Ady magyarság-versei 1908–1914 között
Ady magyarság-versei 1908–1914 között
Révai József elemzéséből tudjuk, hogy Ady forradalmi versei csak az évtized egyik irányzatára: a forradalmi hullám felfelé ívelésére visszhangoztak. Emellett állandóan látnia, tapasztalnia kellett, hogy kora tele van tragikus ellentmondásokkal, buktatókkal, s a forradalom erői készületlenek kihasználni 117a sokat igérő történelmi lehetőséget. Ez a nyugtalanító látvány kap hangot Ady magyarság-verseiben. A forradalmi ciklusok darabjaiból az optimizmus, a magyarság-versekből viszont a pesszimizmus árad: "A téli Magyarország" ciklusa folytatja a magyar Ugaron motívumát Az Illés szekerénben, s mindjárt első darabjának – Magyar jakobinus dala – eredeti címén "Akarunk és merünk?" kérdőjelével s egymást követő kérdéseivel beszél erről a magatartásról. A vers egésze inkább csak sugalmazza a népi összefogást. A kürtösök szavában pedig már 1908-ban előlegezi a hőkölő harcok népe motívumát. Földessy Gyula figyelte meg, hogy Ady verseinek első strófájával, de néha már az első sorával megüti az alaphangot: kimondja a lényeget. Ezt A kürtösök szava is bizonyítja: az egyes strófák tulajdonképpen csak részletezik az első igazát, s még ezeken belül is a kürtösök riasztásának motívuma ismétlődik meg mindegyikben. Kérdőjelei tehát itt is didaktikus célzatúak. A Halál-tó fölött pedig ki is mondja: "Hiába minden, mind lehullunk." Ez a vers több szempontból is tanulságos: áttetsző szimbóluma is tanúsítja, hogy Ady magyarság-versei, csakúgy mint forradalmi versei, leggyakrabban ún. megmagyarázott szimbólumot burkolnak. Adynak szinte egész faunája van a magyar elmaradottság bemutatására: kígyófejű, éhes halak, ludak, gémek… Egyre több valóság-anyaggal telnek meg e korszakának versei, amelyeket a Szeretném, ha szeretnénekben már három ciklus foglal össze. Közöttük ismert nagy versei találhatók: Magyar fa sorsa, Az én magyarságom, Hajó a ködben, Hajh, őszi magyarság, Négy-öt magyar összehajol, Gőzösről az Alföld, – ez utóbbi A téli Magyarország újabb feldolgozása.
A magyar Messiások motívuma mintha már elhalt volna ekkor, továbbélését a saját magáról daloló, tragikus magányát felpanaszoló Én-versekben ismerhetjük fel. Az Illés szekerénben jó példa rá "A muszáj Herkules"-ciklus, önmagában is árulkodó címadó versével, és olyan jellemző darabjával, mint A legjobb ember. A Szeretném, ha szeretnének magyarság-verseinek már első darabja Ady nagy önmitizálásai közé tartozik: fajából kinőtt magyarnak látja magát (Ond vezér unokája). Nemcsak a művész individualizmusa, határt nem ismerő gőgje mondatja Adyval önvallomásait, hanem azok a feloldhatatlan ellentmondások is tükröződnek bennük, amelyeket már nem tudott külön lírai témákra kivetíteni. Így magyarságának a tragikuma: annak a tudata, hogy a vesztébe rohanó uralkodó magyarsággal szemben ő az, aki világosan látja a nemzeti élet igazi tennivalóit. Úgy érezte olykor: a magyar társadalommal nem lehet mit kezdeni, a magyarságot megmentő forradalmat már nem lehet megharcolni. Ez is egyik összetevője magyarság-versei elkomoruló hangjának – a magányosnak maradt harcos mind gyakrabban feltűnő attitűdjének. Hasonlóképpen hat rá polgári elkötelezettségű világnézetének mély ellentmondása: két meggyőződésű ember volt Ady, ahogy maga vallotta meg egyik cikke címében is a Nyugatban (1911).
Minden, minden ideálunk
Másutt megúnt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
Másutt megúnt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.
118– jajongta el A fajok cirkuszában. "Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választójog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat" – gyónta meg cikkében "a két meggyőződésű ember". Magányának egyik forrása volt ez a tudatos felismerése, hogy nem tudott feltétlen optimizmussal nézni a polgárság győzelme utáni jövőbe. Ady ennek ellenére akarta a forradalmi megújulást. Őrlődéséről olyan versei vallanak, mint A Nincsen himnusza, a Kocsiút az éjszakában vagy egyik legmélyebb verse, A civódó magyar. Harcai során fáradtabb pillanataiban fel-felködlött előtte a líra nagy nyugati megújítóinak a pályája, akik nem lépték át a művészet bűvös körét, s korukat, társadalmukat csak áttételesen fejezték ki, például Verlaine és mások. "Hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar,| Legyek két ország: Élet és Halál fia… Nézzek immár nagyobbakra is." Ezek a sorok visszhangozzák ezt a művészi igényt. "Halj meg már bennem, te civódó magyar" – a vers kezdő sorát viszont ugyanaz az Ady írta le, aki A Minden-titkok verseinek ugyancsak "A magyarság titkai" ciklusába iktatta be Pimasz, szép arccal című versét, benne ezzel a mélyről feltörő vallomással: "Ennyi emberséges bánatot| Nem adott volna más fajta nekem." 1912–13 táján már ilyen ciklust s kötetcímet találunk Adynál: "Szomorú ódák valakihez". És A magunk szerelme, az Én, szegény magam már valósággal szerelmes versek önmagához. Mindkét vers szenvedélyes önszerelmét, a befelé forduló vallomást ez a tragikus izoláltság magyarázza. "Az egész világ helyett imádlak, | Te hű, te jó, te boldogtalan, | Te szép, kit a buták meg nem láttak: | Te: Én, szegény magam."
Magányosságát Lukács György következetesen korából magyarázta. A lírai Én felnagyítása, megnövekedése nem egyedül Ady sajátja. A polgári korszak művészének Baudelaire-től az Ady-kortárs Rilkéig általános vonása ez. Ady lírai Én-je azonban még legjelentősebb kortársainak hasonló hangokat megütő lírai alkotásától is különbözött. Benne kristályosodott ki tudatosan minden, ami a magyar múltban igazi érték, valódi haladó hagyomány volt, s mindez a forradalmi megújulás igénylésében. Aforizmatikusan, de Adyra teljesen találóan mondja Lukács György: "Minél nagyobb valamely író, annál kevésbé 'privátak' az élményei és az alkotásai." Majd így folytatja: "… a modern kapitalista társadalom szükségképpen hozza magával, hogy a közvetlen egyéni lét mindinkább magára utaltan, magára hagyatva válik a lírikus élmények tárgyává, hogy az én önmagát, mint magányosat, magára hagyatottat, egyedülállót éli át és fejezi ki a lírában. (Az igazán nagy líra persze ennek ellenére – az új költészet paradox vetületében – egyén és társadalom valóságos összefüggéseit is ábrázolja.)" Lukács írásának nézőpontja Ady magányosságának igazi okát, az Én-versek igazi hátterét tudta feltárni. Adynak sem nagy nyugati elődei és kortársai, sem legtehetségesebb magyar pályatársai között nem akadt senki, aki ennyire az igazi társadalmi összefüggéseket összegezte volna, s kiváltképpen alig akadt olyan, aki tudatosan látta volna magányosság-érzésének valódi forrását, s ennyire szenvedett volna tőle.
1913–14 körüli magyarság-versei beszélnek még inkább elmélyült szomorúságáról: Kín és dac címmel hódol Eötvös József emléke előtt, a sokat ígérően szép, forradalmi reményeket siratva: "Kín van már csak itt s egy-két 119ember távol | Kitekint daccal s új dacot kovácsol, | Hogy hátha mégis csoda esik vélünk": íme néhány jellemző sora a világháborút megelőző magyarság-verseinek. Elveszett hit: elveszitlek, mondta Ady verse címében is, de a vers egészében arról vallott, micsoda fájdalom bevallania, hogy a múlt századi nagy liberális nemzedék hite nem ad többé erőt neki. Az ő örököseiket látta Ady a jelenben, a magyar progresszió harcosaiban, a radikálisokban, s mindenekelőtt vezérükben, Jászi Oszkárban. Ekkor, 1912-ben ír könyvéről (A nemzeti államok kialakulása s a nemzetiségi kérdés) a Nyugatban vezető helyen; "… a legnemesebb harcosok közül való", – ezekkel a szavakkal emelte a megillető piedesztálra. "Magyar jakobinus" volt Jászi is Adyval együtt. Később, a háború éveiben azonban a Naumann-féle Mitteleuropa-elképzelés kérdésében szembekerülnek egymással; Ady Jászinál tisztábban látta a német szövetség kérdését. Adynak nagy szüksége volt hitet erősítő társakra: a forradalmas remények a távolba tűntek és a pesszimizmus uralkodott el líráján. Ezért keresi polgári radikális barátai társaságát: 1914-es pártalapítási szándékuknál ott van az ő biztató szava is (Várnak a táborozók). A szétszóródás előtt című versében szinte összegeződik mindaz, ami Adyt ekkor kínozta: biblikus hangja a prédikátor költőket idézi. A teljes pesszimizmus, a magyar tragédia végletes átélése árad belőle. Másik reprezentatív, nagy verse a világháború kitörése előtt az Elhanyagolt, véres szívünk; Ady kétségbeesett magyar s harcra buzdító forradalmár Én-jének ez a vers együttes nagy megszólaltatása.
A "kuruc" versek megsokasodása is ezekben az években, mikor Ady mindig magyar gondjairól beszélt, "a magyar Pokol"-lal vívott kétségbeesett viadaláról tanúskodik. Megszólalásuk alkalmi ihlet következménye volt: Hatvany Lajos vitte neki a hírt 1909-ben, hogy a Kisfaludy Társaság elnöki megnyitójában megtámadták az új irodalmat, s mindenekelőtt őt, Adyt. A harcunkat megkarcoltuk című verse volt a válasz. Itt idézi fel első ízben Tyukodi pajtás alakját, s a népies zengésű költői hang is itt szólalt meg. Ezt követi az Esze Tamás komája s a Bujdosó kuruc rigmusa: "… annak a kuruc kornak lelke volt, olyan lelke, mely a versaillesi udvartól Kiutahiáig lelkeket gyújtott" – írta már régebben prózában (BN 1905). Ady a kuruc kornak az igazi lelkét akarta megszólaltatni. Ez az ihlető forrás, ha nem is eruptívan, később is buzog. A Ki látott engem? című kötetben már egész ciklussá – "Sípja régi babonának" – álltak össze a szegénylegények ürügyén magáról, illetve a magyar progresszióról valló versek. Mert az az Ady, aki debreceni diák korában még Endrődi kuruc dalait olvasta elragadtatással, már régen a szegénylegények igazát értette a kuruc korból. Ady kuruc verseivel élő költői hagyományhoz kapcsolódott: Endrődi Sándor és Thaly Kálmán verseiben szólaltak meg a kuruc kor hősei. Ők azonban a felkelés nemesi vezetőit idézték, s a kiegyezés kori magyarság lelkes függetlenségi 48-as érzelmeit szólaltatták meg, Ady a népi keserűségnek, elégedetlenségnek hangot adó, szegénylegény-énekeket élesztette újra: a kuruc kor szociális indulatait adta vissza. Jól példázza ezt a ciklus-kezdő Két kuruc beszélget (Tyukodi pajtásom…) A kuruc kor értésére vall, ahogy Rákóczit elválasztja a Károlyi Sándor-féle későbbi árulóktól. Adynak ez a verse egyszerre szólaltatja meg a népi forradalmiságot s az intelmet: a nemzet ügyét nem lehet rábízni az urakra. Népszeretetéből, hazaszeretetéből lehet csak különben is megérteni Ady kuruc verseit. Saját korának 120"hőkölő" inséges, beteg, lezüllött, Amerikába vándorló népétől nem várhatott sokat, de a népi indulatban mégis látott forradalmi erőt; a magányos kuruc alakját ezért idézi annyiszor. Így lett Ady szimbolikusan Esze Tamás komája: a történelembe visszavetítve mutatta meg azt az egyik önmagát, aki Bécs és a királyi Magyarország nagyurai közé szorulva elindul a néphez. Az ő magyarsága a függetlenségi és osztályharcokat vívó magyar múltnak saját kora haladó polgári, sőt szocialista gondolatával való egyesítését jelentette.
A világháború előtti Adyra azonban már egyértelműen olyan, kétségbeesést, tépelődést kifejező versek jellemzőek, mint Az Idő rostájában, Ülj törvényt, Werbőczy, Beteg századokért lakolva, a dantei terzinákban vádoló Nagy lopások bűne, Az undor óráiban, Utálatos, szerelmes nációm. Az halottas ünnep című versében az egykori kuruc deák, Mikes, nevében énekelte el a saját fájdalmát; a verset tulajdonképpen a Törökországi levelek záró két darabja inspirálta. Az utolsó strófában a költőről írt Ady, aki fajtája bűneit is kénytelen volt vállalni. A haladás ügye szószólójának egyedül maradását mondta el Mikes alakján keresztül.
Így a kuruc versek összegezik is a korszak "magyar Ugar", "magyar Messiások" és Én-verseit.
