A tárcanovellista
A tárcanovellista
Miután Debrecenből visszaköltözik Pestre, élményeit és megfigyeléseit a korábbiakhoz képest erőteljesebben, tendenciózusabban fogalmazza meg. Újabb törekvéseinek helyességében a kritikai realizmus programját naturalisztikus és egyéb, modern stílusirányokkal elegyítő fiatalok is megerősítik. Önvallomásának idézett passzusa, miszerint ő megelőzte volna A Hét fiataljait, Bródy Sándort, Ambrus Zoltánt, Papp Dánielt és másokat – ebben a tekintetben – nyilvánvaló túlzás. Az igazság az, hogy romantikus fogantatású művészi irányának megújítását Vértesi az ő bátorításukra mintegy következetesebben, céltudatosabban hajtotta végre. További, már tisztultabb és tendenciózusabb 496hangvételének ékes példája az ars poetica-szerű Az ezredik novella (eredetileg: Az élet, 1888). Ebben már nemcsak a vidéki élet zsánerképével találkozunk; van benne bizonyos életfilozófia is, amely annyira jellemző a nyolcvanas évek természettudományos, darwinista ihletésű író-fiataljaira: Peteleire, Gozsdura és társaikra. "Csalódott egzisztenciák – kiált fel Vértesi –, kik elkeseredetten tengetik tovább nyomorult életöket, eltiport ártatlanság, elárult szerelem, romba dőlt nemes szándékok, megtört szívek, melyekkel hosszan ki van rakva az élet országútja; hitványak kenyérharca, akik egymást tapossák, hogy ki juthasson zsírosabb falathoz, becsület, mely koldulni jár, s gazság, melyet fényes hintóban ünnepelnek, szemérmes szegények, akiket mindenki hátrataszigál, s nyegle, ravasz, lelketlen emberek, akik mindenütt boldogulni tudnak. Körülöttem zsibong az élet nagy vására, hivalkodásával, csillogásával és nyomorúságával, álhőseivel, törpe nagy embereivel, vásárra vitt erényeivel, titkos szégyenével és mosoly alá rejtett kétségbeesésével. Hová nyúljak?… "
Kétségtelen: Vértesi bölcseleti felkészültsége nem alapos; pszichológiai tudása is mögötte marad Thury Zoltán vagy Petelei István léleklátó mélységének; iróniája nem versenyezhet Ambrus Zoltánéval, szatirikus vénája sem buzog szaporábban, mint Papp Dánielé. A Hét körében mégis becsülték mesterségbeli tudását, találékonyságát, mellyel témáit ontotta, közvetlenségét, mellyel mondanivalóit megfogalmazta. Főképp tárcanovelláit közölték szívesen, s okkal: ezek egynémelyikében a modern magyar irodalom vezérmotívumai bukkannak fel; az eszközeinek birtokában levő novellista biztonságával jellemzi a földbirtokos-nemesi, dzsentri életstílust, a kártya, ivás, cigányozás, pénzéhség, adósság, urhatnámság, otromba dölyf jellemezte vidéki életet (Az urak polemizálnak, A pezsgő). S különösen plasztikusan festi a hivatalnok-kaszt, e dzsentri- és polgár-majmolás bűvkörében élő, s mégis oly szürke társadalmi réteg típusait (A protekció, A tengeri rák). Egyik-másik írásában egészen modern, a szecesszió játékosságát, iróniáját idéző szellemességgel írja meg az asszonyi képmutatást (A fátyolos Madonna), vagy idéz fel súlyos, patinás történelmi levegőt, s benne a fin du siècle-re jellemző szenvelgő, kiégett figurákat (A kegyelmes asszony, Császárkoronázás).
Vértesi a századvégi irodalom realista úttörőinek egyike, életművében a mérsékelt tehetség nagy szorgalommal, a szélesebb látókör emberi és politikai becsületességgel párosult. Főképp utolsó, legérettebb életszakaszában. Kellő elismerésben mégsem részesült, amikor meghalt, 1911-ben, kevesen emlékeztek meg róla.
