14. A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT KISEBB KÖLTŐI (KOVÁCS KÁLMÁN)
14. A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT KISEBB KÖLTŐI
(KOVÁCS KÁLMÁN)
(KOVÁCS KÁLMÁN)
Nemcsak a csúcsok beszélnek a nemzeti irodalmak fejlettségéről. A nagy teljesítmények mögött rendszerint ott húzódik egy másik vonulat is: a szerényebb tehetségek világa. Nem spontán, nem teremtő költői talentumok ők, inkább felvevők, befogadók, akik felhasználják, sokasítják s mintegy közízléssé asszimilálják a nagyság eszmei, művészi vívmányait. Egyúttal környezetet, irodalmi atmoszférát teremtenek a zseni köré, s pályájuk sok esetben jellemzi az irányzatok hatóerejét és sorsát. Közismert, hogy milyen nagy szerepe volt Szász Károlynak, amikor Arany megindította a Szépirodalmi Figyelőt. Állandó kézirathiánnyal küszködött a költő-szerkesztő, s szinte Szász volt az egyetlen, aki Gyulai Pestre költözéséig (1862 nyara) a lap szolgálatába állította roppant munkabírását. A népies-nemzeti irányzat kisebb költői azokat a művészi vívmányokat terjesztették, amelyeket a népiesség hozott létre az 1840-es évek óta. Mint általában az utánérző, közvetítő típusokat – erős formakészség jellemezte őket is. Éppen ez növelte meg történeti jelentőségüket az 1850-es években. Akkor képviselték a fegyelmezett, befejezettségre, csiszoltságra törő formaösztönt, amikor a népieskedők, a petőfieskedők "kelmeisége" a zseni korlátlan jogaira hivatkozva fordított hátat minden művészi kötöttségnek. A verselési készség, a népies-nemzeti formakultúra tette alkalmassá őket a műfordításra; munkálkodtak a teljes Shakespeare- és Molière-fordításon, ismertették a külföldi irodalmakat, hozzájárultak ahhoz, hogy gyarapodjon a korszak műveltségének törzsanyaga. Életszemléletük, ember- és költőideáljuk abban az eszményrendszerben gyökerezett, amelyet a Bach-korszakban formáltak ki Kemény, Gyulai, Salamon Ferenc cikkei és kritikái. Magatartásukat a józan önmérséklés, a végletektől való tartózkodás, a szenvedélyek megfékezése és legyőzése jellemzi. Hiányzik belőlük az az érzelmi bizonyosság, amely rá merte bízni magát az emóciók áramlására, s az érzelmi azonosulásban tudta megragadni az élet, a dolgok lényegét. Aranyhoz hasonlóan átszűrt, rejtőzködő lírát teremtettek, az élmény csak válogatva s a konkrét lírai helyzettől távolítva vagy teljesen elszigetelve jelentkezett a műalkotásban. Megmaradtak abban az élménykörben, amelyet a "népnemzeti" ízlés jelölt ki. E lírai alkat magyarázza a tárgyiasság iránti vonzódásukat, amely hol a zsánerképek iránti hajlamban (Lévay József), hol az objektív műnemekkel való kísérletezésben (Szász 169Károly), hol pedig archaizáló, távoli kultúrákba, régi nyelvstruktúrákba való beleélésben jelentkezett (Thaly Kálmán). Ám nem arról van szó csupán, hogy e második vonulat költői átvették azt a líraeszményt, amelyet Arany művészete képviselt. Olyan egyéniségekkel találkozott össze a belső harmónia Arany-féle igénye, akik aligha ismerték a szenvedély sodró erejét, s érzelmi életük eleve hullámtalanabb, szegényesebb, érzékenységük tompább volt Aranyénál. Nem éltek át mély, belső konfliktusokat, s az egynemű hangoltság szinte önmagára szabottnak érezhette a "népnemzeti" líratípust.
