Az apostol
789Az apostol
Petőfi publicisztikai munkássága is gyarapodik 1848–49-ben. Politikai jellegű cikkei jelennek meg az Életképekben, Marczius Tizenötödikében, Népelemben és az Alföldi Hírlapban, tábori levelei (1849 februártól májusig) a Közlönyben. Röplapok és a Marczius Tizenötödike őrzik a szabadszállási választással kapcsolatos írásokat (egy nyilatkozatát pedig a Pesti Hirlap). Cikkei a magyar politikai próza remekei. A közvetlen beszéd természetessége, az odaképzelt hallgatósághoz-szólás frissesége, az erős személyi motiváció párosul Petőfi prózájában az átütő agitatív szenvedéllyel, a költő egyéniségének demokrata-jakobinus pátoszával. Akár 48-as naplójára gondolunk, akár a május 27-i, augusztus 10-i, szeptember 17-i és 1849 január 9-i cikkére, vagy az Egyenlőségi Társulat Petőfi által fogalmazott proklamációjára: valamennyi jelentős dokumentuma a forradalom és szabadságharc eseményeinek. Petőfi tudatában volt a szó nagy erejének: gondolatmenete éles, álláspontja világosan körvonalazott, argumentációja erővel teljes és tömör. Célja a meggyőzés, a mozgósítás, s ehhez nyílt beszéd, polarizáló határozottság kellett. Mindez tulajdona volt Petőfinek. Nemcsak a publicistának, a költőnek is. Érthető hát, hogy prózai írásainak szinte lírai mása a költészete, s költeményeinek eszméit látjuk viszont – gyakran a kifejezés rokonságáig – publicisztikai írásaiban.
1848 augusztusában, amikor Jellačić seregei már a fővárost veszélyeztették, Petőfi egyik legnagyobb művén, Az apostolon dolgozott. Nagyszabású költői summázás ez a mű. Petőfi Az apostol húsz fejezetébe sűrítette küzdelmes élete tapasztalatait. Hősének, Szilveszternek életébe saját sorsának szálait is beleszőtte, s számos motívum emlékeztet Táncsics életére (titkos nyomda, bebörtönzés stb.). Szilveszter "kitett" gyermek, születésétől kísérik a bűn és nyomor szörnyei. Sue-i borzalmak, dickensi lélek-csapdák környékezik gyermekkorát. De van benne erő a nagy kitöréshez; sem tolvaj, sem koldus nem lesz belőle, hanem forradalmár. Romantikus színezetű egyéniségében sok a rokon vonás a költő karakterével: a lángoló rajongás, a szélsőségig csapó indulat erős következetességgel ötvöződik jellemében. Szilveszter az első modern cselekvő forradalmár hős irodalmunkban, akinek jellemében már nemcsak az ösztönös indulat, de a tudatosság is formáló erő.
A költemény az események közepén kezdődik, Szilveszter családjának rettentő nyomor-képeivel. Ez a szerkesztési megoldás hasonlít a korabeli lírai versek szerkezetére; itt is szinte exponálja a költő hőse életének feszítő nagy kérdését: van-e ereje ahhoz, hogy kitartson elvei mellett akkor, amikor elveinek feladása az éhhaláltól menthetné meg a családot. Ez után következnek Szilveszter gyermekkorának realista képei, majd forradalmi harcának története, végül vértanúi halála. A költemény befejezéséből már Szilveszter sorsán túlcsapó, keserűséggel vegyülő bizakodás árad: "Fölkelt az új hős nemzedék, | S mit örökségben hagytak rá apái, | Leverte rabbilincseit." A költemény epikumát az előadás szenvedélyessége oldja líraivá; a jambikus lejtésű, rím nélküli, szabad szótagszámú sorok kerete alkalmas formául szolgál a drámai történet erős lírai sodrásához. Modern mű Az apostol. Cselekményének tere a vidék és a főváros; a földesúr figurája mellé már felzárkózik a szerkesztő, a falusi templom mellé a titkos nyomda, a klérussal szemben a forradalmi 790antiklerikalizmus. Szilveszter típusába Petőfi belesűríti a század európai forradalmainak és forradalmasító olvasmányainak tapasztalatait és hatását, s hozzáadja mindezt saját történelmi élményeihez: így formálja meg a magyar haladás létkérdéseit hordozó nagy költeményt.
A negyvenes évek elején a János vitézben fejezhette ki a költő legteljesebben a népi felemelkedés vágyát, akkori világképéhez a népmesei történet idomult legalkalmasabban. Most, 1848-ban, amikor a történelem már nyíltan feltárja a haladás lehetőségeit: elsősorban a reális élettényeket, reális eseményeket hordozó epikus költemény látszott alkalmas költői medernek. Az apostol nem derűs-napfényes költemény; komoly és setétes, mint Petőfi lelkiállapota 1848 nyarán, mint a plebejus demokraták helyzete a nyár eleji választások után. Nem mesebeli óriásokat kell már legyőznie a hősnek, hanem cenzort, földesurat, napról-napra kísértő éhséget, s ezekkel a hatalmakkal szemben hatástalanok a mesék győzelmi törvényei, ezeknek a valóságos hatalmaknak ellenében lehetséges a valóságos bukás. Szilveszter győz, de csak erkölcsileg. Azáltal győz, hogy nem válik magalkuvóvá, árulóvá. Helytállása így magában hordja a nép végső, halhatatlan győzelmének morális premisszáit. A forradalmár Szilveszter helyzetét minden szépítés nélkül írja meg a költő: társai kevesen vannak, a nép – melynek érdekét képviseli – szolgai módon ismétli a hatalom szavait. S Szilveszter számára nincs más út, mint az elkeseredett és kilátástalan végső támadás a király személye ellen. Igaz, Petőfi mindezt a múltba helyezi a költemény zárófejezetében írottakkal ("Új nemzedék jött, mely apáit | Arcpirulással említé s azoknál | Jobb akart lenni és az is lett."), de korántsem egyszerű feladat ennek a "múltnak" az értelmezése. A nyelvtani "múlt idő" itt nem fejez ki egyértelműen történelmi múltat. Már a következő sor csengése – "Mert csak akarni kell!…" – érezteti, hogy van aktuális érvénye is a Szilveszter-sorsnak. A forradalmi radikalizmus elszigeteltsége, a nép és a forradalmár közti szakadás, a Krisztus-sors kísértése, a királyellenes republikánus következetességet elutasító visszhang: mindezek nagyon is égető kérdései voltak Petőfinek és társainak a márciust követő időszakban. Az apostolban nemcsak a radikális republikánust, a magára maradt forradalmárt is ábrázolja a költő.
Ahogy Szilveszter és a nép közötti távolságot érzékelteti, abban az a kétely is kifejeződik, vajon érettek-e a viszonyok a forradalomra? Nem korán-jött típus-e Szilveszter? S szemben a költemény befejező soraival, a költemény egésze, tendenciája azt is kifejezi, hogy Petőfiben 1848 nyarán magát és társait illetően is kísérthetett a dilemma: vajon nem korán jött forradalmárok-e ők is? A költemény zárófejezetének kettős csengése arra figyelmeztet, hogy Petőfi még nem szabadult meg annak a gondolatnak a lidércnyomásától, hogy az ő számára is Szilveszter-sorsot készít a kor, hogy a szabad, új nemzedék eljövetele csak távoli jövő ígérete. S éppen ez int arra, hogy a költeményben ne érzelmi, forradalmi tan-történetet lássunk, hanem élő küzdelmet a szilveszteri sors ellen. Küzdelmet és győzelmet is, mert a költemény egésze az utolsó fejezettel együtt azt hirdeti, hogy "A föld is egy gyümölcs .. . bizonyára meg fog érni egykor". Tehát a költő hitét a végső emberi boldogságban nem törte meg Szilveszter tragédiája. De még a befejezés sem hessenti el a még korábban megfogalmazott bal-sejtést: "Tudom, hogy midőn megérkezik | A nagy szüret, | Akkorra én már rég lementem." 791A hős sorsa által felkorbácsolt indulatok nagyon is aktuálisak, nagyon is forróak, ezért válik uralkodóvá Az apostolban a lírai elem, s líra és epikum között nincs mindvégig egyenletes belső harmónia. Az indulatok szétfeszítik a történet keretét, fontosabb a költő számára az, amit a történettel gondolatilag-érzelmileg akar kifejezni, mint maga a történet. A beállítás, színezés, a tónus megannyi hordozója Petőfi személyes és aktuális indulatainak, s ezek az indulatok néhol fellázadnak az ellen a közvetettség ellen, amelybe az epikus jelleg kifejezésüket kényszeríti. A János vitéz harmonikusabban tükrözi vissza a negyvenes évek elejének Petőfijét, mint Az apostol 1848 nyarának Petőfijét. Belejátszanak ebbe a bonyolódó, 48 nyarán összekuszálódó körülmények is. A lényeg azonban az, hogy a 48-as Petőfi reprezentatív költői megnyilatkozásának nem lehetett egyedüli alapja a szabadszállási választás utáni helyzet, a forradalom apályos szakasza, hanem csakis a forradalmi kor egésze, s ezért lett a 48-as Petőfi reprezentatív hangja a lírai hang, nemcsak Az apostolon kívül, de Az apostolon belül is.
Úgyszólván minden lírai nemben maradandót alkot a költő ezekben a zaklatott hónapokban. Folytatja, s egyszersmind megújítja a korábbi kezdeményeket. Ír bordalt és ódát, rapszódiát és elégikus hangvételű költeményt; újra teret kap zsánerező készsége s találkozunk a különféle daltípusokkal is, ideértve a népdalt, amely a tömeghez-szólás egyik alkalmas formája ebben a történelmi helyzetben. A lírai műnemek változatossága egy átfogóbb tendencián belül érvényesül: Petőfi költői gyakorlatában tovább folytatódik, s most fel is gyorsul a lírai műnemnek fellazulása, a műnemek összemosódása. Az események rohanása, a költő helyzetének zaklatottsága s a történelmet közelről megélő, benne élő költő-tribun személyessége jelenti az alapját ennek a lírai folyamatnak. A forradalom és szabadságharc történelmi helyzeteit és feladatait – kevés kivétellel – Petőfi egy sajátos belső, érzelmi osztottságban élte át. A plebejus forradalmár helyzetéből következik ez a nemesi vezetésű polgári átalakulás viszonyai között. Egyfelől az előrehaladás vívmányainak védelme, másfelől fenntartások a vezetéssel szemben; egyfelől a nemzeti egység sürgetése a külső ellenféllel szemben, másfelől a belső ellentétek átélése a plebejus elkötelezettség jegyében; egyfelől a költő gondolatainak és felelősségtudatának országos hatósugara, másfelől személyi helyzetének periferiális szakaszai: mindez olyan izgalmas és bonyolult eszmei és érzelmi színképet hozott létre, amelynek kifejezésére alkalmatlanok voltak a tiszta, klasszikus műnemek. Előretör a rapszodikus vers, amelyben határozottság, feltétlenség és személyes keserűség is megfér; a lírai vallomás, melyben lelkesedés és bírálat ötvöződik össze; az epika, melyet átfon a líraiság. Az ódai hűvös pátosz vagy romantikus fellengzés helyett a személyes vallomás forrósága, a saját vélemény nyugtalansága emeli ódai magasba az eszmét; a hagyományos daltípusok tiszta csengésébe komor indulatokat, sötét képeket kavar a plebejus szenvedély.
