Kiskőröstől a Pesti Divatlapig
Kiskőröstől a Pesti Divatlapig
Petőfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István, magyarul író, olvasó és beszélő mészárosmester; anyja, Hruz Mária, szlovák anyanyelvű volt, férjhezmenetele előtt cselédlány és mosónő.
A családnak egyelőre jól megy dolga, még arra is telik a hasznosan sáfárkodó mészárosnak, hogy dajkát vegyen a gyermek mellé, amikor Hruz Mária betegeskedik. Újabb és újabb bérletek jelzik Petrovicsék emelkedő módját; 1824-ben Kiskunfélegyházára költözik a család, s a piactéren bérelnek mészárszéket. Petőfi később ezt az alföldi parasztvárost emlegeti szülőföldjének (Szülőföldemen), máig húzódó vitára adva okot Kiskőrös és Félegyháza között. Az anyakönyv Kiskőrös mellett szavaz, Petőfi emlékei és szíve Félegyházához húznak.
Petrovics István példásan jó apa, amíg az anyagiak engedik, nagy gondot fordít fia taníttatására. A gyermek néhány év alatt Kecskeméten, Szabadszálláson tanul, megjárja a dunántúli Sárszentlőrincet, ahol – bár még csak hétesztendős – a kedves Hittig Amália képét zárja szívébe, hogy évek múlva majd költeménybe formálja emlékét (Gyermekkori barátnémhoz). Tízéves, amikor apja Pestre adja iskolába. Amellett, hogy buzgón oktatják latinra és németre, előbb az evangélikus aztán a piarista iskolában, két mozzanatra kell felfigyelnünk. Az egyik az, hogy tanulmányi előmenetele némileg hanyatlik, a másik pedig, hogy "a színház körül ólálkodott" – amint utóbb feljegyezték róla. Lehetett némi összefüggés a kettő között…
A pesti tapasztalatok gondokkal felhőzik be az öreg Petrovics homlokát, s a biztonság kedvéért a puritánabb és ellenőrizhetőbb Aszódra küldi Sándort. Három esztendőt töltött ebben a falusias kisvárosban a költő, 1835-től 1838-ig. Az iskolában ismét a legelső tanulók egyike. Tanára, a szigorú Koren István, akivel szemben nemegyszer szikrázott ki ifjúi önérzete, 1837–38-ban négy hónapra az ő gondjaira bízza az iskola kis könyvtárát. A kikölcsönzött könyvek fennmaradt jegyzéke pontos képet ad a tizennégy esztendős kisdiák érdeklődési köréről. Lelkes olvasója a klasszikus költőknek, Ovidius és Horatius a kedvencei. Fiatal lelkét felgyújtják Budai Ézsaiás történeti könyvei s Colombus históriája. Talán itt mozdul meg benne először a zsarnokságot rontó indulat: könyvet olvas Hóra pórhadáról, s barátaival titkos társaságot alapít. Céljuk – többek között – küzdelem Koren tanár zsarnoksága ellen. Álneveket választanak. A vezér – Neumann Karcsi – Rinaldo Rinaldini névre hallgat, Petőfi titkos neve: Becskereki. (Zöld Marci betyárbandájának egy tagját hívták így.) Játék még ez, de szabadságszerető, korszerű játék.
Az 1830-as párizsi forradalom és a lengyel felkelés nyomán Magyarországon is elevenebb eszménnyé válik a szabadság. A pesti diákok 1831-es szervezkedése, 737az országgyűlési ifjúság akciói, a lengyel szabadságharc menekültjei iránti rokonszenv, a Lovassy-per által felkorbácsolt szenvedélyek: megannyi jellegzetes mozzanata a kornak. Ebben a légkörben cseperedik kamasszá Petrovics Sándor. Ez a szellem alakítja – ha távolról is – az aszódi diák játékait és jellemét. Tehetsége is feszegeti már az eminens diákra szabott pedáns szokványt. Tell Vilmosról készített rajza körbejár tanulótársai között. Verseivel tekintélyt szerez tanára és pajtásai előtt, úgyannyira, hogy 1838-ban Koren István ővele íratja meg a szokásos iskolai búcsúzó verset. Ez az ötvennégy sorból álló hexameteres költemény (Búcsúzás) az első fennmaradt verse. Az alkalmi költeményeket jellemző egyszerű kompozíció, a jól gördülő ritmus szokottabb erényei közül kimosolyog a versből a labdázások és kirándulások "kedves helyei"-nek szeretete s a leplezetlen öröm, hogy pihenni fogunk, s "nem tanodával gondolkodni! Elég volt tíz hó arra!"
Az Úti jegyzetekben nagy szeretettel emlékezik vissza a költő az "eseménydús" aszódi három évre, s pontokba szedve emlékeit, segít eligazodni életrajzában:
"1. Itt kezdtem verseket csinálni; –
2. Itt voltam először szerelmes, –
3. Itt akartam először színésszé lenni."
2. Itt voltam először szerelmes, –
3. Itt akartam először színésszé lenni."
Versei a titkosan és reménytelenül imádott Cancriny Emiliához szólhattak. De erősebb és végzetesebb volt az a szenvedély, amely az Aszódra érkezett vándorszínészekhez vonzotta a poétáslelkű kisdiákot. Szorgalmasan látogatta az előadásokat, aztán bejelentette Koren Istvánnak, hogy otthagyja az iskolát, s elmegy a társulattal. Koren erre sürgősen szobafogságra vetette Petrovicsot, s értesítette a történtekről atyját, aki sietve érkezett Aszódra. Szokott apai szigorával vetett véget a színészi terveknek (Első esküm).
Aszódról a selmeci líceumba kerül Petőfi. Szülei anyagi helyzete 1838 tavaszán erősen megrendült, a "hitetlen emberek csalása" s a "Dunának habjai" megtépázták a szorgalommal gyűjtött vagyont. Selmecen egy nyugalmazott kamara-hajdúnál volt szálláson és "fél-koszton" a költő. Lelkes tagja a helybeli önképző Nemes magyar társaságnak; nevét és verseit több ízben is beírják a kör jegyzőkönyvébe. Nemzeti érzései megizmosodnak ebben a felvidéki városkában, ahol a tanári kar egy részének pánszláv fanatizmusára a magyar irodalom mívelésével válaszolnak a lelkes diákok. Itt ismerkedik meg Petőfi immár rendszeresebben a magyar irodalommal, elsősorban a költészettel: Gvadányi, Csokonai s különösen Vörösmarty költeményeit olvassa. Említést érdemlő fejlődési mozzanat a selmeci tartózkodás idején: a költővé serdülő diák nagy figyelemmel hallgatja idősebb társainak esti beszélgetéseit a kuruckorról, Martinovicsék mozgalmáról. Petőfi itt sem tagadja meg egyéniségét. A Selmecre érkező színtársulat előadásainak szorgalmas látogatója, s azt sem bánja, ha emiatt megdorgálják. Iskolai bizonyítványát a bukásig rontják értetlen tanárai. Apja ezért – s szorult anyagi helyzete miatt is – leveszi róla a kezét, s ő ott áll egyszál egyedül az ország távoli pontján két jegyzőkönyvi dicsérettel koszorúzott vers zsenge biztatásával. De nekivág a nagy útnak. Most még a színpad felé húzza az ifjúi hivatásérzet. Selmecről Pestre megy, a Nemzeti Színházhoz. Rónai álnéven tevékenykedik 738mint statiszta és szerephordó. "Statiszta voltam a Nemzeti Színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért" – írja később az Úti jegyzetekben. A színházat hamarosan otthagyja, megfordul Székesfehérváron, majd Ostfiasszonyfán, ahol megismerkedik Orlay Petrich Somával, a hűséges baráttal, fiatal éveinek későbbi életrajzírójával. Hamarosan továbbindul innen is, lelkében a kis Tóth Róza iránti kamasz-szerelemmel. Ostfiaszszonyfán epigrammát ír, két sorba sűríti életét és egyéniségét: "Hasztalanul vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem: | Nincs szivem. A haza s a lányka s barátnak adám."
Innen Sopronba távozik, ahol 1839. szeptember 6-án beáll közlegénynek a Gollner-gyalogezredbe. A szükség kényszerítette erre a szerencsétlen lépésre. Kupis Vilmos barátsága szerzett neki örömet a katonaságnál, s az irodalom, amelyért heroikusan kellett megküzdenie a nehéz hónapok alatt. Éjjelente titokban olvassa kedvenc költőit. Schiller és Horatius verseivel enyhíti a strázsálás meddő óráit, soproni barátai a líceum könyvtárából Van der Velde könyveit kölcsönzik ki a költő számára. Ő maga is ír verseket, bár ez nem éppen veszélytelen vállalkozás a kaszárnyában. "A káplár mihelyst tollat lát kezemben, lármáz, szitkozódik reám s dolgot ad. Így vagyok, azonban nem csüggedek" – írja egyik levelében. Az ezred Grácba gyalogol; a gyönge testalkatú költő megbetegszik, s Zágrábba kerül a katonai kórházba. Egy jóindulatú katonaorvos segítségével 1841 elején elbocsátják a katonaságtól. Számos verse őrzi ennek az időszaknak emlékét. Mint ahogy a bor lelkét megérlelik az évek, úgy érlelődik egyre zamatosabbá Petőfi lírájában a katonaévek élménye. Humorral oldott keserűség vagy gúnyos-játszi obsitoshang, az egykori megaláztatásokat évek távolából figurázó fölényes önérzet kedveltetik meg ezeket az egészséges életszemlélettől duzzadó verseket (Az őrágyhoz, 1840; K… Vilmos barátomhoz, 1842; Katona barátomhoz, 1844; Katona vagyok én, 1844; Katonaélet, 1847; Nézek, nézek kifelé, 1847).
Leszerelése – 1841. február 28. – után nyugtalanul cikázik ide-oda az országban. Rövid élete során többezer kilométert tett meg a költő az apostolok lován. Ennek a keserves országjárásnak a nagyobbik fele – kilométerek szerint is – ezekre az évekre esik. Sopronból Pápára megy. Néhány hétig a kollégium tanulója, de nem bírja eltartani magát, s máris továbbindul Pozsonyba. Győr, Pest, Dunavecse, aztán ismét Pest, majd Selmec, ismét Dunavecse a nagy vándorút állomásai. Bejárta a fél Dunántúlt, végül Ozorán felcsap vándorszínésznek. Levél egy színész barátomhoz című versében számol be életének erről a fordulatáról. Egyelőre szakít a színészi pályával s 1841 októberében visszatér Pápára. Tanulni, ismét tanulni. Tevékenyen vesz részt az önképzőkör munkájában, pályadíjat is nyer. Megismerkedik a Pápán tanuló Jókai Mórral. Az irodalom és a szabadság iránti lelkesedésben forr össze a két fiatalember. A magyar történelem és költészet mellett Petőfi Schiller, Lenau és Heine műveit olvassa, magyarra is fordít belőlük. Az 1842-es év meghozza első irodalmi sikerét is: május 22-én az Athenaeumban megjelenik A borozó című költeménye.
A nyár Komáromban találja a költőt, ahol Jókaiék vendége. Innen is tovább hajtja a vándorló kedv. Dunavecse, Pest, Mezőberény, Debrecen után újra Pápán találjuk, ahová csak azért megy, hogy egyszer s mindenkorra búcsút 739vegyen az iskolától. Ismét színészek közé áll, 1842 novemberétől 1843 januárig Székesfehérvárott, majd három hónapig Kecskeméten szerepel. Jutalomjátékán a Lear király bolondjának szerepében lép fel. A kortársi véleményekből arra következtethetünk, hogy Petőfi igen jó szavaló és parodizáló képességekkel rendelkezett, de színészi talentuma nem vetekedhetett a kor kimagasló színészegyéniségeinek tehetségével. S különösen nem saját költői zsenialitásával. Petőfi a kecskeméti társulatot is otthagyja; Pestet, Győrt és Pápát érintve Pozsonyba gyalogol, ahol országgyűlést hirdetnek. A pozsonyi színtársulathoz akar szegődni, de nem szerződtetik. Országgyűlési tudósítások másolásából tengeti életét. "Egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat, s a fizetés oly nyomorú, hogy alig elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S a mellett szemem, mellem gyengűl; s e száraz foglalkozásnál a múzsa is kerűl… így, amint vagyok, lehetetlen, –koldus vagyok." – írja akkori helyzetéről Petőfi. Ekkor születik a Távolból; egyetlen olyan verse, amelyben érzelmes, s nem humoros hangon ír saját nyomoráról. Pozsony: élete egyik mélypontja. Csak az író-barátok, Lisznyai, Vachott Sándor, Nagy Ignác váltják meg a súlyos koplalástól. 1843 májusától június végéig kínlódik Pozsonyban; ekkor a barátai által gyűjtött 30 pengőforint birtokában Pestre utazik.
1842–43-ban egész sor jelentős költeményt ír, köztük a Hazámban címűt, melynek első sorai a későbbi nagy versek szépségét idézik. Ez egyébként első költeménye, amelyet Petőfi névvel jelentetett meg (Athenaeum 1842. nov. 3.) Zsengéi az iskolai olvasmányok hatását mutatják, de egyre erősebben érzik versem a magyar költészet mélyebb ismerete. Hat rá a korabeli érzelmes líra is, szótárában még gyakoriak az ilyen szavak, kifejezések, mint bájgyermek, bíbor bimbó, zengemény, patakcsa, virágosa, kellemgazdag, bájvirulat, kéjkoránya, égi ideál… Vörösmarty, méginkább Bajza sugallatára indul ez a költészet, s némely darabja nem áll távol a fiatal Kölcsey németes, elvont ideál világától (Ideál). De már ebben a korai szakaszban is fel kell figyelni későbbi nagy költő-erények első moccanásaira. Az érzelmes feszesség és pedantéria közvetlen szomszédságában egyre jobban kibontakoznak a maga nyelvén is szóló, fesztelenül megnyilatkozó költői egyéniség vonásai. Az Álom (1840) bajzai tónusából kicsillan négy sor frissesége: "És újra csók. – S megannyi csók, – S oly édesek! – S oly lángolók!'." A Változó izlés, de különösen a Dalforrás (1842) már nemcsak hangvételben, hanem kompozícióban is a jellegzetes Petőfi-versek közeli rokona. Már megmutatja oroszlánkörmeit a dalszerző tehetség (Vándordalok, Vendég, 1841), s a humoros népi alakrajzok sorozata is ekkor indul (Kuruttyó, 1841). Ekkor kezd formálódni benne az "arany kalász hazája, boldog róna" iránti szeretet poézise (Honvágy, 1840), s kétszer is nekirugaszkodik, hogy verset írjon egyik mondai ideáljáról, a felriasztó vezérkürtösről, Lehelről. Hat esztendő múlva, 1848-ban, eposzt kezd írni róla… A légies ideál-világ felé az irodalmi példák vonzzák a fiatal költőt. Amit életében tapasztalt, mindaz nagyon is materiális és érzékelhető volt. Hamar el is fordult az égi "képzemények" szféráitól. "Képzetem varázsalakja! | Tűnj egedbe, tűnj tova; | Való kell a föld fiának | S költő – nem a föld fia?" (Ideál és való, 1842).
A pozsonyi nyomorúságból szinte menekül Pestre, Nagy Ignác hívó szavára. A Külföldi Regénytár számára fordít és munkája tiszteletdíjából él. Németből 740tolmácsolta magyarra Charles Bernard A negyven éves hölgy című regényét (A koros hölgy címen jelent meg), s James Robin Hoodját. Barátai révén ismeretségbe kerül a radikális szellemű fiatal értelmiséggel; naponta megfordul híres találkozási helyükön, a Pillwax kávéházban. Egy Partium-beli úttal összekötött újabb színészi kísérlet után Debrecen a költő következő állomása. Nagybetegen érkezik a gazdag városba, ahol barátja Pákh Albert támogatja. Az 1843–44-es szenvedéssel teli télnek emlékét őrzi az Egy telem Debrecenben, a távolság nyugtató derűjével oldva az egykori kínokat. Debrecenben a költő füzetbe írja addigi költeményeit, szám szerint hetvennyolcat, s 1844 ordas februárjában gyalog vág neki a pesti útnak. Tokaj és Eger felé kerül; kispapok és irodalmat kedvelő vidéki honfiak szeretete és együttérzése erősíti benne a lelket. Pesten kiadót keres. Hetekig tárgyal a könyvesekkel, de nem talál emberére. Végül Vörösmartyt keresi fel, s az ő ajánlatára a Nemzeti Kör vállalja a versek kiadását. "A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlatára kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem."
Nemcsak verseinek kiadását támogatta Vörösmarty. Bajza és Vörösmarty ajánlására hívja meg Vahot Imre segédszerkesztőnek Petőfit az 1844. július 1-én induló Pesti Divatlaphoz. Vahot Kossuth embere, tagja a Nemzeti Körnek, harsány propagátora a nemzeti nyelvnek, öltözetnek és táncnak. Petőfi még csak ennyit láthat belőle, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Pesti Divatlapnál felkínált állás az annyira óhajtott irodalmi élethez kapcsolta a költőt, nem csodálkozhatunk azon, hogy örömmel elfogadta Vahot ajánlatát.
Hányatott élete e nehéz évek után egy időre nyugalmasabb szakaszba lép. Két hónapot – 1844. április 17-től június közepéig – szüleinél tölt Dunavecsén. Halhatatlan versek őrzik ennek az időnek emlékét: Egy estém otthon; Szülőimhez; István öcsémhez. S őrzi egy lány neve is, Nagy Zsuzsikáé, akit plátóian ölelt körül verseivel a költő (Álmodom-e? Éjjel, Zsuzsikához stb.). 1844. július 1-én foglalta el állását a Pesti Divatlapnál. Az országosan ismert költő végleg búcsút mondott a színészetnek (Bucsu a színészettől). Csak egyszer fog még fellépni, 1844. október 12-én, Egressy jutalomjátékán, a Szökött katonában. Már irodalmi programját is megfogalmazza Az utánzókhoz címzett támadó versében: "Fogj tollat és írj, hogyha van erőd | Haladni, merre más még nem haladt".
