Barcsay Ábrahám (1742–1806)
68Barcsay Ábrahám (1742–1806)
Bessenyei körének egyik legértékesebb, legszínesebb és legműveltebb egyénisége. Eszmevilágát, költészetét a testőrírók törekvéseihez és a nemesi ellenállás eszméihez egyaránt több szál köti. Dilettáns költő, a szó felvilágosodás kori értelmében: a költészetet nem hivatásszerű tudatossággal művelte, hanem ösztönös tehetséggel és egy kicsit hanyagul, közönségre számító gond vagy a megjelentetés különösebb óhaja nélkül, "Olykor nekieresztette magát kedvének s hosszas elmélkedés, készülődés vagy csinosítgatás nélkül szórta verseit, nem vágyván arra, hogy versei nyomtatva legyenek, hogy neve a költők sorába neveztessék" – írja róla Kazinczy.
Kemény János erdélyi fejedelem leszármazottja. 1742-ben született Piskiben, Erdélyben. Iskoláit Nagyenyeden végezte. 1761-ben felküldték a bécsi testőrségbe. Itt kötött barátságot Bessenyei Györggyel és Báróczi Sándorral, s miként testőrtársai, ő is tanulásra, önművelésre fordította a bécsi esztendőket, noha a társasági élet örömeitől sem maradt távol. 1766-ban átlépett a katonasághoz, tíz esztendőt töltött az ország különböző állomáshelyein, majd bejárta Bajorországot, s részt vett a török háborúban. Bessenyeivel egy esztendőben, 1779-ben áttért a katolikus hitre. Katonáskodása ideje alatt ismerkedett meg Ányos Pállal. 1790-tol kezdve ismét testőr. Megházasodik s gyakran kér szabadságot; sok időt tölt otthon, hivatalosan családi és egészségi okok, valójában az erdélyi titkos társaság ügyei miatt. A szervezetnek ugyanis Barcsay egyik vezéregyénisége volt. Martinovicsék letartóztatása idején Barcsay levelezését elkobozzák, őt magát Bécsbe rendelik és vizsgálati fogságba vetik. Noha a vizsgálat semmit nem tud ellene bizonyítani, veszélyes embernek tartják, s Laibachba rendelik állomás-parancsnoknak, valójában azért, hogy őrizet és megfigyelés alatt tartsák. 1796-ban betegségére hivatkozva szabadságot kér, majd parancs ellenére sem tér vissza állomáshelyére. Az ellene megindított eljárást csak felesége közbenjárására szüntetik meg. Ettől kezdve erdélyi birtokain él, 1806. március 3-án bekövetkezett haláláig.
Mint a felvilágosodáshoz közel álló egyéniséget, a tudomány, a tudás haszna, a megismerés lehetőségeinek és határainak kérdése élénken foglalkoztatta. A tudománytól várta a társadalmi ellentétek megszüntetését (A fordítóhoz: Báróczy Sándor Marmontel-fordítása elé – ez volt különben Barcsaynak első, nyomtatásban megjelent verse, 1775; Tudományok nevelkedéséről, Budai ferdőben, 1777). De ő sem volt ment azoktól a kételyektől, amelyek e kor íróit nyugtalanították, amikor a tudományok hasznáról töprengtek. Kételyeit részint Rousseau olvasása táplálta. Az egyszerű élet tisztább erkölcsöt és nagyobb boldogságot biztosított az emberiségnek, fejtegeti Ányos Pálnak írott költői leveleiben 1779-ben. Gondolatvilága itt Orczy és a nemesi írók eszméivel egyezik: a városi életet, a gazdagságot, s általában a polgári élet fejlődésének jeleit károsnak, erkölcsrombolónak tartja (Hivság látásakor gerjedett jámbor érzés, Egy nagyságos asszonyságnak intésére, Barcsay báró Orczynak, midőn a vizek folyásának egyengetésére rendeltetett volt, 1774.; Farsanggal történt verekedés Pesten, A fösvénységről a Tiszának méregetésekor).
69Verseinek – mint a felvilágosodás kori költészet legtöbb alkotásának – nincs határozott műfaji jellegük: bölcselkedések, gyakran episztolák, melyekben a tematikai és hangulati sokféleség különösebb műgond vagy rendezői szándék nélkül került együvé. Többnyire alig állapítható meg, mi volt vajon az ihlető érzelem vagy gondolat. Van azonban egy gyakran visszatérő témája: a háború. Erről szól a legmélyebb lírai ihletéssel: maga is katona, személyes problémaként élhette át. Mint felvilágosodott gondolkodó, elítéli a hódító háborúkat, az esztelen pusztítást (Gondolatok a békéről, 1781; A békességhez); mint a gyakorlati politikát mérlegelő udvari ember, világosan látja a harcok hiábavalóságát (Lengyel, török, moszka háború kezdetén, A hadi gyakorlás végén); mint a csatákba belefáradt katona a béke, a nyugalom és a költészet vigaszai után vágyódik (Ányos Pálhoz írott költői levelei). Felvilágosodott humanizmusa, a jogtalanság és igazságtalanság fölött érzett haragja szólal meg azokban a költeményeiben, melyekben a háborúk történetét, céljait vizsgálva a gyarmatosító törekvések ellen emeli fel szavát (Magyarországi tudományoknak fő-gyülekezetihez, 1780; A kávéra). Az udvari politika magyarországi gyarmatosító szándékának az elítélésében osztozott a korabeli nemesi közvéleménnyel (Lengyel, török, moszka háború kezdetén). II. József uralkodásának idején írott verseiben is a háborúk jogtalanságát és hiábavalóságát elemezve fejezi ki aggodalmát a nemzetre váró politikai rabság miatt (Költői levelek Ányos Pálhoz 1782-ből: "Elhagytad hát immár…" és "Álig indultanak…" kezdetűek). Érzelmei a nemzeti ellenállás mellé állították, de a nemesi mozgalom nem ihlette nagyobb alkotásra.
Abból a korszakból, amikor részese, sőt szervezője az erdélyi politikai mozgalmaknak, nem maradtak ránk versei. A titkos társaság, melynek Barcsay, Wesselényi és Türy mellett egyik vezetője volt, 1794 elején alakult Diana Vadászó Társaság névvel, hogy reform-javaslatokat dolgozzon ki az országgyűlés számára. Követelésük nem több, mint a rendi óhajok, úgyhogy Barcsay, a politikus inkább kapcsolódik a nemesi ellenálláshoz, mint Barcsay, a költő, akinek látóköre, műveltsége sokkal szélesebb, és élesebben tükrözi a felvilágosodás eszméinek hatását, mint bármelyik nemesi ellenzéki íróé.
Birtokaira visszatérve, megismerhette a nép életét, gondjait, szokásait, s felébredt érdeklődése és humanista rokonszenve a parasztság iránt. Verseiben friss életképek jelennek meg, az egyszerű emberek gondolkodásmódjának találó rajza élénkíti egyhangú bölcselkedéseit (Lakodalom módja az oláhoknál). Figyelemre méltó az Egy sebes katonának sóhajtása… című költeménye; itt annyira beleérzi magát a jobbágy-katonák sorsába, hogy nem is róluk, hanem helyettük, nevükben, első személyben beszél.
Érdekes színfolt Barcsay költészetében szerelmi lírája. Még katonáskodása idején ismerkedett meg Radvánszky Jánossal, Zólyom megye alispánjával, s barátságot kötött vele. Az ő feleségéhez, Prónay Évához írta nem annyira szerelmi, mint inkább gáláns köszöntő verseit, rokokó jellegű bókokkal. Valami tréfás, kötekedő hang adja alaptónusukat, s egy alig megfogható mélabú, mely rejtegetett és tagadott érzelemről látszik tanúskodni. Gyakran felmerül bennük a remeteség, a világból elbújdosás, a menekülés vágya. A rokokó szokás szerint és illendőségből antik névvel nevezett kedves foglalkoztatta Barcsayt akkor is, amikor halálának közelgő órájáról írt, 70melynek "maga Phillis önnön okát megmondhatja" ("Barátim! ha egyszer…" kezdetű verse). Felvidéki tartózkodása után hét esztendővel, az elmúlt boldog időktői búcsúzva, írta legszebb vallomását:
Álom-é az élet? méltán kérdezhetjük,
A gyönyörűséget hasztalan kergetjük,
Ha futó örömet olykor meglephetjük,
A még keservesebb, hogy nem felejthetjük.
A gyönyörűséget hasztalan kergetjük,
Ha futó örömet olykor meglephetjük,
A még keservesebb, hogy nem felejthetjük.
(De messze Parnassus… kezdetű költői levele Radvánszky Jánoshoz.)
