Táncsics útja a forradalomig
Táncsics útja a forradalomig
Táncsics Mihály Ácsteszéren született, Veszprém megyében. Apja jobbágy telkesgazda, ősei mindkét ágon szegényparasztok. Már kisgyermek korában befogták a nehéz paraszti munkába, fiatalon a jobbágyok mindennapos életét élte. Felnőttként szerezte meg a tanítói képesítést. 1827-től Pesten élt.
Szemléletének kialakulására döntő hatással volt két könyv: Volney műve, A romok s Rousseau Társadalmi szerződése. Írói működését nyelvészeti munkákkal kezdte; Magyar és német beszélgetések című könyvecskéje példamondataiban a feudális társadalmi rendet bírálta, ezért a könyvet 1834 elején elkobozták.
A harmincas években arisztokrata családoknál nevelősködött: alkalma nyílt megismerni a magyar mágnások pazarlásait. Ilyen tapasztalatokból születik meg Pazardi című szatirikus regénye (1836). A nemesi életmód erkölcstelenségét, a nemesi osztály feleslegességét, a feudális Magyarország erkölcsi torzulásait jeleníti meg benne. Állandóan rendőri zaklatásnak van kitéve; regényének első, kolozsvári kiadását elkobozták. Ettől kezdve Táncsics a cenzúra szenvedélyes ellenzője, a sajtószabadság rajongója. Táncsicsnak nem a Pazardi volt az egyetlen szépirodalmi vállalkozása. Elbeszéléseket, "nevelési 684irányregényeket" tartalmaz a Rényképek három kötete (1835); 1836-ban írta, de csak a hetvenes években, műveinek gyűjteményes kiadásában jelent meg az ugyancsak didaktikus jellegű Tordai Elek és az oklevelek című munkája. "Irányregény" az 1858-ban, Emichnél megjelentetett Bordács Elek, a gyalog árendás is. Szépirodalmi munkáinak közös jellegzetessége a nyílt, oktató szándék; a népnek-magyarázó, megvilágító, fejtegető előadásmód, a józan észhez való apellálás. Táncsics stílusa darabos, nehézkes, de van ebben a hajlékonyságtól mentes előadásban plebejus erő, kemény egyéniséget rajzol elénk ez a csiszolatlan stílus, sajátosan alkalmas ez a modor az élet súlyos tényeinek – ha nem is művészi megjelenítésére, de – megrázó érzékeltetésére. Megragadó Táncsics írásaiban (szépirodalmi-didaktikus írásaiban is) az előadás szögletességének, plebejus keménységének ötvöződése az íróban felhalmozódott nagy műveltségi anyaggal, az európai gondolkodás nagy eredményeinek megszólalása a jobbágysorból jött nép-apostol hangján.
1844-ben jelent meg Lipcsében (de párizsi impresszummal) Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című röpirata, mely rendkívüli merészségével vonta magára a figyelmet. Második kiadása Hamburgban jelent meg 1846-ban (londoni impresszummal). Az ötíves füzet egyetlen nagy kirohanás a cenzúra ellen, melyet Táncsics a feudalizmus letéteményesének tekint. A sajtószabadságot viszont mindenre üdvösnek tartja, s már ebben a művében állást foglal a társadalmi egyenlőség mellett, és kifejezést ad erős hazafias, sőt nacionalista érzésének. A röpirat példányainak egy részét lefoglalta a rendőrség, más részét Táncsicsnak sikerült szétosztania a pozsonyi diétára összesereglett követek között. Itt nem keltett visszhangot, viszont a pozsonyi Hollinger-kávéházban tartózkodó országgyűlési ifjúság annál lelkesebben olvasta.
Ez idő tájt Táncsics politikája Kossuthéhoz áll közel. A nemzeti függetlenségnek, a Habsburg-hatalomtól való teljes megszabadulásnak radikális szószólója, emellett azonban mindennél fontosabbnak tartja a jobbágyság teljes felszabadítását. Népkönyve (Lipcse, 1846) és Hunnia függetlensége (1847) című munkái már nyíltan támadják a nemesi osztályuralmat, és az ország teljes társadalmi átalakítását követelik.
A Hunnia függetlenségében Táncsics a kossuthi érdekegyesítés elvéből indul ki, de szelleme radikálisabb az ellenzék akkori politikájánál. Már a cím is jelzi Táncsics éles Habsburg-ellenességét: az ország kiszolgáltatottságát, jogfosztottságát addig senki sem tárta fel ilyen erővel. Teljes önállóságot kíván: saját diplomáciát és hadsereget, a király és a kormány Budapestre költözését stb. Szociális programja is a függetlenségi törekvés megvalósítását hivatott szolgálni. Az érdekegység jegyében javasolja a privilégiumok eltörlését, a céhek megszüntetését, egyenlőséget, közteherviselést, általános választójogot, vagyis következetesen végiggondolja a kossuthi elv tartalmát. Valósítsuk meg a lakosság egyenlőségét – javasolja Táncsics – akkor létre jön majd függetlenségünk is. "Az egyesülés és erők központosítása legyen tehát evangéliomtok" – írja látszólag védegyleti tónusban, ugyanakkor azonban eszméiben és előadói modorában szakít a szokványos liberális nemesi politikával: forradalmi útra lép.
Már ebben a művében erőteljesen, sőt fenyegetően hangsúlyozza a köznép erejét, rá alapozza politikai terveit. Még inkább azt teszi Népkönyv című röpiratában, 685melyet a parasztság felvilágosítására szánt. Ebben összefoglalja az átalakulást szolgáló nézeteit és javaslatait, azzal a céllal, hogy útmutatást adjon a népnek. Táncsics ugyanis – s ez egyedülálló volt annak idején! – művét nem a nemesi olvasótábornak szánta, hanem a parasztságnak. Ez a szándék már önmagában jelzi a letérést az ellenzéki reformpolitika ösvényéről, a szakítást a nemesi Magyarországgal. "Kedves atyámfiai, ti derék magyar földműves nép!" – szólítja meg olvasóit. Eladdig politikus nem szólott még ilyen melegen, ennyi együttérzéssel a magyar parasztsághoz. E röpirat középpontjában az egyenlőség gondolata áll. A Hunnia függetlenségében az osztrák abszolutizmustól való megszabadulás érdekében tartja szükségesnek a társadalmi szerkezet alapvető megváltoztatását, az egyenlőség törvénybe iktatását; itt már az utóbbira helyez nagyobb nyomatékot, s a függetlenségi aspirációk jogosságát éppen az egyenlőségben látja. S ez nála egyáltalán nem azonos a liberalizmus hirdette "alkotmány sáncai közé való beemelés"-sel; Táncsics a teljes egyenlőségen alapuló népképviseletet kíván. A haza minden polgára számára aktív és passzív választójogot óhajt: paraszt és herceg fia közt se legyen semmi különbség. "… a legutolsó zsöllér is jussát tartja e hazához" – írja Táncsics. Programjának főbb vezérszavai: a kiváltságok eltörlése, az úrbér megszüntetése váltságdíj nélkül, közteherviselés, tökéletes egyenlőség, általános választójog, minden évben országgyűlés Pesten. E forradalmi követelésekkel Táncsics elébe vágott a nemesi politikának; elszigetelődése a reformpolitikusoktól ez idő tájt kezdődik.
Ma már sok minden naivitásnak, kezdetleges elgondolásnak tűnik e röpirataiban. E kérdések felvetése, az érvelés elrendezése, a követelések megszerkesztése, hangja nem vall gyakorlott politikusra vagy hivatásos publicistára. Előadása meglehetősen körülményes, fejtegetéseiben elég sűrű a száraz oktatás, a felesleges tudóskodás, az egyszerűsítő elemzés. Mégis, az autodidakta Táncsics művei ma is hatnak, s hatásuk roppant belső tűzből: a fanatikus demokratikus meggyőződésből, a forradalmi hitből táplálkozik. Az egész nemesi országgal szembeszálló karakter tisztasága, egyenessége jellemzi Táncsics röpiratait.
1846 nyarán Táncsics külföldre utazott. Nyugat-Európában szilárdult meg végképp osztályharcos szemlélete, forradalmi demokratizmusa. Párizsban, Londonban nem az arisztokrácia s a nagypolgárság képviselőit keresi fel, mint kortársai, a különben érdemes nemesi utazók, hanem a munkásokat, iparoslegényeket: tőlük kap tájékoztatást a polgári országok szociális mozgalmairól. Párizsban például a magyar iparoslegényeknek felajánlja kiadásra Lamennais Paroles d'un croyant című munkájának fordítását, Londonban pedig Magyar munkások külföldön, vagy kié a haza! címmel felolvasást tart a munkások egyesületében. A francia fővárosban felkeresi Étienne Cabet-t, az Utazás Ikáriában szerzőjét, a magántulajdon nélküli társadalom utopisztikus megtervezőjét, a javak közös tulajdonba vételének hirdetőjét.
Táncsics már korábban megismerkedett a szocialisztikus-kommunisztikus eszmékkel, s állást foglalt a magántulajdon eltörlése mellett. Még 1843–44-ben írta Józanész című munkáját, amely azonban csak 1848-ban jelent meg, s ezt a kiadást elkobozták a Pestre bevonuló osztrákok. A Józanész a korai szocialisztikus eszmék legkövetkezetesebben végiggondolt reformkori dokumentuma. Táncsics műve a nevelés, a vallás és a társadalmi viszonyok összekapcsolódó 686problémakörein vezet végig, különböző oldalakról világítva meg a főgondolatot: a társadalmi egyenlőség kommunisztikus eszméjét. Az emberek – hangzik a rousseau-i érvelés – "kezdetben nem ismertek, nem ismerhettek elkülönözött sajátot". "Hiszem tehát tökéletesen – hirdeti Táncsics –, hogy az elkülönözött tulajdon egykor megszűnik s azt közhasználat vagy közösség (communismus) váltja fel." Valóságos kiáltványt intéz Táncsics a Józanész lapjain a fiatalokhoz, amelyben Cabet tanulmányozására buzdít. A Voyage en Icarie mellett Strauss: Das Leben Jesu című munkájára hivatkozik Táncsics mint forrásműre. Értékes gondolati mozzanata a Józanésznek a nevelés társadalom-átalakító szerepéről alkotott illúziók kritikája, annak a felfogásnak a bírálata, amely a nevelés lehetőségeit mindenre való tekintet nélkül, elvontan hangoztatja. Táncsics rendkívül nagyjelentőségűnek tartja a nevelést, de – írja – "a nevelés elvontan (abstracte) nem egyéb, mint értelmetlen üres hang, vagy chimära, főkép nálunk és körülményeink között. Ugyanis ki akar, mit akar, s kinek a megbízásából akar nevelni?" Később visszatér ehhez a fontos gondolathoz, 1847-ben, bebörtönöztetése idején, a feleségéhez írott "gyászlevelekben": a "mívelt világban, a jólnevelt osztályban ezen borzasztó hit látszik megöröködve lenni: igazságos úton, saját fáradságából senki sem boldogulhat, hanem minden módon mások izzadsága gyümölcsének valamely részét legalább el kell sajátítanunk; s a nevelésnek fogásai abban állnak, hogy ez szembeszökő lopásnak, csalásnak ne tartassék". Ugyanakkor Táncsics is sok naiv reformista utópiának ad hitelt a Józanészben, még a neveléssel kapcsolatban is, – mindez azonban nem változtat koncepciója helyes alapjain: a magántulajdonon alapuló társadalom igazságtalan, ezt fel kell váltania a köztulajdonon alapuló kommunista társadalomnak.
Külföldről hazatérve, menekülnie kellett: a nyugaton látottakkal "megfertőzött" Táncsics veszedelmessé vált a hatóságok számára. Egy Zágráb környéki birtokon rejtőzködve írta meg legerőteljesebb röpiratát, a Nép szava- Isten szava címűt (a cenzúra miatt csak 1848-ban jelent meg). Új műve már létében támadja meg az uralkodó osztályt: a nemesi kutyabőrt komédiának nevezi, tűzrevalónak tartja. Immár nem az érdekegyesítést hirdeti, nem a két társadalmi réteg megegyezését, hanem a nemesség felszámolását, a feudalizmus rendszerének teljes eltörlését jövendöli-követeli. "…ez állapot meg fog szünni, vagy ti nemes atyafiak szüntetitek meg (vagy mi parasztok, vagy mindketten együtt, de megszünnie kell)" – írja fenyegetően. És nemcsak jogot követel, hanem a robot és dézsma váltság nélküli eltörlését, az úrbéres földek tulajdonjogának átengedését a parasztoknak. Ezzel véglegesen elszakította a szálat, mely még a reformellenzékhez kötötte.
