Népszínművek
Népszínművek
A társadalmi szomorújáték és a politikai vígjáték egy-egy író – Obernyik Károly, illetőleg Nagy Ignác – egyéni leleményéből szinte teljesen készen jelent meg irodalmunkban; az e műfajokkal sok tekintetben rokon népszínmű hosszabb fejlődés eredménye volt. Távolabbi előzményeit azokban a drámai alkotásokban kereshetjük, amelyekben már fellépett egy-egy népi figura, megszólalt a népi beszéd és humor, olykor a népi zene is (Csokonai: Cultura vagy Pofók; Kisfaludy Károly: Pártütők; Katona József: Luca széke; Vörösmarty: Kincskeresők stb.). Közvetlen műfaji elődje pedig az úgynevezett tündérbohózatok – másképpen paródiák – voltak, vagyis azok a mesés-látványos keretbe foglalt, aktuális-lokális vonatkozásokkal teletűzdelt komédiák, amelyek formailag ugyan a bécsi Volksstück-höz (Raimund, Nestroy darabjaihoz), kisebb mértékben a francia vaudeville-hez igazodtak, de tartalmukban, színszerű-díszítményes elemeikben (zene, tánc) hamarosan megmagyarosodtak. A harmincas évek végén a tündérbohózatok valósággal elárasztották a Nemzeti Színház színpadát (Balog István: Ludas Matyi; Munkácsy János: Garabonciás diák, Tündér Ilona; Gaal–Jósika: Az ecsedi tündér; Szigligeti: Lidércek). Közülük a legnagyobb sikert Gaal József A peleskei nótárius című darabja (1838) aratta. Gaal jó érzékkel, ügyes leleménnyel szőtte össze a Gvadányi elbeszéléséből kölcsönzött mesevázat a kötelező tündéres és lokáli s elemekkel; a félszeg Zajtay uram kalandjait Tóti Dorka boszorkány ármánykodásával 681és Baczur Gazsinak, a pesti ficsúrnak meg Hopfennek, a sváb serfőzőnek alakjával hozta kapcsolatba. Falusi és fővárosi életképeket sorakoztatott egymás mellé, kuplékon kívül már igazi népdalt is énekeltetett, s arra is ügyelt, hogy darabjával – minden bohózatossága ellenére – a nemzeti érzést erősítse. A peleskei nótáriusban már megtalálhatjuk a későbbi népszínművek lényeges kellékeit. A közönségnek különösen a hortobágyi jelenetek tetszettek: a csárdában mulatozó betyárok, a gémeskútnál estebédjüket főző juhászok, akik dudaszó mellett zendítettek rá a Hortobágyi pusztán fúj a szél dallamára. Terjedelmes színi kritikájában Vörösmarty is a népi elemekben jelölte meg a színmű maradandó hatásának legfőbb biztosítékát, s valóban: ezen a ponton kínálkozott alkalom a műfaj továbbfejlesztésére.
Szigligeti érdeme, hogy ezt a lehetőséget felismerte és fokozatosan kimunkálta: először A szökött katonában (1843). Irodalomtörténetírásunk ezt a darabot mint az első magyar népszínművet könyvelte el. Ez a megállapítás a műfaj későbbi, egyneműbb termékeihez – például Tóth Ede, Csepreghy Ferenc vagy akár Gárdonyi Géza darabjaihoz – viszonyítva csak fenntartással igaz. Maga Szigligeti sem nevezte még A szökött katonát népszínműnek: "eredeti színmű népdalokkal, tánccal három szakaszban" – olvashatjuk a cím alatt. A mű keletkezésének közvetlen külső indítéka a Bartay Endre meghirdette pályázat volt, amely "egy a magyar népéletből merített, minden aljasságtól ment, jó irányú látványos színmű" készítésére hívta fel az írókat, s Szigligeti, a "népélet" fogalmát még egészen tágan értelmezte, népnek minősítve jobbágyokat, katonákat, falusi és városi kispolgárokat, sőt a pesti éjszakai élet gyanús alakjait egyaránt. De még az így felfogott nép is a szereplőknek csak egyik csoportját alkotja; mellettük fellépnek az úri osztály tagjai is, a darab végén pedig kiderül, hogy a főhős Korpádi Gergely, a kötéllel verbuvált falusi kovácslegény – grófi sarj. A tündérbohózatok felől nézve ez a felemás népiesség is nagy jelentőségű volt, mert Szigligetit a realizmus felé vezette: elhagyta a meseszerű, túlvilági keretet, a komikus elemet háttérbe szorította, a cselekmény középpontjába igazi drámai konfliktust állított, a népdalokat pedig nemcsak hangulatfestő betétként, hanem a drámai helyzetből fakadó lelki állapot kifejezésére használta fel. Ami pedig a legfontosabb: olyan témát választott, amely a színszerűség mellett korszerű mondanivaló kifejezésére is lehetőséget nyújtott. A főhős utólagos rangemelése régi dramaturgiai fogás (már Csokonai Tempefőijében is előfordul), s a darab célzatosságát nem érintette: a Korpádi Gergellyel történt erőszakosságok, igazságtalanságok – függetlenül származásától – mégiscsak a jobbágyok jogfosztottságát ábrázolták. Ezért fogadták a darabot a haladás hívei, köztük Petőfi, Jókai, Egressy, egyhangú elismeréssel, a reakció tábora pedig felháborodott ócsárlással.
Szigligeti demokratikus felfogásának őszinteségéhez nem fér kétség, de világnézeti-művészeti szemléletének korlátaira vall, hogy A szökött katonát követő színműveiben a színszerűség és az irányzatosság egyensúlya felbillent az utóbbi rovására. A Két pisztolyban (1844) még hatásosan ábrázolja a feudális igazságszolgáltatás embertelenségét, de a népi elem – amelyet a vármegye börtönében sínylődő rabok és Sobri alakja képvisel – már csak epizodikus szerepet kapott, hogy azután A zsidó (1844), A rab (1845) és az Egy szekrény rejtelmei (1846) című darabból teljesen kiszoruljon. Ezek semmiképpen sem nevezhetők népszínműveknek: rémtörténetek a fővárosi polgárság életéből, 682Nagy Ignác, Kuthy Lajos regényeinek, életképeinek modorában. Csak 1847-ben, a politikai helyzet kiéleződésének és az irodalmi népiesség kibontakozásának hatására lépett tovább Szigligeti a népszínmű útján A csikós című darabjával.
Témáját tekintve ez is a bűnügyi romantika körébe tartozik, de a konfliktus a nemesség és a jobbágyság osztályellentétére épül. A kitűnően jellemzett Márton – a csikós – a maga természetes eszejárásával, találékonyságával leleplezi Bencét, az elvetemült úrfit, s megmenti a robotban megőszült Bálint gazda és a fiatal Andris bojtár becsületét. A rejtély megoldása tehát nemcsak az igazi gyilkos személyére derít fényt, hanem a földesurak, a megyei tisztviselők, az egész nemesi társadalom hitványságára és a paraszti nép fiainak erkölcsi fölényére is. Ez a darab Szigligeti legegységesebb, legtermészetesebben bonyolított műve, mert a teljesen egyértelmű mondanivalót nem homályosítja el – miként A szökött katonában – sem a városi életből vett komikus jelenetek beszövése, sem elnyomók és elnyomottak idilli megbékélése. Korpádi Gergely romantikus véletlenek folytán úgy éri el boldogságát, hogy a kiváltságosak osztályába emelkedik, – Andris igazát a nép okos és bátor fiai harcolják ki, s a bojtár a pusztai tanyák világában lesz boldog Rózsijával. Szigligeti nem csatlakozott a forradalmi demokratákhoz, népszemlélete a liberalizmus szintjén maradt; de jellemző, hogy a darab úri szereplői között nincs egyetlenegy rokonszenves figura sem, ami kétségtelenül azt sugallta, hogy a feudális társadalom pusztulásra van ítélve.
A csikóssal végleg megszilárdult a népi és demokratikus irányzatosság drámairodalmunkban. Már jelentkeztek is a tanítványok, például Szigeti József (Jegygyűrű, 1846), aki az ötvenes években a népszínműírásban Szigligeti mellé nőtt fel.
