86. HENSZLMANN IMRE (1813–1888) (WÉBER ANTAL)
86. HENSZLMANN IMRE (1813–1888)
(WÉBER ANTAL)
(WÉBER ANTAL)
Kassán született, iskoláit Eperjesen és Pozsonyban végezte. Eperjesen tanult meg magyarul, ahol 1827-ben alakult meg a magyar nyelvmívelő társaság Greguss Mihály elnökletével. Pesten és Bécsben az orvosi fakultásra iratkozott, s végül Páduában szerzett doktori diplomát. Figyelmét azonban inkább a képzőművészet és régészet kötötte le, különösen az építészetet tanulmányozta nagy elmélyüléssel Nyugat-Európában és Magyarországon. Lipcsében, 1843–44-ben német nyelvű folyóiratot adott ki (Vierteljahrschrift aus und für Ungarn) amelyet a hazai ellenzék szellemében szerkesztett, s amelynek hét kötete jelent meg. Már 1841-ben levelező tagja az Akadémiának. Tüzes propagandát fejt ki a magyar műemlékvédelem érdekében, s egyre-másra írja műtörténeti tanulmányait. 1848-ban a külügyminisztériumban teljesít szolgálatot; a bukás után egy időre fogságba vetik az osztrákok, majd szabadulása után, 1850-ben, Angliába távozik. Itt nagy feltűnést kelt tanulmányaival. Hazatérve, a már európai hírű tudós egymás után vezeti az eredményes feltárásokat. Ő kezdeményezte a székesfehérvári és kalocsai ásatásokat is. 1873-tól a budapesti egyetem archeológiai tanszékének vezetője volt. Jelentősebb művészettörténeti munkái közé tartoznak Kassa városának ó-német stylü templomai (1846); A székesfehérvári ásatások eredménye (1864); Pécsnek középkori régiségei; Magyarország góth-stylü műemlékei (1880).
665Művészeti elveit élete alkonyán A képzőművészetek fejlődése című tanulmányában (1883) foglalta össze.
A művészetek iránt ifjúkorától kezdve nagy érdeklődést tanúsított. Párhuzam az ó és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban című tanulmánya 1841-ben jelent meg. Ennek gyakorlati részében a magyar műegyesület művészetpártoló tevékenységéhez szól hozzá és a korabeli (külföldi) művészeti akadémiák oktató módszerét bírálja; fontosabbak értekezésének elvi megállapításai, melyek az irodalomra is vonatkoztathatók. Henszlmann a művészet lényeges ismérvének tartja a "jellemzetest", amelyet – írja – "mint tárgyilagost, mint alanyit és mint nemzetit fogunk tekinteni". Henszlmann, korának szellemében és igényei szerint, előtérbe állítja a nemzeti szempontot. "Mi magyarok – úgymond – most a haladás korát éljük, és hosszú álmunk utáni fölébredésünkben nyakra-főre rohanunk a javításoknak, más művelt európai tartományokat elérendők, e körülmények közt nehéz föladattá válik az újítások rögtöni elfogadása mellett más oldalról saját nemzetiségünket is megtartani." Henszlmann többször is említi könyvében, hogy a külföldtől tanulnunk kell, de a hangsúlyt a hazai valóság megismerésére, a nemzeti szellem erősítésére teszi. "Való ugyan, hogy a külföldtől tanulnunk szükséges, mivel magunknak rajzoló művészetünk nincs; – de menjünk mindjárt a kútforráshoz, ne vegyük a szenet a kovácstól, nézzük meg a régi mestereket, kikben nemzeti jellem volt, s tanuljunk tőlök, hogy lehet a művészt környező életből művészetet alkotni." Élesen támadja azokat, akik közömbösek a nemzeti jelleg iránt. "Azok, kik a kozmopolitizmusi teória mellett vitáznak, azt állítják, hogy a közömbösítés útján, ha a művész a tisztán megjelenő emberire fordítja figyelmét, műve minden korban, minden népnek legkönnyebben érthetővé válik." Henszlmann számos művészeti (és irodalmi) példával cáfolja e tételt. Esztétikailag sok igazságot tartalmazó, a realizmushoz közelítő fejtegetéseiben ellentmondásokra is akadunk. Ennek legszembetűnőbb példája a "kozmopolitizmus" értelmezése Henszlmannál. "Korunkat az öneszmélők nagyobb része átmenet kornak szokta tekinteni és nevezni. Ezen átmenet pedig főkép, a tág kozmopolitikus nézetektől a nemzetiségekhez visszatérésben áll. A francia sok éveken át Európán anyagilag és szellemileg uralkodott, régóta elterjesztette nézeteit, erkölcseit, szokásait, melyekkel a nemzetiségek eltörlésére működött." Henszlmann már könyve előszavában szót emel a "nemzetellenes" francia elvek ellen, melyek számos európai tartományban "már fájdalom annyira elterjedtek". Itt aligha lehet másról szó, mint a francia felvilágosodás egyes eszméiről, s főleg az ezek nyomába lépő utópista szocialista nézetekről. Tehát azokat az eszméket tartja a kozmopolitizmus megnyilvánulásainak Henszlmann, amelyek Petőfiék számára az európai szellemi hátteret jelentették, s amely eszmék, összeforrva a patriotizmussal, a magyar nemzet történetének fényes szakaszát eredményezték. Könyvének egyik zárógondolata demokratikus éllel támadja az álműveltek művészeti monopóliumát, s nemes hangon fordul a néphez: "Tűrj és remélj, eljön még talán valaha amaz idő, melyben neked az álmívelt más emberi jogaiddal a művészeti éldelést is visszaadja, mely csak oly emberi jog, mint a szabad birtok." A gondolat demokratizmusára csak az vet árnyékot, hogy előző fejtegetéseiben Henszlmann éppen azokat a "francia általános 666és felőleges nézeteket" ítélte el, amelyek az emberi jogok kivívását sürgették, készítették elő. De Henszlmann műve, ellentmondásaival együtt is jelentős alkotás, fontos szerepe van a realizmus elméletének korai kialakulásában.
Erdélyi János mellett korának egyik legjelentősebb (sok tekintetben vele rokon felfogású) kritikusa volt. Esztétikai nézeteit főként Winckelmann, Schelling, Hegel műveiből merítette. Ő volt az egyik főszereplője annak a vitának, amely a francia romanticizmus esztétikája és különösen dramaturgiai elvei körül lángolt fel. Henszlmann szerint a francia romantikus dráma iránti rajongás okozta, hogy Shakespeare művészete nem tudott hazánkban eléggé térthódítani. Henszlmann a polémia hevében nem vette figyelembe, hogy a francia romantikus drámát magyarországi hívei (Bajza) a feudális szellemű német lovagdrámák és hamis erkölcsű érzelmes játékok ellenében pártolták, s hogy a francia drámának a magyar színpadon politikai missziója volt, Ám az kétségtelen, hogy Shakespeare elismertetéséért harcolni nagyon is időszerű ekkor, s Henszlmann ezzel tulajdonképpen a realizmus iránti igényt vetette föl. A vita végül is nem a romantika és a realizmus körül kristályosodott ki, hanem olyan gyakorlati problémák kerültek szőnyegre, mint a költői hatás vagy a színi hatás, illetőleg a jellem vagy a cselekmény elsődlegességének kérdései. A polémiára Henszlmann akadémiai felolvasása (1841) adott alkalmat. Bajza, Erdélyi János és mások a színi hatás mellett szólaltak fel; Henszlmann mindenekelőtt hiteles jellemrajzot, következetes cselekményszövést követelt, és mint a követelmény nagyszerű megvalósulásaira, Shakespeare, Goethe és Calderón műveire hivatkozott. Álláspontját – többek között – a Drámai jellemek (1842), Shakespeare Othellója, a Nemzeti Színház közönsége, és az Athenaeum színi kritikája (1842) és Az újabb francia színköltészet és annak káros befolyása a miénkre (1842) című tanulmányaiban fejtette ki. A magyar drámák közül Gaal József Peleskei nótáriusában és Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátékában talált e tekintetben dicsérni valót.
Henszlmann drámabírálatai közül kiemelkedik az Othello, a III. Richárd és Teleki László Kegyencének elemzése (a Regélő 1842–43. évfolyamaiban); írt egy eredeti drámát is, de ez megbukott. Regénybírálataiban állást foglalt az irányzatosság kérdésében. Jogosultságát elismerte (különösen A falu jegyzője esetében), de az volt a véleménye, hogy végső soron a művészet rovására megy. A korabeli magyar regényeket bírálva is küzdött a francia romantika hatása ellen, s ezért szigorúan ítélte meg Jósika Akarat és hajlam című regényét és Kuthy Lajos művét, a Hazai rejtelmeket, bár ebben "a nép és középosztály életének rajzolatait" elismeréssel említette. Henszlmann Imre – Erdélyi János hatására – a magyar népköltés kincseinek tudományos vizsgálatával is foglalkozott. A népmese Magyarországon című értekezésében (1847) először kísérelte meg összehasonlítani népmeséinket más népekéivel.
Tanulmányában érdekes, sok találó megállapítást tartalmazó elemzést ad Petőfi János vitézéről, hangsúlyozva abban a nemzeti jelleg, nemzeti szellem szerepét. Elvi szempontból is jelentős Henszlmann Lúdas Matyi-értékelése: "… Ludas Matyi talán az egyetlen politikai irányú magyar népelbeszélés; ezen irány pedig annyira szembetűnő, hogy Fazekas emiatt még előszót is 667tartott szükségesnek, miben azt fejtegeté. De mindamellett, hogy a politikai irány költeményünkben oly igen feltűnő, másrészről a népies kandiság abban kitűnik, hogy a művet méltán annak példájául állíthatni fel, miképpen kellessék az irányt a tisztán költészetivel egybesíteni úgy, hogy a költemény költemény maradjon, és ne váljon száraz politikai irattá, és e tekintetben Fazekas feldolgozása elvitázhatlan érdemű." De ez a gondolatmenet már átvezet a negyvenes évek második felének legjelentősebb irodalmi-kritikai-esztétikai vitájához, az irányköltészet körül zajló eszmecseréhez.
