A karthausi
A karthausi
A karthausi (megjelent Heckenastnál, Pesten, 1842-ben, s előbb folytatásokban, a Budapesti Árvízkönyvben, 1839–1841.) azért játszódik külföldi környezetben, mivel Eötvös benne a maga korának legidőszerűbb kérdésével, a kapitalista társadalom valóságával kíván foglalkozni, márpedig ezt a fejletlen magyar állapotok közt ábrázolnia még lehetetlen. Ahhoz, hogy – a harmincas évek végén – a polgári forradalom teremtette világ távlatait tisztázhassa, nem választhat még hazai témát. Hiszen A falu jegyzőjében is csak a feudalizmus képét mutathatja majd meg. Eötvöst a francia burzsoá társadalom tulajdon hazájának jövője miatt érdekli. Regényének egyik mellékalakjában, Armandban a proletársorsot kívánná ábrázolni, mivel a proletárprobléma felbukkanásával a majdani polgárosult Magyarországon már eleve számol. Azok az ábrázolási hibák, melyeket Péterfy joggal vetett Eötvös 613szemére, nagyrészt onnan származnak, hogy Eötvös még nem tudja alakjait egész emberi és társadalmi valóságukban megragadni, s itt-ott, mondhatni, naiv hibákat követ el. Armand, a regény "proletár" szereplője egy bukott bankár (!) fia, aki nyomorban él, és ismét fel akar törni nyomorából. Ez a körülmény azért esik súlyosan latba, mert Eötvös épp Armand ajkára adja a burzsoázia által kisemmizett proletárság haragjának, panaszának szavait, és ezek a szavak ugyancsak félszegül hatnak Armand-nál, aki nem is sikerülhet osztályharcos proletárnak, hanem legfeljebb Rastignac-típusú törtetőnek. Eötvös nem ismeri még az életet, s főként a proletár-osztályról hiányosak az ismeretei.
Mind e hiányosságok ellenére nem lehet közömbösen elhaladni a tény mellett, hogy Magyarországon a harmincas évek végén, amikor még a jobbágykérdés rendezésére sem került sor, egy fiatal író már a proletárság ügyén gondolkozik. Eötvös pályáján később is találkozunk hasonló jelenségekkel. Nagy műveltsége, széleskörű, európai tájékozottsága következtében gyakran hoz majd felszínre kérdéseket, melyek előtt kortársai többnyire tájékozatlanul állnak még, s melyekkel csak a fejlődés későbbi szakaszaiban lesznek hajlandók foglalkozni. A karthausiban Eötvös a franciaországi, kapitalista fejlődés kérdéseihez, a proletárság sorsához, és a burzsoázia szerepéhez szól hozzá, s általában a júliusi forradalom teremtette helyzeten gondolkodik.
Kétségtelen, hogy Eötvöst és barátait a reform-mozgalmak idején megérintette egy s más a korai, francia szocialisták tanaiból. És kétségtelen, hogy A karthausi bírálata a júliusi monarchia társadalmáról, de különösen a proletárság helyzetéről e tanítások hatását tanúsítja. De éppen e tanítások kispolgári-konzervatív jellege lehet részes abban is, hogy Armand alakjában Eötvös a proletárságot hibásan ábrázolja.
Eötvösék érdeklődése a szocialista gondolkodóknak a kapitalizmusról mondott bírálata iránt, összefügg a fiatal reform-nemzedék hazai harcaival, politikai törekvéseivel. A karthausiban Eötvös annak a polgári világnak viszonyain elmélkedik, mely felé ő és társai, hazájukat is fejleszteni kívánják. A szocialista gondolkodók azonban a kapitalizmus nagy negatívumaira, a pauperizmusra irányítják figyelmét. Szalay diétai beszéde (1843), a centralisták írásai és nem utolsósorban A karthausi arról tanúskodnak, hogy Eötvösék ki akarták "küszöbölni" a kapitalizmus hibáit, s "megjavított" formában akarták létrehozni a polgári világot Magyarországon. Lukács Móric is abban reménykedett, hogy idehaza még "idejekorán", a "felizgatott szenvedélyektől" nem zavartan lehet a kapitalizmussal járó szociális kérdéseket megoldani.
A júliusi monarchia bírálata – s általában A karthausi társadalomszemlélete – csak a Marx és Engels előtti, idealista, sőt misztikus jellegű szocialista tanok hatásából érthető meg. Ez a hatás összhangban volt Eötvösék romantikus korszakának szemlélet- és érzésmódjával, és táplálta is ezt a romantikát. De a hatás számára (A karthausit létrehozó ihlet számára is) a hazai helyzet, a reformkor problémái nyitottak kaput.
A társadalmi csalódás keltette "világfájdalom" személyes motívumokkal szövődik össze Gusztávnál – és Eötvöséknél is. Gusztávot nem csupán a júliusi monarchia társadalmának valósága taszítja kétségbeesésbe, hanem Júlia és Armand árulása is. A társadalmi és a személyes motívumoknak egymást támogató összejátszásából születik meg az az egyetemes "világfájdalom", 614kiábrándultság és ember-megvetés, mely Eötvös és társai írásait 1836 és 1839 között általában jellemzi, s mely közös bennük az európai szentimentális, lírai regény legfőbb mondanivalójával, Goethe Wertherétől Sainte-Beuve Voluptéjéig.
De A karthausi épp azért emelkedik a szentimentális, "privát" módon "világfájdalmas" regények átlaga fölé, mert a csalódás, a kiábrándultság gyökereit nem csupán a személyes sorsban, hanem a társadalmi valóságban is megmutatni igyekszik. A szerelmi kiábrándulás, az emberi jellemben való csalódás mögé Eötvös odarajzolja a nép mély csalódását is. Eötvös A karthausiban egyrészt bemutatni, ábrázolni kívánja a kapitalistát, másrészt bíráló, elmélkedő megjegyzéseket fűz a kapitalizmus jelenségeihez. Az előbbi feladatot Dufey alakjával oldja meg, az utóbbit pedig a regényébe szőtt, számos gondolati, reflexív elemmel.
Dufey, a lakájivadék, akinek a vagyon szerzett grófi címet, a regény leghitelesebben megrajzolt alakjai közé tartozik. Származását, osztályhelyzetét, családjának felfelé törését jellemzően mutatja meg Eötvös. Egyébként ennek az alaknak a megformálásánál a korabeli irodalmi minták legalább annyira közreműködhettek, mint akár Gusztávénál vagy Júliáénál. A Dufey-típus meglehetősen gyakori e kor francia regényirodalmában. Dufey törtetését, színlelését, cinikus erkölcstelenségét Eötvös a kapitalista társadalom legjellemzőbb vonásaival hozza kapcsolatba. De Eötvös A karthausiban bőségesen kitér annak a társadalomnak jellemzésére is, mely a Dufey-ket létrehozta, s általános korképet fest a júliusi monarchia világáról. Ez a világ, a kapitalizmus világa, csalódással, undorral, világfájdalommal tölti el Gusztávot. Ennek a világfájdalomnak jelenségei: részint csalódott kétségbeesés, részint önzés, részint pedig teljes cinikus nihilizmus. Mindhárom jelenség fölött bőségesen elmélkedik a regény, sőt helyenként az ábrázolásban, a cselekményben is megmutatja, hogy az életben miként jelentkeznek.
A korképet, melyet Eötvös a kapitalizmusról nyújt, szenvedélyes felháborodás, megrendült együttérzés, szónoki hevület színezi. Nincs igazuk azoknak a bírálóknak, akik a "túláradó" érzelmeket sokallják A karthausiban. A fiatal író minden indulatossága, a kapitalizmus valóságával első ízben szembekerülő reform-ifjú mély felindultsága: épp ezek az elemek hatnak ma is frissen a regényben, ezek emelik e művet a pusztán szerelmi, érzelmes regények fölé, ezek bizonyítják, hogy Eötvös a haza gondjától eltelten, a maga kiválasztott, nagy eszméinek, a felvilágosodás eszméinek jegyében kereste a komor tájon az utat, melyen népének haladnia kellene.
Eötvös későbbi, realista művészetének nyomait A karthausiban csak elvétve találhatjuk meg. Ennek ellenére e realizmus létrejöttét mintegy előkészíti ez a regény. Ha Eötvös csak a főhős, Gusztáv szerelmi csalódásának történetét akarta volna megírni, A karthausi ma aligha bírhatna számunkra érdekességgel. De a fiatal Eötvös ennél lényegesen többet akart, csak épp szándéka kivitelében gátolta írói tapasztalatlansága. Alakjainak körvonalait nem tudta elég élesen megrajzolni, jellemüket vázlatosan hagyta. Péterfy ellenvetései közül mindenképp megállja a helyét az a megjegyzés, hogy a regény jellemei egymásba folynak, s az érzelmesség köde burkolja be őket. Valóban, Arthur hasonlít Gusztávra, Armand rajza zavaros, bizonytalan, Júlia, Gusztáv szerelmese pedig éppenséggel nem élő. Csak Dufey és Betty, a masamódlány állnak előttünk határozottabb, jellegzetesebb arccal. Az utóbbinak 615megalkotására sok gyengéd költőiséget, színt, árnyalatot fordított az író. Hiányzanak viszont A karthausiból a realista művészet megfigyelésről, ember- és életismeretről tanúskodó elemei. Az író csak a hangulatok lírai meghittségével tudott az alakok és a cselekmény köré atmoszférát teremteni.
Négy részre oszlik a regény, s ezek közül az első kettő Gusztáv szerelmi csalódásának történetét mondja el, a harmadik a kolostorba vonulást készíti elő, a negyedik pedig epilógusszerűen, naplóformában, a halálra készülő Gusztáv megbékélésének képét nyújtja.
A regény első felének drámája: a csalódás Júliában – és Armand-ban. Ennek a drámának a menetét az V–XVI. fejezetek kellően előkészítik. Gusztáv boldogságának hangulatát legteljesebben az avignoni éjszakában felhangzó zene s magának ez éjszakának romantikus hangulatban gazdag képe foglalja össze.
A Második Rész anyaga igen gazdag, bár a gyakorlatlan író e gazdagságot nem tudja teljesen kibontani. Magunk előtt láthatjuk Gusztáv konfliktusait a barátságban és a szerelemben, csalódását, meghasonlásának első állomásait; Armand csalódását a forradalomban, karrieristává züllését s végül cinikus árulását; majd elénk tárja e fejezet a kolostori, az emlékező Gusztáv végső válságát is, mely csaknem öngyilkossággal végződik, melyből azonban lassan már felemelkedik az igazi életcélok, habár kései, de megnyugtató, kibékítő felismeréséhez. Ez a rész csendíti föl a regény fő eszmei motívumát, a kapitalista társadalomból fakadó önzést is, mely Gusztávot tragédiába taszítja. És ebben a részben válik viszonylag szélessé a társadalomrajz, nemcsak Dufey-nek és Júlia apjának, az öreg grófnak alakja, hanem a kevéssé ábrázoló jellegű elmélkedések és párbeszédek révén is.
A Harmadik Rész anyagának javarésze elszakad a cselekménytől; hosszú, értekező fejezetek foglalkoznak általános, elvont kérdésekkel (XXXVII– XL.), mintha Eötvös a regényétől merőben független anyagot dolgozott volna a szerelmi téma közé. A Harmadik Részt nem a cselekmény drámaisága kapcsolja az első kettőhöz, hanem az okoskodás, az értekező szándék, mellyel Eötvös az önzés elvének további hatását, jelentkezéseit megmutatni kívánja.
A Negyedik Részben megszűnik a cselekmény eddigi kettőssége: az emlékezés képei elmaradnak, s napló formájában (április 6-tól július 15-ig) csak a halálára készülő Gusztáv története tárul elénk. Ebben a részben kell elsimulniuk Gusztáv konfliktusainak: ebben a részben békül ki az életben maradt Bettyvel, s a paraszti élet idilljébe vonult Armand-nal; de ebben a részben kell meglelnie a feleletet is a regény elején fölvetett kérdésre, mely Eötvös és reformnemzedéke kérdése is: "Éj lett-e már körülöttünk, vagy egy új nap első sugára az, mi úgy elvakít?" És Gusztáv meg is találja a feleletet; de nem a szemlélődő karthausi-életben, melyet már elutasít magától, hanem a cselekvésben, a tevékenységben: "ez élő kebelnek vágyait e kolostor rideg rendszabálya ki nem elégítheti, nem csend, csak fáradság szerezheti meg a szívnek nyugalmát; életemnek legnehezebb vádja: hogy jót nem tevék. Használni akarok: ez emberi hivatásunk." Használni-akarás: íme, a végső tanulság, melyet a felvilágosodás eszméin nevelkedett Eötvös a maga és nemzedéke számára levon Gusztáv életéből. Vagyis: használni – a haza ügyének, a nép ügyének, még ha a keletkező új világ távlatai homályosak is, bár ez a világ nem az az "igért föld", melyben a forradalom reménykedett.
616 A karthausi meglehetősen heterogén elemekből áll. Énregény mivolta lehetővé teszi, hogy az elmélkedő jellegű részek nagyobb helyet foglaljanak el benne, mint A falu jegyzőjében. Ez az elmélkedő elem túl is teng a regényben, s különösen a cselekmény második felén uralkodik. Maga a cselekmény viszont sajátosan színpadszerű; két, drámailag is hatásosan felépített nagyjelenet köré csoportosulnak az események. Az egyik: Júlia szakítása Gusztávval – a másik: az orgia-jelenet. Különösen a regény első felében, egy-két mozgalmasabb epizóddal találkozunk (pl. az avignoni), de a két nagyjelenet közti helyet többnyire hosszadalmas dialógusok vagy reflexiók töltik ki. Helyenként mintha egy útinapló lapjait olvasnék. A karthausi utolsó fejezete Methodista temetés címmel meg is jelent a Társalkodó 1838. évfolyamában. Pulszky említi, hogy Eötvös Eperjesen útinaplóját írta, s Ferenczi Zoltán helyesen véli, hogy A karthausiba Eötvös beledolgozta útinaplójának egyes szakaszait. Erre különösen az olyan részleteknél gondolhatunk, aminő a Párizs összképét nyújtó, borongó fejezet (XVII.), a szegénynegyedek képe (XIX.), az emigráns arisztokraták jellemzése (XX.), a Tuilleriák (XXI.), a fináncarisztokrácia (XXIV.), a Palais-Royal világa (XXXV.), Itália (XXXIX.), az arszlán életmódja (XL.) stb. Feltűnő, hogy ezek az útinaplószerű részek csaknem kivétel nélkül társadalmi kérdésekkel, mégpedig egyrészt a proletárság, másrészt az arisztokrácia helyzetével foglalkoznak. Ferenczi még a Szegénység Írlandban című s a börtönrendszerről szóló tanulmányokat is az útinapló "kidolgozott részeinek" tekinti.
A karthausi harmadik részében az író szabad utat enged elmélkedő kedvének, s ezek a fejezetek nagyrészt a cselekménytől elszakadottan, egy-egy gondolat parafrázisává nyúlnak. Mélabús moralizálás, kesernyés bölcselkedés jellemzi ezeket a részeket, melyek az útinaplószerűektől abban is különböznek, hogy mindvégig megmaradnak az általánosságban, az elvontságban. Eötvös már említett kéziratos jegyzetkönyve bővelkedik az olyan elmélkedésekben, melyeket az író később, változtatás nélkül A karthausiba olvasztott. Ezeket láthatóan nem szánta eleve a regénybe, és átkerülésük arról tanúskodik, hogy Eötvös A karthausit naplószerű jelleggel képzelte el.
Mindezeket a heterogén elemeket – vagyis a cselekmény drámai jeleneteit, az elvont, moralizáló elmélkedéseket és az útinaplószerű részleteket – hangulati egységbe vonja az egész regényen elömlő, borongó, romantikus líraiság. Ez a líraiság azonban egyhangúvá is teszi A karthausit. Párbeszédei merőben egyöntetűek, leírásai pusztán hangulati értékűek maradnak. Csupán néhány mellékalak sikeres jellemzése (például az öreg Roger-é, továbbá Werneré és Lafard-é) élénkíti a regény alakjainak sorát. Csak azokon a lapokon, ahol a regény eszmei mondanivalója erőteljesen, szenvedélyesen érvényesül, válik valóban költőivé, szárnyalóvá az elbeszélésmód, s az ilyen részek miatt méltó is A karthausi a megbecsülésre. A regény kompozíciója kétféle fejlődés egybefűzését teszi lehetővé. Az egyik fejlődés Gusztáv emlékezésében rajzolódik ki s a kolostorhoz vivő útját mutatja meg. A másik fejlődés, az emlékezés nyomán, magában a kolostorban vezet Gusztáv megtisztulása és halála felé. Ez a fejlődés egyszersmind a regény eszmei végtanulságához is utat nyit. A karthausi énregény volta indokolttá teszi az egész mű vallomás-jellegét, ez a vallomás-jelleg pedig a regényen egyeduralkodó romantikát és líraiságot.
617Általában A karthausi az Eötvösnél később oly fontos szerepet betöltő körmondatnak egy sajátosan romantikus, lírai változatát mutatja. Csak később, A falu jegyzőjében válik az eötvösi körmondat polemikus, szatirikus élességűvé, s ebben nagy része lesz annak a polemikus feladatkörnek, melyet Eötvös a Pesti Hirlap hasábjain ellát. A körmondat Eötvösnél bizonyos mértékben a Kölcsey-hagyaték egyik eleme, s az irodalomtörténet nem ok nélkül emlegeti a Parainesist A karthausival kapcsolatban. A regény elmélkedő jellege éppúgy, mint körmondatos stílusa, rokon Kölcsey prózájával. Úgyszintén rokon moralizáló hajlamuk is.
Eötvösnél a körmondatosság néha a közvetlen, a realista előadásmód korlátjává is válik. A megyei, a nemesi stílus egyik fontos eleme él tovább körmondatainak megfinomodott, helyenként ironikus árnyalatú, de igen gyakran nehézkes formáiban. Annak hogy Jókai válhatott nálunk a regény műfajának nagy népszerűsítőjévé, – részben Eötvös és Kemény körülményes előadásmódja is az oka. Ez a körülményesség fosztja meg Eötvöst a néphez szóló, egyszerű és tiszta beszéd legjobb alkalmaitól, a stiláris demokratizmustól, vagyis épp attól, aminek elérését költői céljául tűzte ki. A maga elé állított eszményt leginkább majd a Magyarország 1514-ben lapjain közelíti meg.
Különösen élete második korszakának novelláiban érezzük elavultnak ezt a feszes, izzadságos, körmondati stílust, Jókai ízes, hajlékony előadásmódjának szomszédságában. Némelyik levelében pedig éppen a fáradság jelének bizonyul a körmondatok kusza, egymásba kígyózó láncolata; beszédei, az egy Szalay-emlékbeszéd kivételével, ugyancsak zengzetes, hangulati általánosságokat tartalmaznak.
A karthausi körmondatait azonban még erőteljes lírai hév telíti. Zeneien, lágyan, a cicerói mondatművészetet a romantika dallamosságával párosítva, emelkedik néhol a magasztosságig A karthausi stílusa. Szenvedély bontakozik ki benne, indulat és felháborodás telíti. Nem a lemondás, nem a csüggedés, nem az érzelmes puhaság stílusa ez. A külföldről hazatérő fiatal Eötvös szívének reményekkel telítettségéről vall ez a stílus.
