80. PRÓZAÍRÓI TÖREKVÉSEK A NEGYVENES ÉVEKBEN (PÁNDI PÁL)
80. PRÓZAÍRÓI TÖREKVÉSEK A NEGYVENES ÉVEKBEN
(PÁNDI PÁL)
(PÁNDI PÁL)
Ebben az évtizedben már a divatlapokban és a könyvkiadásban is az irodalom egyéb ágaival egyenrangúan jelentkeznek a prózai műfajok: a regény, az elbeszélés, az életkép, a humoros-szatirikus novella. A polgárosuló irodalomnak a közönségigényhez idomuló keretei, elsősorban a divatlapok és almanachok, állandóan közölnek szépprózát. Sőt, a regény benyomult a hírlapokba is, a Budapesti Hiradó tárcarovata 1844. december 13-ától folytatásokban kezdi közölni Jósika Akarat és hajlam című regényét. Vörösmarty nyomdokaiba lépve, Petőfi és Arany is írt elbeszéléseket; Eötvös tekintélyét nemcsak politikai tevékenysége, hanem regényei is megalapozzák; az új írónemzedékből már a negyvenes években kimagaslik elbeszéléseivel, regényeivel Jókai és Kemény Zsigmond. A számszerű adatok is jelzik a széppróza fellendülését. Szinnyei Ferenc adatai szerint 1836 és 1848 között ezer elbeszélés jelent meg ("történelmi" és "társadalmi") s tizennyolc "társadalmi regény". Emellett nagy fordítás-irodalom igyekezett kielégíteni az igényeket.
Az eredetiség igényéről most már letisztultak a század eleji homályos fogalmak. Az írói tudatban a hazai valósággal, a kiéleződő társadalmi problémákkal közvetlen érintkezésben rajzolódnak ki az eredetiség követelményei, természetesen nem vetve el a világirodalmi inspirációkat. Szembetűnő a prózairodalom differenciálódása, nemcsak műfajok szerint, hanem az igények, a színvonal tekintetében is. Míg a tízes, húszas években összemosódnak az olcsó kalandregények, érzelmes románok, erkölcsnemesítő népkönyvek és az irodalmi érdekű kezdemények körvonalai, a harmincas évek irodalmi fellendülésének hatására a negyvenes években már jól érzékelhető különbség van a ponyvaszínvonalú kiadványok és a szépprózai alkotások között.
Az irodalmi rangú széppróza térhódítása egyrészt azt jelenti, hogy az elbeszélésnek már nemcsak két-három képviselőjével találkozunk, hanem az elbeszélők egész csoportjával; másrészt pedig azt, hogy a széppróza java a kor nagy kérdéseihez kapcsolódik, a nemzet, a társadalom gondjaiban osztozik a költészettel. Eötvös első regényeire és a másodvonalbeli regényírók munkásságára egyaránt érvényes ez a megállapítás. Eszmei és művészi tekintetben is itt húzódik a határvonal a negyvenes évek értékteremtő, a valósággal kölcsönhatásban alakuló prózairodalma és a pusztán külföldi minták követésére szorítkozó elbeszélések között.
Túlzott egyszerűsítés volna ezt a különbséget a realizmus és a romantika 606ellentéteként jellemezni. A képlet ennél sokkal bonyolultabb. A kritikai realizmust megteremtő Eötvös regényeiben igen sok romantikus vonást láthatunk. Jókainak az európai romantika hatása alatt is alakuló írásművészetében számos realisztikus mozzanatra figyelhetünk fel. Nagy Ignác és Kuthy romantikus regényeiben is feltűnnek realista vonások, Pákh realisztikus elbeszéléseiben romantikus motívumokkal találkozunk. A francia romantika ösztönzést adott a társadalmi problémák ábrázolására is. Korábban a nemzeti öntudatot serkentő múlt-idézéssel fonódott össze a hazai romantika, most szerepet kap a társadalmi ellentétek szélsőséges megjelenítésében. A negyvenes évek prózaírói, különösen a fiatalabbak, a nemzeti múlt képei helyett egyre gyakrabban fordulnak romantikus érdeklődéssel a társadalom rejtelmeihez, mind sűrűbben a szegény néposztályok életéhez. Az ilyen irányba ható romantika párhuzamos a kor központi nemzeti és társadalmi törekvéseivel.
A romantika alkalmas volt a társadalmi valóság néhány nem lényegtelen jellegzetességének romantikus módon való érzékeltetésére, elsősorban a társadalmi ellentétek illetve különbözőségek jelzésére, sőt a hiperbolikus ábrázolás révén való nyomatékosítására. De a valóság által ihletett irodalom művelőinek tapasztalniuk kellett, hogy egy ponton túl a romantikus szemlélet már alkalmatlan a valóság folyamatainak érzékelésére, a romantikus ábrázolás eszközeivel nem lehet megragadni az élet bonyolultabb igazságait. A valóság ihlető ereje, éppen a legjobbakból, fokozatosan kikényszerítette a valóság felfogásához szükséges szemléletet s ennek esztétikai, művészi formáit. Így tör előre a realizmus a negyvenes évek prózairodalmában: magába foglalva romantikus elemeket is, de ezek az elemek a kritikai realizmuson belül eszköz-szerepet töltenek be, másodlagosak. A folyamat alakulására a legjobb példa Eötvös prózájának fejlődése A karthausitól A falu jegyzőjén át a Magyarország 1514-ben című regényéig. Azt bizonyítja e három mű, hogy a lényeg és jelenség valósághű dialektikája a regényben, a tipizálás igénye, a sűrítés, a körülmények és a közvetlen környezet hiteles rajza nem pusztán az írói elhatározás eredményei, hanem a valósággal való érintkezésben fejlődő prózairodalom szükségszerű követelményei a negyvenes években.
Fokozzák az irodalom valóság-igényét a haladó mozgalmak, ezeknek a mozgalmaknak az eszméi is. Reformmozgalmunk anti-feudalizmusa nagyhatású serkentője volt az irodalomban a magyar feudalizmus realista ábrázolásának. Arra is említhetünk példát, hogy a valóság belső logikája, áttörve az író eszméinek korlátait, "kiköveteli" az életigazság ábrázolását: gondoljunk a tömegtől, forradalomtól, erőszaktól rettegő Eötvös paraszthad-képeire a Dózsa-regényben.
A negyvenes években megnőtt az irodalmi igényű elbeszélők száma, s a korábbinál változatosabb képet mutatnak a szépprózai műfajok. Jósika, Eötvös, Jókai, Kemény mellett Pákh, Pálffy, Degré, Nagy Ignác, Kuthy Lajos, Frankenburg, Kelmenfy László törekvéseire kell figyelnünk, de mellettük is egész sor prózaíró neve érdemel említést. A kép teljességéhez hozzátartoznak Vas Gereben pályakezdő írásai, Bernát Gáspár (1810–1873) tréfás freskóképei, Lauka Gusztáv (1818–1902) humoreszkjei, Obernyik Károly (1815– 1855) elbeszélései, Bérczy Károly (1821–1867) történeti novellái stb.
A fejlődés és a differenciálódás hajlékonyabbá, változatossabbá tette szépprózánk stílusát is. A külföldi irodalmak stílushatásai mellett igen 607jelentős stílus-alakító tényező az irodalom és az olvasók rendszeres kapcsolatát megtestesítő divatlap vagy általánosabban: a polgárosuló közönség olvasmányigénye. Ez az igény természetesen nem valósítja meg egyszerre a maga stílusideálját. De a dagályos, feszes, terjengős, bonyolult, erőltetett stílus uralmát kezdi már bomlasztani a szellemesebb és közvetlenebb előadásmód (Frankenburgnál), az élénkebb fogalmazás (Degrénél), a jóízű elbeszélő modor (Pákhnál), a tájfestő készség (Kuthynál), a reflexív elemző stílus (Eötvösnél), az igényes egyszerűség (Petőfinél és Jókainál).
Az irodalmi érdekű szépprózai alkotások mellett megsokasodnak az olcsó, felületes, romantikus elbeszélések, a borzalmakat halmozó történetek, a ponyva-funkciót betöltő rém-novellák. Ennek az irodalom-alatti irodalomnak egyes motívumai nem ritkán fellelhetőek az igényesebb szépprózában is. A vadromantikus novellák burjánzását elítéli a kritika: a Szépirodalmi Szemle 1847-ben már azt állapítja meg, hogy leszállt a novellák becse. Ez a helyzetjelentés túlzó lehet, de tartalmazza az igazság egy részét. A minőség kialakuló hegemóniája prózairodalmunkban nem szünteti meg az igénytelen szórakoztató irodalom divatját. A polgári kultúra kettéválásának kezdeti jelenségeit láthatjuk ebben. A tények azonban elsősorban a fejlődést hangsúlyozzák: 1848-hoz közeledve költészetünkkel együtt szépprózánk is felível.
