A statisztikai, közgazdasági és jogi irodalom
A statisztikai, közgazdasági és jogi irodalom
A nemzeti önismeretet a korabeli Magyarország statisztikai adatainak összegyűjtésével és feldolgozásával szolgálta Fényes Elek (1807–1876). Munkáiért két ízben is kapott akadémiai nagyjutalmat (Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geográfiai tekintetben I–VI. 1836–1840; Magyarország statisztikája I–III. 1842–1843). Fényes Elek fontos szerepet töltött be a reformkor gazdasági, társadalmi egyesületeiben (Országos Magyar Gazdasági Egyesület, Magyar Iparegyesület, Védegylet, 587Gyáralapító Társaság), s ő volt az Ellenzéki Kör másodelnöke. 1848-ban az Egyenlőségi Társulat tagja lett, és az Országos Statisztikai Hivatal megszervezésén fáradozott, de a hadi események miatt e munkáját nem tudta befejezni. Ő adta ki 1843-ban Erdélyi János gazdatiszt (nem azonos a költővel!) közgazdasági munkáját (Nemzeti iparunk).
A közgazdasági irodalmat e korban a külföldi elméletek ismertetései (főként a Tudománytárban) és a polgári átalakulás agrárproblémáit tárgyaló politikai röpiratok, illetve mezőgazdasági reformjavaslatok képviselik. Az agrárkérdés publicistái és szakemberei közül kiemelkedik Balásházy János (1797–1857). Szerény birtokú táblabíró volt, aki 1829-ben Sárospatakon megjelent Tanácsolatok a magyarországi mezei gazdák számára című könyvében, Széchenyi Hitelét megelőzve, fontos reformjavaslatokat tett. Bírálta a feudális gazdálkodás elmaradottságát, a hazai mezőgazdaság fellendítése érdekében a közlekedés megjavítását, a nemesi birtokok kötöttségének és a nemesi adómentességnek megszüntetését, a jobbágyi viszonyok módosítását javasolta. Későbbi műveiben még határozottabban a polgári reformtörekvések hívének mutatkozott, a jobbágyok örökváltsága mellett foglalt állást. Az 1832–36. évi országgyűlés alatt könyvet akart kiadni a parasztsorson való javítás szándékával. Kéziratát a cenzúra visszautasította; Szorgalomtár címmel tervezett mezőgazdasági folyóiratát sem engedélyezték. Ezen elkeseredve Balásházy később már csak szakszerű agrártudományi munkákat írt, s ezek egyikére (A háztartás és mezei gazdaság tudománya I–II. Debrecen, 1838–1839) akadémiai nagyjutalmat kapott. A mezőgazdaság termelési és tulajdonviszonyainak átalakítását a negyvenes években nemcsak kisebb-nagyobb röpiratok (közülük a legradikálisabb az ismeretlen szerzőtől való Antiúrbérváltság, Lipcse, 1846), hanem pályaművek is tárgyalták. Ezek Batthyány Kázmér 1843-ban kiírt pályázatára készültek, s a három legjobb (Hetényi János, Királyi Pál, Ploetz Adolf műve) 1845-ben közös kötetben jelent meg. Az Akadémia a mezőgazdaság kapitalizálódását akadályozó hitbizományok átalakításáról írt ki pályázatot, és Keresztúri József, Benczúr János és Varga Soma munkáit jutalmazta s adta ki 1847-ben.
Igyekezett lépést tartani a társadalmi reform követelményeivel a jogtudomány is. Különösen a büntetőjog reformja s a börtönügy humánus szellemű megjavítása állott az érdeklődés előterében. Császár Ferenc, a költő, már 1834-ben lefordította az olasz Beccariának a 18. századi felvilágosodás szellemében fogant, Európa-szerte nagyhatású munkáját (A bűnökről és büntetésekről). A halálbüntetés problémájának vizsgálatára az Akadémia pályázatot írt ki, s ezt Szemere Bertalan nyerte meg (1841). A fogházi viszonyokat több külföldi utazó tanulmányozta (már Bölöni Farkas Sándor is); az erre vonatkozó korszerű nézeteket a legtüzetesebben Eötvös és Lukács Móric tárgyalta (Fogházjavítás, 1842). Deák Ferenc, Szalay László és más ellenzéki politikusok vettek részt az új büntetőtörvénykönyv kidolgozásában (1840-től), a pesti egyetem pedig 1848-ban Szokolay István (1822–1904) haladó szellemű Büntető jogtanát fogadta el tankönyvül. Polgári eszméket hirdettek a jogi gondolkodás területén a magyar hegeliánusok: Szeremlei Gábor 1849-ben Sárospatakon írt Jogbölcsészet című munkájában és Warga János a Tudománytárban kiadott cikkeiben. A Budapesti Szemle és a Themis a centralisták jogtudományi értekezéseit közölte. Benczúr János (1817–1852) az Akadémia 5881843-ban kiírt pályázatára haladó szellemű jog- és állambölcseleti művet dolgozott ki; kézirata azonban, a cenzúra miatt, csak a forradalom alatt jelenhetett meg (A szabadság és társadalmi rend elméletei).
A korszak hazai tudományos és politikai műveltségének fontos jellemvonása, hogy felzárkózott Európa eszmeáramlataihoz, és kész volt minden újnak befogadására. A liberális államtudományi ismeretek legfőbb forrása Rotteck és Welcker nagy Staatdexikona volt (Altona, 1834–1849, 15 kötet). Nagy hatása volt a szabadelvű francia történetíró, Tocqueville munkájának, melyet Vörösmarty barátja, Fábián Gábor (1795–1877) fordított magyarra (A demokracia Amerikában I–IV 1841–1843). Sokan forgatták Thiers és Louis Blanc történeti munkáit; az utóbbinak kispolgári-szocialista elképzelései a munka társadalmi megszervezéséről ugyancsak ismeretesek voltak. Noha szigorúan tiltották, a legolvasottabb könyvek közé tartozott Lamennais Paroles d'un croyant (Egy hívő szavai) című röpirata (1834), mely biblikus pátosszal hirdetett vallásos szellemű forradalmiságot. Ismerték már az 1832–36. évi országgyűlés ifjai (Lovassy László és köre), később többen is lefordították (Kazinczy Gábor, Dobrossi István, Táncsics, Arany János stb.), de a fordításokból legföljebb egy-egy részletet sikerült közzétenni a folyóiratokban. Teljes fordítása először 1848-ban jelent meg Vácott, ismeretlen szerzőtől, ezzel a megtévesztő címmel: István Pál, Egy számkivetettnek titkos látásai (Lamennais neve nélkül).
A reformkori sajtó gyakran közölt tudósításokat a korabeli forradalmi mozgalmakról (különösen az angliai chartistákról), Szász Károly (1798–1851) nagyenyedi professzor pedig 1832-ben Kolozsvárott könyvet adott ki Az 1831-ik esztendő történetei címmel, s ebben részletesen beszámolt a lengyel szabadságharcról és ismertette a júliusi forradalom után Franciaországban kialakult helyzetet és az angol parlamentáris élet vitáit. Korán felfigyelt a magyarországi közvélemény az utópista szocializmus íróinak (Owen, Saint-Simon, Fourier) munkáira. Az utópista szocialista elméletek ismerete különösen a centralisták művein hagyott nyomot. A márciusi ifjak közt már néhány híve is akadt az utópista szocializmusnak. Vasvári például Cabet Le voyage en Icarie (Az ikáriai utazás) című könyvére (1842) esküdött; Cabet-val Táncsics Párizsban személyesen is megismerkedett, bár csak latinul tudtak beszélni egymással.
Igen korán eljutott hozzánk Engels első könyve: Die Lage der arbeitenden Klasse in England (A munkásosztály helyzete Angliában). Már 1845-ben, a német eredeti megjelenésének esztendejében említi a Budapesti Hiradó ismeretlen nevű cikkírója, majd a következő évben Szokolay István (Czéhek és iparszabadság című könyve egyik lábjegyzetében). Hamarosan kivonatos fordítások is készülnek belőle a hírlapokban; többnyire azok ismertetik, akik a munkásnyomor Engels-rajzolta sötét képével Kossuth iparosító politikája ellen akartak érvelni. A korszakos jelentőségű mű magyarországi visszhangja így is fontos bizonyítéka a reformkor eleven, friss szellemi tájékozódásának.
