Történetírók
Történetírók
A harmincas-negyvenes években nagy előrehaladást tapasztalunk a legnemzetibb tudományág, a történetírás területén. Az előző korszak adatgyűjtő s többnyire aulikus szellemű történetírása helyébe olyan történetírás lép, mely a múltból a nemzeti függetlenség vagy a polgári haladás szempontjából tanulságos kérdéseket emeli ki. Az őstörténeti nyomozásokat átengedik a nyelvészeknek, a történetírókat a közelmúlt és a jelen érdekli. Az előadásmód hatásosabbá, szónokivá válik: a történetírók hatni akarnak korukra.
Az új tájékozódású történetírók sorát ifjabb Péczeli József (1789–1849), a meseíró Péczeli fia, a debreceni kollégium tanára nyitja meg. Az egyetemes történelmet tárgyaló latin nyelvű tankönyve (Summarium Historiae recentioris Europae 1827–30), az újkorra vonatkozó ismereteket foglalja össze, s ezekből is a holland és az észak-amerikai szabadságharcot, a lengyel felkelést és a francia forradalmat emeli ki, ezeket az eseményeket tárgyalja a legrészletesebben. A hazai történelmet már magyar nyelven írta meg három kötetben, de a cenzúra csak az első kettőnek a megjelenését engedélyezte (A magyarok585 történetei Ázsiából kijövetelöktől fogva a mai időkig, Debrecen, 1837). Az eseményeket a mohácsi vészig adja elő, kiemelve Nagy Lajos és a Hunyadiak korát. Művét Kossuth a börtönben olvasta, és jellemző a kor igényére, hogy nem volt vele megelégedve: "Némelyekből többet, némelyekből kevesebbet, némelyeket másként óhajtanék. Például többet a nemzet történeteiből. Több századokon keresztül alig van egy nemzeti emlékezetesség, egyetlen egy magyar polgár neve említve." Pedig "történelmünk gazdag nemzeti charactert ábrázoló vonásokban, említésre méltó emberekben". Másrészt "kevesebbet kívánnék azokból az apró-cseprő, egypár ezer zsoldosokkal, nemzeti érdek, nemzeti befolyás, nemzeti erő nélkül vitt privát tréfaharcocskákból. melyek a magyar nemzetet akár históriai, akár politikai, akár katonai, akár belső életi tekintetben oly igen kevéssé ismertetik".
Az a történetíró, aki a polgárosodó nemesi ellenzék ideológiájának alapján megteremtette a 19. század korszerű magyar történetírását, Horváth Mihály volt (1809–1878). Elszegényedett köznemesi értelmiségi család gyermeke, hivatásul a papi pályát választotta, de érdeklődése hamar a történetírás felé fordult. Hírnevét 1840-ben kiadott gazdaságtörténeti munkája alapozta meg: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt. (1840). A "korszerű, érdekes és adatokban dús" művet, mely "literaturánkban egyetlen egy a maga nemében", az Akadémia nagyjutalommal tüntette ki. Horváth Mihály ezután megírta az ország középkori iparának és kereskedelmének történetét is (1842). A téma valóban időszerű volt: a polgári gazdasági átalakulás legfontosabb kérdéseire kereste a múltban a feleletet. Horváth Mihály azt mutatta ki, hogy a "műipar és a kereskedés" hozta létre a "józan szabadság és igazság érzetét és szeretetét" a "jólét és gazdagodás" megteremtése révén, vagyis a polgári átalakulás feladatai előtt álló nemzet figyelmét a polgárosodás gazdasági tényezőire igyekezett irányítani. Hasonló meggondolás vezette az Akadémiát, amikor a városok történeti szerepének megvilágítására írt ki pályázatot 1837-ben. Ezt Hetényi János nyerte meg; műve (Honi városaink befolyásáról nemzetünk kifejtődésére és csinosbulására) 1841-ben látott napvilágot. Horváth Mihály nem állt meg a polgárság múltbeli szerepének vizsgálatánál: 1841-ben tanulmányt tett közzé (Az 1514-iki pórlázadás, annak okai és következményei), melyben Dózsa parasztháborújának tárgyilagos hangú, megértő bemutatásával a jobbágyfelszabadítás híveinek szolgáltatott érveket. Horváth Mihály nem annyira új források felkutatására törekedett (bár e téren is vannak érdemei), inkább az adatok rendszerbe foglalását tartotta feladatának, s kitűnő tollal írta meg Magyarország teljes történetét (az 1790. évi országgyűlésig). E művének első kiadása 1842 és 1846 közt négy kötetben jelent meg. Horváth Mihály a cenzúra miatt óvatos fogalmazásra kényszerült, de még így is szabadelvű szemlélet hatja át munkáját. Horváth Mihályt a forradalom éveiben csanádi püspökké nevezték ki, majd Szemere Bertalan kormányában a kultuszminiszteri tisztet töltötte be. Horváth Mihály, a liberális történetírás és múltszemlélet klasszikus képviselője volt, és erről az álláspontról támogatta 1848-ban Kossuthot s fordult szembe a radikális törekvésekkel. Világos után menekülnie kellett a halálos ítélet elől. Az emigrációban (Brüsszel, Genf) folytatta történetírói munkásságát, s 1864-ben Genfben kiadta a reformkor történetéről írt nagy munkáját (Huszonöt év Magyarország történetéből). Ezt követte a 586szabadságharcról készített monográfiája (Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben, Genf, 1865). Ebben igazolja a magyar szabadságküzdelmet, de elítéli a radikálisabb megnyilatkozásokat. A kiegyezés után hazatért, és mint a Magyar Történeti Társulat egyik alapítója és első elnöke tevékenykedett a történetírás érdekében, melynek Szalay László mellett (Magyarország története I–IV. kötet: Lipcse, 1852–54; V–VI. kötet: Pest, 1856–1861) egyik legnagyobb, klasszikus képviselője.
A korszak néhány értékes részlettanulmánnyal is gyarapította a történettudományt. Jászay Pál bécsi kancelláriai tisztviselő (1809–1852) A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után című munkájában (1846) a nemzeti tragédiát követő időszak társadalmi képének megrajzolására törekedett; Teleki József (1790–1855), az Akadémia első elnöke, a Hunyadiak koráról írt hat kötetes művet, mely 1852 és 1863 közt jelent meg, bár első változata már 1843-ban készen volt.
A korszak kiemelkedő fiatal történésze volt Vasvári Pál (1826–1849). Sokoldalú tevékenységéből itt csak történettudományi munkásságát emeljük ki (politikai-közéleti szerepével a márciusi fiatalokról írott fejezetben foglalkozunk). Vasvári figyelme az egyetemi tanulmányok idején fordult a történettudomány felé, amiben nagy része volt Horvát István professzornak. Családjából magával hozott kuruc-hagyományok fonódtak össze gondolatvilágában a francia forradalom eseményeinek, hőseinek és tanításainak rajongó szeretetével és beható ismeretével. Nagy hatást tett rá Michelet történelemszemlélete. 1847-től jelennek meg emelkedett stílusban írt történelmi tanulmányai, s 1848 elején napvilágot lát Történeti Névtára. Írásai jórészt kéziratban maradtak fenn; nagyszabású Zrínyi-tanulmánya, mellyel 1848-ban elnyerte a Kisfaludy Társaság jutalmát, csak 1956-ban jelent meg nyomtatásban. Dózsa Györgyöt, Zrínyit, Rákóczit tekinti példaképeknek, s ledönti a zsarnokok hamis bálványait. Történelmi tanulmányai, feljegyzései különböző értékűek, nem egy közülük csak rögtönzés, ötletek rögzítése. Együttvéve mégis, ha töredékesen is, új történelemkép bontakozik ki belőlük. A feudális történetírók által eszményített középkort Vasvári igazi mivoltában mutatja meg, s a nemesség uralmáról forradalmas ítéletet mond. Fejlődéselmélete idealista, Hegel világszelleme nála egyenlővé válik a társadalmi igazsággal, amely felé szakadatlanul közeledik az emberiség. Az idealista filozófiától dialektikát is tanult Vasvári: történelemszemléletének meghatározó vonása a dialektikával párosuló politikai radikalizmus. Korai – hősi – halála egy nagyígéretű tudósi és politikusi pályának vetett tragikus véget.
