67. A LIBERALIZMUS ÉS A KORSZERŰ MŰVELTSÉG TERJESZTŐJE: AZ ATHENAEUM (LUKÁCSY SÁNDOR)
53867. A LIBERALIZMUS ÉS A KORSZERŰ MŰVELTSÉG TERJESZTŐJE: AZ ATHENAEUM
(LUKÁCSY SÁNDOR)
(LUKÁCSY SÁNDOR)
Az Athenaeum, Bajza, Vörösmarty és Toldy folyóirata, több volt, mint pusztán szépirodalmi lap, bár e tekintetben is a legkiválóbbak egyike, és színvonala megközelíti az Életképekét és a Nyugatét; jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy a reformkor egy szakaszában a hazai szellemi erők teljességének fókusza volt, az a műhely, ahonnan a polgári átalakulás liberális ideológiája szétáradt, s munkába vette a közvéleményt, oly eredményesen, hogy hatására nézve csak a Budapesti Szemle, fénykorában, és a Huszadik Század vetekedhetik vele.
Bajzáék eredetileg politikai újságot akartak indítani, erre azonban nem kaptak engedélyt, és az Athenaeumra is csak úgy, hogy a hatóság szigorúan eltiltotta őket politikai tárgyak érintésétől; a szerkesztők mégis megtalálták a módját annak, hogy folyóiratukat a haladó társadalmi eszmék szolgálatába állítsák. A politikai élet a pozsonyi diaetán és a megyegyűléseken zajlott; ezeknek eseményeivel valóban nem foglalkozott az Athenaeum, de a reformtörekvések elvi kérdései egy ideig – Széchenyi három nagy könyve után és Kossuth Pesti Hírlapja előtt – itt kerültek rendszeres és elmélyült megtárgyalásra. Eleinte csak óvatosan, de 1838-tól kezdve már szívós céltudatossággal, és amikor a Pesti Hirlap, 41-ben, átvette a vezérszólamot, az Athenaeum akkor is csak hatóerejéből vesztett, mint Bajza maga megállapította, de nem tágított vállalt feladatától.
Az Athenaeum tárgyköre mindvégig lényegében ugyanolyan maradt, amilyennek a szerkesztők az első esztendőben kialakították: literatúra (ti. annak elmélete); nyelvtudomány; filozófia, élet- s társadalmi viszonyok, erkölcstudomány; esztétika; nevelés, oktatás; történelem, életírás; föld- és helyírás, ország- s népismeret, statisztika; jog- és törvénytudomány; közgazdaság, pénzügy; természeti tudományok; műtan (vagyis technika). Minden számban volt szépirodalom; a kritikák (irodalmat, színházat s valamennyi tudományágat szemmel tartva) és a polémiák a Figyelmező című melléklapba kerültek. Ez az enciklopédikus jelleg némiképpen már az induláskor elavult volt (bírálta is Szemere Bertalan), mert az ország szellemi élete hovatovább a folyóiratok szakosodását követelte meg; de ez a teljességre való törekvés tette lehetővé, hogy az Athenaeum minden korszerű kérdéshez hozzászóljon. A múlt öröksége volt az is, hogy az Athenaeum – engedményül a kevésbé igényes közönségnek – apró anekdotákat, külföldi lapokból kimásolt furcsaságokat közölt, bár ezek sohasem foglaltak el akkora helyet lapjain, mint például a Regélőben vagy a Társalkodóban.
A szerkesztők szándékáról és kezdeti óvatosságáról érdekes tudnivalókat árul el Vörösmarty és Kölcsey levélváltása. Az Athenaeum 1837. évi harmadik számában, nyilván külföldi forrásból, cikk jelent meg két angol politikus, Fox és Burke nevezetes parlamenti vitájáról. Kölcsey szerint kár volt közölni, mert "Burke a francia revoluciót arisztokráciai szellemben ítélte meg, azaz illiberális elvekből", s "az illiberalizmusnak oly sok és hatalmas terjesztői vagynak, miért számokat éppen nektek nevelni?" Vörösmarty, elismerve a bíráló igazát, azzal mentegetőzött, hogy "nálunk a közönség gyermek, mohón kap minden efféle eledelt", "a csak félig politikai dolgokat 539is örömmel olvassák, s ez talán utat nyithat a cenzúra előtt ollyakra, miket magunk is javalunk". E szavak arra -figyelmeztetnek (ami egyébként természetes), hogy egy folyóirat szerkesztői nem okvetlenül értenek egyet lapjuk minden közleményével; továbbá, ha vizsgáljuk az Athenaeum irányát, tekintetbe kell vennünk, hogy az a cenzúra miatt nem érvényesülhetett akadálytalanul, annál nagyobb tehát Bajza és szerkesztőtársa érdeme, hogy folyóiratukat a szabadelvű ellenzékiség orgánumává tudták fejleszteni.
Vezetőjüknek büszkén vallották a rációt, a felvilágosult észt, ennek nevében tiltakoztak "a feudál rendszer képtelenségei" ellen, és meggyőződésük volt, hogy – mint Vajda Péter írta – a polgárosodás, "a munka győz a penészes kiváltságokon". Ha maguk nem beszélhettek, külföldi tekintélyeket sorakoztattak fel. Idézték Franklin elítélő véleményét a nemesi rendről; francia forrásból azt a gondolatot, hogy "az egyenlőség lépcsőnkénti kifejlése… emberi hatalommal nem korlátozható"; és Pölitzcel cáfolták, hogy "a polgári s politikai szabadság eszméje… ártalmas s veszedelmes". A feudalizmus nyűgeitől fejlődésükben gátolt országokkal szembeállították – mint már Bölöni Farkas Sándor – az amerikai szabad státusok hatalmas föllendülését, s ebben Tocqueville járt a kezükre: az új világ társadalmáról írt könyvéből Vörösmarty barátja, Fábián Gábor hosszú részleteket közölt az Athenaeumban. Ugyancsak ő fordított a saint-simonista Michel Chevalier munkáiból, melyek a technikai találmányokat és különösen a vasutakat mint az egyenlőség és a demokrácia eszközlőit magasztalták.
Az ipari forradalom óriási eredményeire és kápráztató távlataira először az Athenaeum hívta fel a hazai közvélemény figyelmét: "A mechanika előhaladásainak köszönhetjük azon műgyárakat, melyek azt ígérik magok felől, hogy az emberi nemzetre nézve a boldogság és jóllétnek kimeríthetlen forrásai lesznek." A tudomány naponkénti új meg új vívmányai a fejlődés tagadhatatlan látványával kecsegtették Európa-szerte a kortársakat, s az ipari forradalom biztató légkörében keletkezett a társadalmi evolúció és a szabadelvűség elmélete, mely mindent a gazdasági erők békés munkájától várt és csak működésük korlátainak elhárításával törődött. Vegytiszta formában fejezték ki e tan lényegét Vajda Péter szavai: "Engedjetek szabad térmezőt a termesztőnek, a kézmívesnek, a kereskedő és tudósnak; ne rakoncázzátok körül tilalmakkal…" Ámde amit Vajda Péter vallott, az több, mint a nyugati liberalizmus másolása. Ez, eredetére nézve, a hatalomra jutott polgárság elve volt, részben már a szocialista törekvések ellenében; a magyar írónál harci jelszó, mely a feudalizmus még fennálló bástyáit ostromolta. Vajda Péter, ha tilalmakat említett, a jobbágyság és a céhek intézményét, a nemesi birtoklás kiváltságát vette célba: "Más földét senki sem mívelheti úgy, mint a magáét; ha valaki a reá rótt terhek alatt roskadoz, elveszti kedvét, abbanhagyja a dolgot, és beéri a tengéssel. Ellenben hol igazságos viszony uralkodik, hol ki-ki birtokosa ereje s anyagainak, ott az életkedv virágzik, és… a gazdagság gyarapodik." "A cél már kitűzve áll" – írta továbbá; legyen "a föld azé, aki míveli".
A szabadelvűség általános eszméit az Athenaeum írói a polgári átalakulásnak az ország viszonyaihoz alkalmazott, részletes programjává dolgozták ki. Napirendre tűzték a politikai, társadalmi és gazdasági élet fő kérdéseit: Tóth 540Lőrinc a jobbágyi terhek megváltásáról értekezett, Fogarasi János az ősiségről, Fabriczy Sámuel a kétkamarás parlamenti rendszerről, Fábián Gábor – Tocqueville nyomán, de Eötvös és Irinyi előtt – a centralizációról; a hiteltörvények és a börtönök reformjának terjedelmes irodalma támadt; a népképviselet, a titkos szavazás és az esküdtszék éppúgy cikkek témája volt, mint a katonaállítás vagy a szerzői jog, Erdély uniója (mégpedig Kölcsey tollán) éppúgy, mint a népnevelés; Fáy András takarékbankot javasolt, Remellay Gusztáv dolgozóházakat, Bloch Mór zsidó tanítóképzőintézetet; a kisdedóvás, a süketnémák és lelencek istápolása, a himlőoltás, a művészeti gyűjtemények – semmi sem kerülte el az Athenaeum figyelmét. Horváth Mihály történeti érveket szolgáltatott a jobbágyfelszabadításhoz, azzal, hogy kimondta, elsőként: az 1514. évi parasztháborút "a pórság elnyomása, a rajta uralkodó zsarnoki kény hozta elő". Gorove István vasutak, csatornák építését sürgette, "hogy a lankadtságot, a tespedést gőzszekerek s hajók riasszák fel", és Vásárhelyi Pál az Athenaeumban tárta a nyilvánosság elé a Vaskapu-szabályozás és a dunai állóhíd műszaki problémáit.
Amikor Kossuth megindította a Pesti Hírlapot, csakúgy záporoztak vezércikkei, s valamennyi egy-egy faltörőkos-ütés volt a feudális rendszer épületén: Pénz szűke, Birtoktalanság, Örökváltság, Műipar, Kisdedóvás, Unió, Ősiség, Büntetőjog, Utak, Bank, Polgárerény… Az Athenaeum tartalmának még oly rövid ismertetéséből is látni való, hogy mindazok a politikai kérdések, melyeknek megoldásáért Kossuth agitációt kezdett, már évek óta a viták fórumán szerepeltek Bajza folyóiratában. Az Athenaeum tulajdonképpen a Pesti Hirlap értekező stílusú előkészítője volt.
Némely kezdeményezése pedig korában – és még sokáig – egyedülálló. Az Athenaeum 1838. április 1-i, 24. számában jelent meg Czilchert Róbert írása: Szűkölködik-e Magyarország orvosokban? Újszerű a kérdésföltevés, még inkább maga a cikk. Megállapítja, hogy – Poroszországgal összehasonlítva – hazánkban elégtelenül kicsiny az orvosok száma, de az egészségügy aggasztó helyzetének legfőbb oka a nép szomorú "vagyoni és művelődési állapotja", hisz "keveset tehet az orvosi tudomány ott, hol alamizsna szükséges". "Itt kéretel egy síró anyától, hogy segíts a száradni kezdő csecsemőn, kinek hasa dagadástól nagyobb, mint az egész test; de alig kezded javaslatod elbeszélését, s máris félbeszakasztja a könyező e szavakkal: Honnan vegyek egyéb eledelt a kenyérnél, tésztánál s burgonyánál?…" A szerző, személyes tapasztalatok alapján, megdöbbentő adatokat sorol fel az ínség és a babonák pusztításairól, kimutatja, hogy az orvosok száma aránytalanul oszlik el a városok és a falvak között, bírálja a megyék orvosi intézkedéseit, s mindezt olyan társadalomtudományi érzékkel és alapossággal, amilyenre a 20. századi szociográfiákig aligha van példa.
Czilchert ismerte az utópisták tanait; egyik cikkében, ahol az "általános elszegényedés"-ről ír, idézi Saint-Simon jelszavát ("ki-ki tehetsége szerint s minden tehetség tettei szerint"), s említi Fourier-t és Owent is. Ő maga nem értett egyet velük, mint ahogy alkalmasint az Athenaeum szerkesztői sem. De az mindenesetre az Athenaeum érdeme, hogy szórványos és többnyire ingerült híradások után elsőként fordult komoly érdeklődéssel a szocialista elméletek felé. 1841-ben A jelenkor társas élete című cikk (vagy inkább fordítás, németből) foglalkozott velük; ezt követte Lukács Móric 1842. december 54119-i akadémiai felolvasása (Néhány szó a socialismusról), mely a következő évi Athenaeumban jelent meg; majd Beöthy Zsigmond ismertetése Owen "észhitrendszeré"-ről (német kútfő nyomán). Kazinczy Gábor a Paroles d'un croyant-ból, Lamennais szigorúan tiltott röpiratából csempészett át a cenzúrán, a szerző nevének eltitkolásával, néhány részletet. Rottecktől is fordítottak (A forradalmi oppositio); Mignet könyvére a francia forradalom történetéről ugyancsak az Athenaeum hívta fel először a figyelmet, mint ahogy Macaulay-t is itt tolmácsolták először magyarul. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy Bajzáék sorban bemutatták a romantikus irodalom olyan kiválóságait, mint Byron, Hugo, Quinet, Heine és Mickiewicz, sőt a realizmus nagyjait is, mint Balzac, Mérimée és Dickens, akkor világosan áll előttünk, hogy annak a nagyszerű szellemi ozmózisnak, mely a reformkor gondolkodását (és szépírói törekvéseit) korszerű nedvekkel frissítette föl és európai színvonalra emelte, az Athenaeum (és a Tudománytár, ugyancsak az akadémiai liberális párt irányítása alatt) volt a legfőbb közege.
Európát követve az Athenaeum nem vált sem utánzóvá, sem kozmopolitává. Hunfalvy Pál leszögezte: "Képződő nemzetnek most inkább, mint valaha, van szüksége öngondolkodásra", Tóth Lőrinc pedig, a "világpolgárság és honszeretet"-ről értekezve, a két eszmét harmonikusan párosította, hiszen bárhol történik "az emberiség valódi érdekében haladás, az minden nemzetnél rokonérzelemre talál,… ha pedig hanyatlás vagy ráklépés történik, fájdalom vonaglása futja keresztül a világ minden polgárosult népeit". Az Athenaeum programja nemzeti program volt, bár a korabeli folyóiratok közül talán itt emlegették a legritkábban a "nemzetiség"-et, itt magyarkodtak a legkevesebbet; annál többet beszéltek szabadságról és társadalmi haladásról, s a nemzet boldogulását másképp, mint az emberiség általános fejlődésének keretében, el sem tudták képzelni. Haladás és nemzetiség számukra egyet jelentett: így volt programjuk nemzeti.
Az "öngondolkodás" mindenekelőtt arra késztette az Athenaeum íróit, hogy új értelmezést adjanak a haza fogalmának. Midőn "a polgári jogok roszúl biztosítvák vagy megszorítvák – írta Tóth Lőrinc – az emberek a hazát csak zavaros és kétes fényben látják, nem helyezik azt többé sem a földben, mely szemeikben lelketlen rög lett, sem őseik szokásaiban, melyeket úgy tanultak ismerni, mint jármot, sem a vallásban, melyről kételkednek, sem a törvényekben, melyeknek hozásában részt nem vesznek, sem a törvényhozóban, kit rettegnek s megvetnek…" "A leghatalmasb eszköz, s talán az egyetlen egy,… hogy az embereket a haza sorsa ismét érdekelje, azokat annak törvényhozásában részeltetni." Amit Petőfi 1846-ban kikiáltott ("Haza csak ott van, hol jog is van"), azt, íme, az Athenaeumban már előbb hirdették. És mivel a nemzeti tennivalókat mint a társadalmi haladás tennivalóit fogták fel, hazafiságuk nem vadult sovinizmussá. A magyarosító törekvéseket, igaz, Bajzáék lapja is fölkarolta, de helyet adott olyan cikknek is, amely a hazai szerb ifjúság nyelvművelő egyesületéről tudósított, Tóth Lőrinc pedig mint elvet hangoztatta, hogy "méltó korholást érdemel, ha… nemzetünk iránti előítéletes szeretet miatt más nemzeteket gyűlölni készek vagyunk", s ismételten tiltakozott "a keserű nemzeti gyűlölség" ellen, mely a népeket "örökös tusában tartá", és olyan hazaszeretetet vallott 542magáénak, mely mint "az emberszeretetnek nemes leánya, elvesztette előbbi kizáró és visszataszító sajátságát".
Az Athenaeum szerkesztőinek a cenzúra állandó akadékoskodásai közepette és a reakciós támadások pergőtüzében kellett szándékaikat megvalósítaniuk. Vörösmarty már az első hetekben így panaszkodott Kölcseynek: "A cenzor nemrégiben azt mondta Bajzának, hogy az Athenaeumban mindennek politikai iránya van (s tehát még a versezetek- s elbeszéléseknek is), s hogy ő… törölni fog irgalom nélkül." Törölt is (például egy cikket Lamennais-ról), de az Athenaeum tartalma még így megrostálva is okot adott a rendőrségi besúgók följelentgetéseire. Egyikük így árulkodott: a szerkesztőség "arra törekszik, hogy a régi klasszikusokból vett idézetekkel felszítsa a liberalizmust és a demokratikus felfogást". Más alkalommal azon háborodott fel a titkos ügynök, hogy a cenzor átengedte Nagy Elek németből fordított cikkét, mely Amerika demokratikus államformáját mint "a világ iskoláját", mint "az emberiség vigasztalását és büszkeségét" méltatja. A följelentések számát Csató Pál is szaporította (Orosz József Hírnökében), forradalmi szellemmel meg ateizmussal vádolva Bajzáékat; áskálódásai szerencsére nem okoztak hatósági kellemetlenkedést. Mások, mint Munkácsy János és Kunoss Endre, inkább csak gúnyolódtak, csipkelődtek, de minden idétlenkedésük sem ronthatta le a lap tekintélyét.
A korabeli haladó közvélemény nem fukarkodott az Athenaeum érdemeinek elismerésével. Dicsérte Kossuth Pesti Hírlapja; Erdélyi János szerint az Athenaeumban megjelenni íróvá avatásnak számított; Garay azt ajánlotta öccsének, hogy Bajzáék lapjában lépjen fel, mert "ott bizonyos lehetsz benne, hogy legalább középszerűségen alul nem adják ki munkádat"; Szentiváni Mihály, a fiatal erdélyi írók vezéralakja, "az Athenaeum iránti mély tiszteleté"-ről nyilatkozott; Berecz Károly a "bajzai tapintatot s szilárdságot" magasztalta; az ifjú Madách az Athenaeumtól kölcsönzött diáklapja számára mottót, és mint újabban kimutatták, Az ember tragédiája írásakor fölhasználta a benne olvasottakat; Bozzai Pál a "legnagyobb csapás"-nak mondotta a folyóirat megszűnését, s epigrammát írt ez alkalomra; és köztudott, hogy milyen bizalommal volt Bajza iránt Petőfi is.
Az általános bizalom és elismerés jele az, hogy az Athenaeum szerkesztőinek sikerült munkatársul megnyerniük a kor minden valamirevaló íróját, az öreg Kis Jánostól kezdve a szárnyukat próbálgató leendő márciusi fiatalokig (Berecz Károly, Irinyi József, Kerényi Frigyes, Petőfi, Tompa stb.). Az első szám Jósika nevével büszkélkedhetett; Kölcsey a Parainesisszel ékesítette a folyóiratot; Nagy Ignác itt indította meg életképei sorozatát; Eötvös, Kemény, Erdélyi szépírói műveit, Pulszky, Szalay László, Szemere Bertalan, Tarczy Lajos tanulmányait bocsátotta rendelkezésére; a kritikai melléklap erőssége Toldy mellett Szontagh Gusztáv volt. Czuczor az egyik legszorgalmasabb dolgozótársnak igérkezett, verssel, prózával egyaránt, Pestről való eltávolítása azonban félbeszakította közreműködését. Sokat írt az Athenaeumba Kazinczy Gábor, a legtöbbet pedig talán Vajda Péter, aki 1837 júniusától a segédszerkesztői teendőket látta el. Kossuth is megígérte részvételét, de erre, úgy látszik, nem került sor. Széchenyi távol tartotta magát; az ő szemében Bajza és Vörösmarty köre, már ekkor, túlságosan radikális és demagóg volt. Egyébként senki sem hiányzott az Athenaeumból, és bár nem bizonyos, 543hogy mindenki egyetértett irányával (hiszen például Petrichevich Horváth Lázár is írói közé tartozott), a folyóirat páratlan eredményt mutathat fel: a szabadelvűséget olyannyira általánossá tette a közvéleményben, hogy ellenzéki lap létére szinte hivatalos tekintéllyel bírt, mely ellen csak egy törpe minoritás ágaskodott, és rövid idő alatt a nemzetnek olyan szellemi vezérkarát alakította ki, mely bízvást vállalhatott nagyobb és – noha ekkor még senki sem gondolt rá – majdan forradalmi feladatot is.
