Költészete
Költészete
Garayban már pécsi diáksága idején Virág ódái, Kisfaludy Himfyje, Vörösmarty Zalánja ébreszgették a költői hajlandóságot. Pesten bölcsészetet tanult, majd az orvosi egyetemre iratkozott be, de nem tudta megszokni a boncolóasztalt. Inkább a német költészettel és esztétikával ismerkedett, s többnyire német fordításban Shakespeare-t olvasott. Az egyetemen ő is Horvát István bűvkörébe került, lelkesen hallgatta tüzes magyarsággal előadott fejtegetéseit. A Zalán futásának hatására 1833-ban egy kilenc képből (énekből) álló hexameteres történeti eposzt írt, amely a következő évben, Vörösmarty tanácsai szerint átsimítva, Csatár címmel meg is jelent. Elkésett vállalkozás volt ez, a hexameteres nagyepika egyik utolsó hajtása, amely a kezdő költő 489ügyetlenségei mellett az idejétmúlt műfaj minden eszmei, esztétikai terhét is magán viselte. Tárgya az Albert király halála utáni pártküzdelem. Keresztény mitológiája éppúgy korszerűtlen Vörösmarty nemzeti mitológiájával szemben, mint a felvilágosodás epikájára jellemző allegorikus alakok szerepeltetése. Újszerű ellenben, a regényes-novellisztikus kalandromantika beszüremlése, valamint Garaynak az a törekvése, hogy a krónikás költeménynek némi mondai színezetet kölcsönözzön. Nyelve és verselése elmarad a kor színvonalától, s nem is eredeti: nemegyszer egész sorokat vesz át Vörösmarty epikájából.
Nagyobb sikert ért el a történeti elbeszélő költészet kisebb terjedelmű műformáiban, különösen a balladában. Legjobb balladái abból a Bécs-ellenes hangulatból fakadnak, amelyet az 1832–36-os országgyűlést követő elnyomó intézkedések váltottak ki. A ballada meghonosításában Kisfaludy Károlynak, nemzetivé formálásában Vörösmartynak és Czuczornak volt a legnagyobb érdeme. Garaynál jutott el e műfaj a reformkori fejlődés tetőpontjára, az ő kezében vált az elnyomás elleni tiltakozás legszerencsésebb kifejezőjévé, ő adta meg a balladának azt a sajátos jelleget, amelyet az önkényuralom egy más korszakában még magasabb művészi rangon Arany fejlesztett ki. A Kont (1838-ban készült, 1841-ben jelent meg) mindmáig népszerű mintapéldánya a hazafias balladának. Csupa dráma és feszültség, gyűlölet-ébresztő jelenetek lázító sorozata, deklamációjának hatása magával ragadja az olvasót. Azt a drámai pillanatot állítja középpontba, amelyet Vörösmarty drámája megkerült, amely a bújdosó Kontról éneklő Czuczor számára sem volt lényeges: a hős és a zsarnokság összeütközését, a tömeg bosszúját, a gyilkos király bűnhődését. A Hunyadi László (1839) és a Báthory Erzsébet (1839) hasonlóképpen zsarnokellenes költemények.
Garay történeti epikájának lényeges és a kortársakétól megkülönböztető vonása népbarát szelleme. Megénekelte Kont fegyvernökét (1841), a lázadó úr méltó szolgáját, a "harminckettedik nemes" bátor cselekedetét. Bánk bán és Tiborc viszonya nyer itt érdekes, bár nem különösen sikerült költői kifejezést. E versében egy régi motívumot fejleszt tovább, másutt egy újnak első megformálója lesz. Az "ekéje mellett álló suhanc", a "vakmerő parasztlegény" s a mellette gúnyosan parádéra vonuló huszárok, "a cifra büszke had" találkozását ő írta meg Arany János előtt A hegyke huszárok című versében (1840).
Anekdotikus jellegű kisebb epikus költeményeiben is jelentkezik a reformkori érdekegyesítés szellemében fogant parasztmegbecsülés. Az udvari bolond (1840) a parasztok kizsákmányolásának fanyar-komikus leleplezése, a Mátyás király Gömörben csattanós leckéztető anekdota a nagy királyról, aki megkapáltatta az urakat. A nagyidai vajdában (1839) Arany későbbi témáját dolgozta fel; egy vidám balladájában egy ravasz, öreg lovagról fest kitűnő jellemképet, aki nem hagyja, hogy a fiatal menyecske felszarvazza (Csanád a vén vitéz, 1839). Humoros alakteremtő és anekdotázó tehetségének legragyogóbb bizonyítéka Az obsitos (1843). Garay élő személyről mintázta meg a hetvenkedő kiszolgált katona nemzetközileg ismert alakjának magyar változatát. Az obsitos és Napóleon remekül mutatja be az iddogálókat: az obsitos vitézt, aki vakmerő nagyotmondással adja elő háborús kalandjainak történetét; a hihetetlen elbeszélésre nagyokat tüsszentő furfangos diákot; a hiszékeny legényeket és a potrohos bírót. A humor forrása nem csupán Napóleon fogságba ejtésének és 490lovagias szabadonbocsátásának mulatságos meséje, hanem a keretül szolgáló környezetrajz is, melyet a szereplőkhöz alkalmazkodó, naiv stílusban formált meg a költő. Az obsitos látogatása Ferenc császárnál azért gyengébb a másik darabnál, mert Garay itt elhagyja az életképszerű, eleven falusi rajzot. A költemény első részének formája a nálunk még szokatlan párosrímű nibelungi vers; a második rész a hagyományos magyar elbeszélő formában, párosrímű tizenkettősökben szólal meg.
Balladákon és komikus elbeszéléseken kívül Garay írt romantikus tárgyú elbeszélő költeményeket is. Ezeket a magyar romantikában szokatlan vallásos szellem, a nemzeti színezet elhanyagolása és pongyola kidolgozás jellemzi; amikor népi hagyományt dolgoz fel, műve Tompa regéivel mutat rokonságot.
Garay sokat fáradozott egy időszerűtlen vállalkozásán: a negyvenes években terjedelmes "balladafüzér"-ben énekelte meg az Árpádház fejedelmeinek és királyainak uralkodását (Árpádok). Költői foglalatát adta a magyar történelem – művészi feldolgozás szempontjából leghálásabb – motívumainak (Augsburgi ütközet, Lehel kürtje, Botond, Korona és kard, Salamon, Cserhalom, az Aradi gyűlés, Bánk bán stb.). A megformálás többnyire krónikás modorú. Művészi értéket leginkább ott találunk, ahol nem kellett korábbi feldolgozásokkal vetélkednie és szabad költői leleménnyel dolgozhatott (Geiza násza, V. István, IV. László, III. Endre). Figyelemre méltó helyenként a németellenes hang (Péter bukása), továbbá a versformák változatossága. A maga korában sikeres, két kiadást megért műnél sokkal érdekesebbek a hozzácsatolt jegyzetek. Ezekben Garay forrásokat vet egybe, latolgatja a mondai hagyomány valóságtartalmát; az epikának már nem a Dugonics- vagy Horvát István-féle délibábos történelemszemlélet szolgál alapul, hanem az az igény, melyet epikai hitelnek nevezett el. E műve megírásával egyidőben Garay hozzákezdett a hét magyar vezér történetének költői feldolgozásához is (Hetumogerek, 1846); továbbá párosrímű tizennégyesekben, tizenhét énekben megírta Szent László legendáját (a szabadságharc előtt kezdte el, 1853-ban jelent meg). E témához vallásossága vonzotta Garayt: a költemény hőse a katolikus legendák csodatevő szent királya. A sok részletező leírás (lovagjáték, temetés, halotti tor, királykoronázás, bölényvadászat stb.) a scotti történeti romantikának a verses epikába való behatolását mutatja.
Garay hazafias lírája a reformkori átalakulásnak, a Széchenyit, majd Kossuthot követő nemességnek eszméit hirdeti. Sajátos vonása a problémák polgári megközelítése. Vörösmarty költészetét a nemesi-értelmiségi, Czuczorét paraszti vonások egyénítik, Garayét a magyar városi polgári érdeklődés színezi. Vörösmartynál, Czuczornál nagyobb fogékonyságot mutat az ipari, technikai haladás, a kereskedelem, a városi fejlődés, az anyagi értelemben vett polgárosodás iránt. Garay versben ünnepelte Kliegl magyar nyomdászt, akinek találmányát, egy újfajta szedőgépet, akkoriban Gutenbergével hasonlítgatták össze; megihlette a gőzhajózás (Sámson gőzöshez, 1842; Pest gőzöshez, 1843), és Kossuth programjának hatása alatt lelkes vízióban magyar hajókkal látta benépesülni az Adriát (A tenger, 1845, Tengeri dalok II., 1846). Lírája kifejező szavakat talált a városok fejlődésének, a jövő új, polgári arculatának érzékeltetésére (Utiképek I., V.; Balatoni kagylók XI.). A pesti magyar polgári őrhadhoz írt Szózatában (1844) is az új polgári főváros fiának büszkesége szólal meg.
491Garay költészete azonban meg is sínyli a polgári mentalitást. A magyar polgárság, gyengesége miatt, hajlott az alkalmazkodásra, híjával volt a citoyen-erényeknek, nyárspolgári tulajdonságok jellemezték. Ez a szellem főleg két ponton hat Garay költészetében: családi lírájában és vallásos szemléletében. Megénekli a viszontlátott otthont, a megelevenedő gyermekkor emlékét, felidézi szülei alakját, hangot ad fiúi szeretetének, s mindenekelőtt a maga családi boldogságának. Mindez őszinte lírai hang s átmenet ahhoz a költői magatartáshoz, amely Petőfinél teljesedett ki. Garaynál azonban az újszerű téma szűkkörű idill-vággyal, kispolgári bezárkózással, gyermetegen naiv és édeskés boldogság-kultusszal vegyül. A hazafias magyar nő ideálját hirdető versében is az otthonának, családjának élő asszony alakja rajzolódik ki, akinek a "női magány" adhat igazi üdvöt (Körének, 1837). A családi boldogság Garay felfogása szerint a közélet "zajával" szembehelyezett oázis, amelyben gyermek és feleség: "két őrangyal", s közöttük a férj "félistenként áll" vagy angyalnak érzi önmagát is (Házi boldogság, 1837). A család a világ hiú porondjától elszigetelt intim kör, amelynek tagjai egymással teljesen betelnek (Sétalovaglás, 1841, Családi képek I–XII, 1843). E kispolgári vonások a magyar biedermeier hiteles dokumentumává teszik ezt az otthon-lírát, s egyszersmind elhatárolják a reformkori nagy és nemes pátosz világától, anélkül, hogy Garay versei Arany vagy Petőfi intim költészetének természetes frisseségével mérkőzhetnének. A családi idillt vallásos motívumok szövik át (Hit, remény, szeretet, 1844; Istent imádjon minden, 1847; A szenteltvíztartó, 1846), s ez is idegen a nemesi liberalizmus és a Fiatal Magyarország hallgatólagos ateizmusától, illetve alkalomszerűen megnyilatkozó deizmusától. Garayt inkább nevezhetjük vallásos költőnek, mint a szerzetes Czuczort.
Az idillt áhító kispolgári életszemlélet paradox módon magával a polgárosodással is szembefordult; Garay a szentimentális antikapitalizmus szólamait ismétli, amikor azon sopánkodik, hogy "Nymphák helyett folyóink | Hasítja gőzhajó", s hogy "az ész delének" korában kivesznek a tündérek; amikor félti az életet az "újkor szellemétől", "a kandi tudománytól", mert az letörli az aranykor "hímporát", s követ gyúr az emberből (Az aranykor, 1844). Garay, akinek felfogása szerint a költő dolga az, hogy szebbre, jobbra vágyva álmodozzék, megriadt a negyvenes évek kapitalizálódó, városi világától, az irodalom terén is elharapódzó üzleti szellemtől, és költészetében nemegyszer megszólal a szépnek az élettől való féltése (Politika és poézis, 1844; A dalnokot hagyjátok, 1844).
Garay lírája prózaibb, mint Berzsenyi és Vörösmarty ihletett-stilizált nemes méltóságának, nemzeti feladatvállalásának költői világa, de épp azért, mert közelebb van a mindennapokhoz, tágabb körét öleli fel az emberi érzelmeknek. Családi lírájának, természetlátásának újszerű vonásai Petőfi felé mutatnak. Garay verseit Vörösmarty nehéz veretű lírai nyelvétől hétköznapi természetesség, egyszerűség különbözteti meg, retorikáját Petőfire emlékeztető lelkendezés színezi. A közélet aktuliás problémáira irányított figyelme olykor az alkalmi költészet felé sodorta; a nyelv természetessége mögül nemegyszer pongyolaság, költőietlenség ütközik ki. Líráját mind Vörösmartyéval, mind Petőfiével szemben megkülönbözteti s bizonyos értelemben korszerűtlenné teszi a népies hang hiánya.
4921848–49-ben Garay politikai költészete erőteljesen bontakozott ki. Könnyen és gyorsan reagáló ihlete, lelkes retorikája, a politikai aktualitás iránti érzéke javára vált forradalmi költészetének. Vörösmartynak, Czuczornak ez időből csak egy-két verse van; Garay, több mint egy tucatnyi költeményével, a forradalomnak és szabadságharcnak Petőfi mellett egyik legtermékenyebb lírikusa. Kettejük 1843-tól megromlott kapcsolata most helyreállt, s Garay igyekszik követni verseiben Petőfi ars poeticáját. Az utolsó rendi országgyűlés kezdetén még a bizalom hangján köszönti V. Ferdinándot (A királyhoz, 1847), 1848. március 9-én azonban már hallja és hallatja az idők szavát: "Nem állhatunk s nem állunk félúton: Gördül s megindul immár a kerék…" – és követel: "Függetlenség, önállás e hazának! S közös szabadság minden hű fiának!" (Komoly szó a vihar előtt). Amikor a forradalmi vívmányok megvédésére kerül a sor, Garay – maga is nemzetőr – lelkes dalnokává lesz a szabadságharcnak. Versben buzdít anyagi és véráldozatra (Ütött az óra), üdvözli Petőfi Csatadalát, s maga is két harci dalt ír (Induló, Honvéddal); a székesfehérvári királysírok feltárásának híre is harci szózatra indítja (Síri hang az élőkhöz); Buda visszavételét terjedelmes retorikus-leíró versben ünnepli; a végveszély óráiban a honleányokhoz fordul (Hazám hölgyeihez), s a bukás kétségbeesett hangulatát tragikus jelenetben örökíti meg (Honvéd halála).
Lírája kifejezi a pesti nép forradalmi hangulatát, s túllép a forradalmi eseményeket inkább követő, semmint alakító nemesi liberalizmuson. Magasztalja a népet, jogot követel számára, nemegyszer fenyegető hangsúllyal. Garay hangja mégsem a következetes forradalmáré. Testvérévé fogadja a népet, de nem annyira nevében, mint inkább hozzá szól, mégpedig oktató modorban (Szabaddá lettél magyar nép). A decemberi kritikus időben Petőfihez írt levele azonban arról tanúskodik, hogy a belső reakció felszámolását, a következetes függetlenségi harcot vállalta ő is. És vállalta a forradalmi közéletben reá háruló szerepet is, a pesti egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének vezetését és Kossuth Hírlapjánál a segédszerkesztői teendőket.
