Otthon
Otthon
Alig harmincöt éves korában, pályája delelőpontján lépett le, Csokonai szavával a "hazafiuságnak közpiacá"-ról, hogy csaknem harminc évet töltsön magányban.
1782 őszén tért haza Szabolcsba, Bercelre, a szülői házba. Három év múlva bihari birtokaira vonult vissza. Előbb Feketetótin lakott, a Fekete-Körös partján, majd 1787 tavaszán átköltözött Kovácsi pusztára, a Berettyó partjára, Berettyóújfalu, Bakonszeg közelébe. Többszáz hold szántója s legelője volt itt. Gazdálkodni kezd, éli a "bihari remete" életét, a Sárrét világában, ahonnan tíz évvel ezelőtt oly kedves humorral emelte színművébe Pontyi komikus figuráját.
1787-től 1795-ig még nem húzódik félre, érdeklődik az országos dolgok iránt, részt vesz a megyei életben. A 80-as évek végén, a 90-es évek elején gyakran bejár Váradra, Diószegre, megjelenik a megyegyűléseken. A politikai élet megpezsdül, II. József halála után a nemesi-nemzeti ellenállás hatalmas hullámokat vet. Bessenyei jelöli ki egy reakciós uralkodói rendelet ellen készített megyei felirat továbbítására jóismerősét, Szlávy György sárréti szolgabírót. Találkozik Kazinczyval, Szentjóbi Szabó Lászlóval; a köztársasági mozgalomban azonban nem vesz részt; elszigeteltsége, monarchikus felfogása, a jobbágyfelszabadítással szembeni bizalmatlansága megakadályozzák ebben.
1795 után válik teljessé magánya. "Ezen majdnem emberi társaság nélkül levő pusztai vadság s magánosság" – írja Pusztakovácsiról 1795 májusában – most már valóban a "bihari remetét" öleli körül. Régi barátját, Barcsayt internálták, Kazinczyt, Szentjóbi Szabót, Szlávyt börtönbe vetették, s több más birtokos is gyanúba keveredett. Bessenyei ezentúl kevesebbet szerepel, úriszékbe egyáltalán nem hívják többé, mert a nemesekkel szemben a jobbágyoknak fogta pártját. Gazdálkodik, növeli jövedelmét, s kezd hasonlóvá válni azokhoz a nemesekhez, akik a háborús gazdasági konjunktúra idején "tavaszi csendes háborút és országos esőt" kívántak egymásnak. 44Bessenyei is ír erről az esőről; de szavaiból nem a mohó nemesember elégedettsége, hanem a kormányzatban csalódott ember rezignációja hallatszik ki. A boldogság "az országra nézve igen rövid. Ebből a négy betűből áll, hogy esső. Valamennyi királyi tanácsos e világon a nemzetek boldogításárul dolgokat, állapotokat gondol ki, a fentnevezett négy betűt soha utól nem éri. Minden miniszteri plánum az adófizetés és katonáskodásbul áll, de az esső áldás." Átok az adófizetés és a katonaadás – sugallja Bessenyei rezignált beszéde. Csak életének külső kerete hasonlít a lakmározó vidéki nemesekéhez; belül azonban egyre mélyül filozófiája, s igen sokat ír. 1769–72, 1777–81 után elkövetkezik harmadik alkotó időszaka a századforduló éveiben. Az emberi tudás, a megismerés és a haladás győzelmébe vetett hittel ír továbbra is, de a boldogságra nézve már csak ezt mondhatja:
Csak a szép nap válik gyönyörűségedre
| Ó bölcs! s erdő, mező, madárszó kedvedre. |
| A szép folyóvizet csavargó utjában |
| Nézed s pohárt meritsz a hives kutjában. |
Gyönyörködhet a gulyában s a ménesben, a bécsi Delfének, szép táncosnők helyett a marhái mellett időző gulyás alakjában. Nem is csoda, hogy már csak őbennük keresheti mulatságát, mert:
Így mulat az ember, mikor már magábul
Okoskodásával idővel kiszorul.
Embertársaihoz sem jár szövetkezni…
Okoskodásával idővel kiszorul.
Embertársaihoz sem jár szövetkezni…
A fenti sorokat A természet világa vagy a józan okosság című hatalmas, több mint tízezer soros filozófiai költeményében írta, a századforduló táján. Ebben az ember életét születésétől haláláig tekinti végig, s az élet korszakaihoz kapcsolja a legkülönbözőbb egyéni és társadalmi problémákat. Témái kifejtése a rendszeresség ellenére csapongó, szubjektív s igen élvezetes. Ötletekben, fordulatokban, szellemes paradoxonokban bővelkedő mű ez, mely Bessenyei világnézetének s kora magyar műveltségének egész tárháza.
A holmi után s ahhoz mérten nem mutat fejlődést a materialista világnézet irányában. A köztársasági mozgalom elbukása után, az országra nehezedő elnyomás idején a magára maradt Bessenyei nem tudja továbbfejleszteni korábbi filozófiáját. Kételkedik ugyan a lélek halhatatlanságában, mégis azt hirdeti, hogy hinnünk kell benne; elutasítja a dogmákat s a vallás legtöbb tanítását, mégis szükségesnek mondja a vallást. A pesszimizmus jóformán minden tételét áthatja, a mű mégis sok értékes tanítást tartalmaz. Egyik "szakaszában" az igazságos és igazságtalan háborúkról ír, elítéli a hódítókat, a zsarnoki elnyomásra törekvő hadvezéreket s kiemeli, hogy csak a szabadulást hozó háború méltó az emberhez. Az "igaz hadvezér" Bessenyei szemében Hunyadi János, aki hazáját védelmezte. Őrá pillant vissza a kései utód. A jelen sivársága e visszatekintésben még nyomasztóbb:
45Letettük fegyverünk, a vitézkedést is,
Eloltottuk tüzünk s dicsőségünket is.
Kardunk féretéve a pennán vakarunk,
Vagy nád aklainkban marhát veszünk s adunk.
A vót törvényinket fótozzuk pennával!
Nem takarhat már be rongyos palástjával!
Végre elsüllyedvén a több nemzetekben,
Nincs nevünk, sem szavunk a nagy esetekben.
Eloltottuk tüzünk s dicsőségünket is.
Kardunk féretéve a pennán vakarunk,
Vagy nád aklainkban marhát veszünk s adunk.
A vót törvényinket fótozzuk pennával!
Nem takarhat már be rongyos palástjával!
Végre elsüllyedvén a több nemzetekben,
Nincs nevünk, sem szavunk a nagy esetekben.
Bessenyei azzal, hogy alvással, a volt törvény foltozgatásával vádolja a jelen magyarságát, az elsüllyedés, a nemzethalál veszélyét idézi föl; eszmeileg itt készül elő a reformkori nagy írók, Kölcsey és Vörösmarty lángoló hazafisága.
A természet világában a jobbágyvédő, a jobbágy nyomorúságát világosan látó Bessenyei is nagy erővel szólal meg. Írótársainak legtöbbje az őstársadalom primitív boldogságával az úri osztályok boldogtalanságát állította szembe. A patriarkális népiesség írói szívesen vetették össze a maga szegénységében is "boldog" paraszt sorsát a "boldogtalan" úréval. Pályája elején még Bessenyei is hajlott ilyen értelmezésre, s ez akkor az osztályharc leszerelésére irányuló tendenciákat szolgált. Más a helyzet A természet világában. Bessenyei felidézi a folyóparton heverésző kaffer boldogságát, de ezzel mint végletesen boldogtalan állapotot, a parasztét helyezi szembe. A kaffernek nem cibálja fülét "rabotával, sarccal, adóval a kisbíró"; nem üti őt a hajdú; nem fosztja ki mindenéből a kocsmáros, nem kényszerítik katonasorba s néhány garasért életének elvesztésére. Egy szóval sem mondja az író, hogy parasztról van szó; környezetrajza azonban egyértelműen a parasztra utal.
Bessenyei valóságlátása tehát tisztább lett, őszintébb s merészebb. A madarakban, ménesben, gulyában, a méltóságteljes gulyás alakjában gyönyörködő író letépte a hamis parasztidill fátylát a valóságról, s ábrázolni merte a paraszti sorsot. S ábrázolta A természet világában, kellő szatírával, azokat a nemesurakat is, akik az elnyomott, boldogtalan paraszt gazdái: a Csokonai Koppóházijára emlékeztető, csak vadászgató Kunkoródit, az iszonyúan zabáló Hasadit, a bujálkodó Venedoszit, a pörösködő Tergenyédit, azokat a típusokat, amelyek ez idő tájt Csokonai Dorottyájába is bekerültek.
Bessenyei "csendes egek alatt" írta ezt a könyvét, hűlő vérrel, vagy mint maga mondotta: "amikor az élet kezd sárgulni, | S őszi óráiban a levele hullni". De minden pesszimizmusa, csalódása és reménytelensége ellenére is hű maradt a könyve elején és végén egyformán hangoztatott elvéhez: nem félni az igazság kimondásától és "nem húzni az életre semmiben tettetést". Ez a verses filozófiai mű nem költői remeklés, mégis van benne valami vonzó és sikeres művészi erőfeszítés: az elvont gondolati körök konkrét, képszerű kifejezésének az igénye, az előadás magyarázó közvetlensége. Nyelvi anyagát is ez a törekvés jellemzi: a filozófia világa a szakkifejezések, idegen szavak használata nélkül is kirajzolódik a költeményben, a való élet képeinek segítségével, a stíluson gyakran átütő felső-tiszai tájszólásban.
Sok mindent írt a nyolcszázas évek elején Bessenyei; költeményben elmélkedett Debrecennek 1802-i nagy leégésén (amelyben Csokonai háza is elpusztult); 46írt értekezést a társadalom eredetéről (1803); átdolgozta fiatalkori Pope-fordítását (1803); megírta Róma történetét (1804); több nagyobb értekezésben fordult a történelem és a törvény példaadó változása felé. A magyar társadalom helyzetét Magyarországnak törvényes állása című könyvében (1804) elemezte. "Minden neven nevezhető okos emberi társalkodástul megfosztva, semmiféle halandókkal nem levelezve, senkit nem látogatva, senkitől nem látogattatva lakozik az író egy pusztában, ahol ott könyveivel, gondolataival és a néma természettel tölti idejét, élvén csak azért, hogy meg nem halhatott" – bocsátja önvallomásként könyve elé, melyben mégis a változás, az emberiség s a nemzet haladása mellett foglal állást. Követeli, hogy a magyar nemzet a maga törvényei szerint lehessen boldog. A parasztságot, amelynek sorsán könnyíteni akar, még nem engedi be az országgyűlésbe, hirdeti azonban a nemzet önállóságát, támadja az idegennek engedelmeskedő helytartótanácsot, közakarat után kiált a széthúzás ellenében, mert "a haza terhe kinek-kinek egyformán száll fejére", és megkívánja a király és a nemzet között létesült alku kölcsönös tiszteletben tartását.
