Lírai és drámai zsengéi
Lírai és drámai zsengéi
Szegény nemesi családból született 1800. december 1-én a Fejér megyei Nyéken. Apja gróf Nádasdy Mihálynak volt gazdatisztje, később bérlője. Kilencen voltak testvérek, négy lány és öt fiú, s a neveltetésük gondjaival küszködő apa Mihály fia számára a legszegényebbeknek kijáró ösztöndíjért "esedezett", mert, ahogyan írta, "kilenc élő gyermekeknek felnevelésére valósággal tehetetlen". Vörösmarty tizenegy éves korában került a fehérvári gimnáziumba, s a fiatalabbak tanításával már maga szerezte meg a ruhára és élelemre valót. A családi életforma lehetővé tette, hogy közel kerüljön a néphez: "… a népmondákat, meséket, nótákat különös figyelemmel hallgatta… kukoricafosztáskor és szőlő szüretekben nagy élvezettel volt…" – emlékezik vissza János öccse. Ez a népközelség teszi érthetővé, hogy a húszas évek végén oly hirtelenül állt elő művészileg magas színvonalú népdalaival. Latinos műveltségű apja őrizte a nemesi öntudatot és hazafiságot, fiait zsinóros ruhában járatta, hazafias szellemben nevelte. Az ifjú Vörösmarty 1816 novemberétől a pesti piaristáknál folytatta tanulmányait. Apja 1817-ben meghalt, s a diák az addigi kevés segítséget sem kaphatta meg hazulról. Ez év őszén Perczelékhez, a gazdag Tolna megyei nagybirtokos családhoz került nevelőnek. Előbb Pesten, majd 1820-tól Börzsönyben tanította a fiúkat (köztük Mórt, 1848 nagynevű tábornokát), s egyidejűleg elvégezte az egyetemen a jogot. Még mint diák örömmel ismerte fel, hogy "a magyar nyelv oly könnyen perdül római rend szerint", s a magyar irodalom (Baróti Szabó, Rájnis József, Berzsenyi, Virág Benedek, Ányos, Dayka, Kisfaludy Sándor) korán elültette benne a magyarul írás hazafias-költői öntudatát. Börzsönyben a művelt, hazafias gondolkodású Egyed Antal bonyhádi plébános Homéroszt, Tassót, 443Zrínyit adta kezébe, főleg epikus hajlamát ébresztve; a fiatal káplán, Teslér László Shakespeare-rel, Schillerrel, Goethével ismertette meg, s a dráma iránti érdeklődést keltette fel benne. Vörösmarty tizenöt-tizenhat éves kora óta verselt és hat-hét esztendő alatt csaknem annyi költeményt írt, mint később egész életében. Nemcsak lírai verseket: Ypsilon háború címmel szellemes nyelvészeti bohózatot készített Révai Miklós elveinek támogatására (1821); Kisfaludy Károly sikereinek hatása alatt vígjátékba fogott (Hajta és Ida), történeti drámát írt (Tatárjárás után történt eset), amelyet később három felvonásos jambusos drámában majd újra feldolgoz. Legfontosabb kísérlete a Salamon című dráma (1821, átdolgozva 1827-ben jelent meg); ebben a rendi szellemhez igazodva a pártos "visszavonást" és udvari tanácsosokat kárhoztatja; kidolgozása még kezdetleges. Kisfaludy Sándor Csobáncára emlékeztet ifjúkori négyénekes elbeszélő költeménye (A hűség diadalma, 1822); tündéries elemeit s főleg harcleírásait a Zalán futása nyelvi előgyakorlatának tekinthetjük.
Versei legkorábbi rétegében leoninusokba vagy disztichonokba szedett kötelező iskolai témákat, szentenciákat találunk; frissebbek azok, amelyek a diákélet mindennapjait tükrözik s a Pestre került diák első városi benyomásairól adnak számot (Ódák IV., Felelet, Ódák X.) Fiatalkori hazafias versei a rendi ellenállás indulataiból táplálkoznak. Hunyadit, Zrínyit, a "boldog üdők nagy fiait" idézik, Árpádot s Attila "bomló mennyköveit", legtöbbször azért, hogy kipusztítsák "hazánkból a kifajult fiakat", akik "ősink hagyományit elunván külső nemzeteket majmolnak módi ruhákkal". 1820–22 közt kezd kibontakozni Vörösmarty lírájában a személyesebb hang, kezdi átszínezni a klasszicizálást a romantika, a fájdalom és kín, vergődés és gyötrelem, a tiltakozás és lázadás szenvedélyes költészete (A bűnös sirverse, A bus vándor, A bujdosó gyilkos, Az elhaló remény, Egy boldogtalannak panasza). Ekkor találkozunk először Vörösmarty lírájában a korlátlan fantázia merész – a shakespeare-i dikcióból táplálkozó – képeivel, a romantikus végletességnek, a nyelvi bátorságnak azokkal a példáival, amelyek később legnagyobb verseinek eszközeivé nemesedtek. A pesszimista életérzés mélyén a rendi társadalom válságélménye kapott kifejezést, amelyet Vörösmarty – helyzetének bizonytalansága miatt, idegen környezetben – személyes sorsként élt át.
A kétségbeesett hangulatból az 1823-as év ragadta ki, mikor egyéves joggyakorlatra Görbőre ment az alispán mellé. Fiatal és vidám jurátus-társaságba cseppent bele, amelynek derűs, pajtáskodó légköre jótékonyan frissítette fel líráját (Alku a természettel, A templomba záratásomkor, Egy cifrán készült meleg hüselőre), s egy háromszakaszos alkalmi vígjáték megírására ösztönözte (Az elbusult deák). Itt került közvetlen kapcsolatba a kor nemesi mozgalmaival. A megyei ellenállás légköre adott hazafias lírájának Habsburg-ellenes élt, függetlenségi tartalmat. A Zivatar című versében a villám "nyugatnak gőgös ormán" csap le; a cárizmus, Ausztria és Poroszország haladásellenes, szabadságtipró Szent Szövetségét forradalommal, "a bátor oroszlán" felkeltésével fenyegeti (A három egyesült fejedelmekre). Ekkor keletkezik egész lírájának egyik legélesebb zsarnok-ellenes támadása (A farkas). Feddi a törvénytelenségben tétlenül megnyugvó nemzetet, szavait az első törvényhozó királyok ajkára adja (Fehérvár). Korábban 444a történeti hagyományból a vitézség mintaképeit énekelte meg (Botond, Toldy Csepelben) most a németellenes küzdelmek hősét, Zotmundot – a későbbi Buvár Kund alakját – választja tárgyul.
A görbői év hatása alatt fogott hozzá – mintául Shakespeare történeti tragédiáit tekintve – egy drámai triológiaterv megvalósításához. Alapkonfliktusa az idegen király és a nemzet ellentéte. A kezdetlegesebb Zsigmondban ez az ellentét még inkább csak lappang; a második rész (amely 1825-ben Kont címmel már készen volt, de többszöri átdolgozás után csak 1830-ban jelent meg A bujdosók címmel), már középpontba állítja a zsarnok idegen uralkodó és a hazafi lázadók (Kont, Laczfy) megütközését. Az első felvonás kitűnően érzékelteti a zsarnokuralom nyomasztó súlyát, a személyes biztonság hiányát, a királyi zsoldosok kegyetlenségeinek, garázdálkodásainak nyomán fakadt félelem és lázongás légkörét. A király Kont várába száll és szemet vet a főúr feleségére. Kont első felindulása a sértett férjé, azután a hazafi vádol: a jogtalanságot, önkényeskedést, birtokfosztást és kegyetlenkedéseket kéri számon. A királlyal való összeütközés kettős motívuma a dráma több más mozzanatával együtt a Bánk bánra emlékeztet. A konfliktus azonban nem tud kibontakozni. Kontnak a Bánkéhoz sokszor hasonló habozása – mivel forradalmi nyilatkozatait követi – következetlenné teszi jellemét. Indulatai nem annyira a királlyal, mint inkább az ifjú Garával és a "pokoltüdőből suttogó tanácsosokkal" szemben robbannak ki, s a konfliktus szempontjából kihasználatlan romantikus szerelmi történet megosztja a figyelmet. Mindezek ellenére a drámát az a szemlélet hatja át, amely a nemzetet és a királyt két félként állítja szembe, s a nemzetnek adja az elsőbbséget; "nemzet nélkül nem lehet király, | Király nélkül lehetnek nemzetek." Ezt a szemléletet nem a patriarkális hűség, hanem a királyi kötelességteljesítés megkövetelése jellemzi, és – ahogyan a Helytartótanács aggodalmas jelentése mondja, – "a fegyveres ellenállás jogát egészen a király személyéig terjeszti ki".
Ez a lírában, drámában megmutatkozó hazafias szellem ihlette a Zalán futását. De nem csak ez. Nyomot hagyott az eposzon Vörösmartynak Perczel Etelka iránt érzett szerelme is. Arra nem gondolhatott a fiatal költő, hogy valaha is elnyeri az előkelő lányt. E reménytelen vonzalom fájdalma kapott hangot ekkor keletkezett szerelmes verseiben (A szánakodóhoz, Lelkemhez, A bucsu, A bátortalan szerelem). Legtöbbjükre szentimentális érzelmesség nyomja rá bélyegét; később felcsendül a drámai ihletésű romantikus szenvedély hangja. A korabeli lírai modor birtokbavétele a nyugat-európai formák gazdagabb használatához vezetett, változatosabb strófaszerkesztést, nagyobb hangulatkifejező készséget hozott magával, s ennek eredményei Vörösmarty lírájának egyéb területein is megmutatkoznak (Éjjel, Kisgyermek halálára). Az Etelka iránt érzett szerelem 1825 táján erősödött a költő egzisztenciális problémáival mélyen összeszövődött, tragikus szenvedéllyé, erről azonban nem annyira a konvenciókhoz alkalmazkodó lírája, hanem megindítóan őszinte baráti levelezése vall. Stettner Györgyhöz írt sorai mutatják, hogy 1825 ősze számára a valóságra ébredés fájdalmas időszaka volt. A nevelői függés idején beérte álmokkal, ábrándokkal, az "életbe lépés" küszöbén azonban elkövetkezett a "képtelenségek belátásának" ideje, a pillanat, mikor szerelmének reménytelenségét nem lehetett többé álmokkal eltakarnia. Vörösmarty ekkor döbben rá társadalmi helyzetére: "Meglett korú vagyok 445és semmi kilátásom." Vörösmarty a reménytelen szerelemben ábránd és valóság, illúziók és tények fájó ellentétét, vágyainak társadalmi korlátozottságát élte át. Nemcsak Etelka emléke élt oly soká költészetében, hanem az a tapasztalat is, hogy az ábrándok világa szép, de csalfa, s hogy a valóság világa bár igaz, de durva és csak boldogtalanságot ad. Ez az élmény tükröződik abban, hogy a reménytelen szerelmek – Árbocz és Etelka, Omár és Ida történetei – a hősi epika viszonylag reális világában jelennek meg: a beteljesedett szerelem boldogságát ellenben mindig az irrealitások Tündérvölgyében, a fantasztikumok Délszigetén, a Csongor és Tünde mesés tájain kergeti.
Vörösmarty a Zalán futása megjelenése óta készülődött, hogy megváljon a Perczel háztól, de erre csak egy esztendővel később került sor. A fiúk nevelését Ferenc öccsének adva át, 1826 nyarán elfogadta a felajánlott baráti segítséget, s barátjához, Stettner Györgyhöz költözött Budára, azzal a szándékkal, hogy – mint Gyulai írja – "független ember és író marad". Az 1827. év azonban nem a nyugodt alkotás, hanem a nélkülözések, a szomorú tapasztalatok esztendeje lett. "Barátom – mondta Sallainak – nem lehet az észnek működni, midőn a test szenved, a gyomor éhen korog, lebilincseltetve tartatik a szellem a gondok által, melyek a mindennapi szükségletek kielégítésére elfoglalják az elmét." "Rab vagyok", "rabnak kell lennem", – panaszkodik Fábián Gábornak. Írói munka helyett ismét nevelősködésre kényszerül. 1827 áprilisában Kesziben, nagybátyjánál húzódik meg, ott dolgozza át a Salamon után a Kontot, majd Stettnerrel kéthónapos dunántúli körútra indul: Pannonhalmán Guzmicsot, Kehidán jóbarátját, Deák Ferencet s vele együtt Sümegen Kisfaludy Sándort látogatja meg. Ezután ismét a legnagyobb anyagi nehézségekkel kell szembenéznie; a Salamon előfizetéseiből nem sokra futotta, a dráma hűvös fogadtatása is elkeserítette, a Kont kiadását késleltették a cenzúra huzavonái. Mint legidősebb fiút, a családi felelősség is nyomasztotta. Anyja meglátogatásakor elkeseredetten írta Stettnernek: "szokva vagyok a nyomorúság látáshoz, mert szinte benne nevelkedtem; de ezek olyanok, hogy a lélek súlyokat nem bírja. Ide érkeztemkor anyámat betegen találtam, elhagyatva szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset, vagy éppen nem segíthetnek, azonkívül pusztán mindent, mindent veszendőben…" Nem látott más megoldást, mint hogy feladja a független írói pályát, s hogy Székesfehérvárott megtelepedve prókátorsághoz fogjon. Az utolsó pillanatban mégis megmentette a fővárosi irodalmi élet: az Aurora köréhez tartozó íróbarátok ajánlására a kiadó 1827 decemberében Vörösmartyra bízta a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését, évi nyolcszáz váltóforint fizetéssel. A költő 1828-tól 1832-ig szerkesztette a folyóiratot s szépirodalmi melléklapját, a Koszorut. Esztétikai érzéke főleg ennek föllendítésében érvényesülhetett; egyébként a redaktorság ügyes-bajos, sok panaszt fakasztó munka volt. Személyes helyzetének ez a válságos periódusa egybeesett az 1825–27. évi országgyűlésben való csalódással; mindez együtt magyarázza meg, hogy a húszas évek második felében a hősi epika pátoszát miért váltja fel Vörösmarty költészetében a komor, tragikus hangvétel s az elvágyódó, tündéries romantika.
