A Parainesis írója
A Parainesis írója
A kényszerű visszatérés Csekére már nem süllyesztette Kölcseyt a "lélekvesztő szentimentalizmus" letargiájába. Az országgyűléstől távol is cselekvés tölti ki utolsó esztendeit. Újabb nagy alkotásokat hoz létre, és részt vesz a közélet harcaiban.
Az Akadémia megalakulásától kezdve a nyelvtudományi osztály rendes tagja. Döbrentei lemondása után szóba került akadémiai titoknoksága, de a kormány aknamunkája megakadályozta megválasztatását. Egyébként szkeptikusan tekintett az Akadémia működése elé: az írók önállóságát féltette a hivatalos testülettől.
Az irodalom területén e korszakban Kölcsey újabb műfajjal lép fel: a prózaelbeszéléssel. Még 1833-ból való első ilyen műve: A kárpáti kincstár; egy szegénysorsú, fiatal magyar nemes belső válságának és összeomlásának nagy lélekrajzoló képességgel megírt története. A színhely Késmárk. Erdőhegyi, az alföldi nemesifjú beleszeret egy szép és gazdag polgárlányba, de szülei a lányt egy vagyonos polgárfiúnak szánják. Erdőhegyi meg akar gazdagodni, hogy kérőként léphessen fel. Először szerencsejátékkal próbálkozik, majd egy régi könyvben leírt legenda alapján kincskeresésre indul a Kárpátokba. A szenvedély annyira hatalmába keríti, hogy amikor kénytelen fölhagyni az ábrándos kincskereséssel, a kiábrándulásba belehal. Az író lélektani megértéssel s egyszersmind racionalista kritikával mutatja be hősének eltévelyedését. Erdőhegyiben Kölcsey a polgárosodás útja helyett az üres ábrándkergetés útját járó magyar nemesség típusát kívánta megrajzolni.
Itt még a lélektani eset áll az író érdeklődésének középpontjában, a társadalmi kritika inkább csak közvetetten érvényesül; az 1836-ban írt Vadászlak435már nyíltan társadalmi tendenciájú. A gyermekgyilkossággal vádolt ártatlan Miller Teréz tragédiáját voltaképpen szerelmese emberi értékéről táplált illúzióinak szertefoszlása okozza. Életsorsával, mely párhuzamosan fut a valóban gyermekgyilkos, szerencsétlen Anikó őrülésbe torkolló történetével, a humanista Kölcsey tiltakozik a nő feudális elnyomása, a társadalom képmutatása ellen. A társadalomkritika ott a legerősebb, ahol a megyei urakat beszélteti; szavaikból kitűnik durvaságuk és önzésük, mely a nőt csak ösztöneik játékául tekinti. Nem kevésbé kritikai élű a börtön leírása, mely Eötvösnek adott ösztönzést a börtönügy javítását célzó írásaihoz. A novella, ballada-drámai szerkezetével, finoman sejtető stílusával, kiemelkedő alkotása a kor elbeszélő irodalmának. Kölcsey állásfoglalását egy fiktív törvényszéki beszéde is megvilágítja, melyben egy gyermekgyilkos árvalányról bizonyítja be, hogy voltaképpen a körülmények áldozata; az író a házasságon kívül született gyermekek számára lelencházak létesítését sürgeti.
Az utolsó csekei évek legnagyobb alkotása a Parainesis, Kölcsey világnézetének végakaratszerű foglalata. Az 1837-ben megindult Athenaeum közölte folytatásokban. Címe intelmet, buzdítást jelent; Kölcsey unokaöccséhez, Kálmánhoz intézi erkölcsi tanácsait és filozófiai fejtegetéseit, de nemcsak a címzett, hanem a reformkor egész haladó fiatalsága a Parainesis tanításain nevelkedett. (Kölcsey Kálmán később a márciusi ifjak köréhez tartozott s 1849-ben Komárom váránál vesztette életét.)
A mű megírása előtt Kölcsey sokat foglalkozott a nyugati polgári államtudomány és pedagógia korszerű munkáival, Benthammel és Pestalozzi követőivel. Jól ismerte az antik morális intelem-irodalmat is: Iszokratész Parai-nesisét és Cicero De officiis című munkáját; ezeket Kölcsey mintáinak szokták tekinteni. A mű elsősorban mégis az író személyes töprengéseinek, közéleti munkásságában szerzett tapasztalatainak, emberismeretének és lélektani tudásának összegezése és a kor fő kérdéseit vizsgáló történetfilozófiai gondolatainak kifejtése.
A mű abból a gondolatból indul ki, mely az Országgyűlési napló személyes vallomásait és a Celesztinát is áthatja, hogy ti. a szenvedések és a csalódások, az emberekbe és a világba vetett személyes remények meghiúsulása ne szakassza el az embert "szíve megszentelt tárgyaitól", ezek pedig: "a rény, haza és emberiség". Kölcsey nem hiszi, hogy az ember célja a boldogság, aki ezt "vadássza, árnyékot vadász". "Az élet főcélja a tett", s amit az egyes ember elérhet, az a "teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése", legföljebb az ebből fakadó lelkinyugalmat nevezhetjük boldogságnak.
A "rény", melyet Kölcsey megismertetni s megszerettetni óhajt neveltjével, nem más, mint "egész éltedet meghatározott elv szerint intézni", "sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván". A Parainesis egész gondolatmenetéből az következik, hogy a "rény" a polgárerény: az emberiség és kivált a haza szolgálata. Kölcsey elítéli a kozmopolitizmust, szerinte csak a hazának tett szolgálat használ az emberiségnek, "mely nem egyéb számtalan háznépekre osztott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre s szolgálatunkra egyformán számot tart", ám szeretetünk közvetlen tárgya mégis a haza, s kötelességeink elsősorban ehhez kötnek. "Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van." Főként ott kell kinek-kinek a "hazát legfőbb gondjává tenni, hol az egyes polgárnak a 436közdolgok folyásába joga s kötelessége van". Kölcsey korában erre leginkább a megyegyűlések adtak lehetőséget, ezért unokaöccse figyelmét elsősorban a megyei szereplésre irányítja; egyébként nevelői elvei messze túlmutatnak a nemesi alkotmány megszabta kereteken. "Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férfijának törekedni kell." Kölcsey a tudomány önművelés által való elsajátításához ad hasznos tanácsokat, javasolja a szónoklás megtanulását, mert ezáltal közölheti tudását a férfi a közzel, ennek segítségével törekedhet a "sokaságban" az "előítéletek és balszokások" legyőzésére.
A mű második felében történetfilozófiai elméletét vázolja fel Kölcsey. "Az emberiség történetei valamint az egész természet szakadatlan láncon függenek egymásba: a bölcs az, ki a láncot ismeri és követni tanulta." Az emberiség útja a haladás: "a műveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az erkölcsök szelídülését, az ismeretek közönségesedését, múlt századokat jelenkorral egybehasonlítva nagy tömegben szemléljük." A történelemben ugyan "borzasztó jelenetek" következnek egymásra, a kiváló hősök küzdelmének hasznát sokszor csak a későbbi nemzedékek élvezik, "mégis oda jutottunk, hol a rabszolgaság eltörlése, az ember becsének általános megismerése s ezredek óta fennálló kasztok egybeolvadása kivihetetlennek többé nem látszik…" A történeti fejlődés szükségszerű: "aminek okai előre elhintettek… annak kérlelhetetlenül meg kell történni; s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkinti haladását rohanássá változtatják…" Így azután "erős rendület viszi véghez nem egyszer, mit hosszú idők békésen nem hajthattak végre"; ilyenek a "néptámadások", melyek a "sors örök haladási törvényeiben írattak meg". Kölcsey bizalmát nem rendítették meg a politikai pályán szerzett keserű tapasztalatai sem. "Az emberiség nagy tömegében az előre, a jobbra törekedés tisztábban vagy homályosabban, mindig érezhető; egyesek pedig az egész szellemével, haladásával s boldogságával ellenkezők sűrűn találkoznak." Ebből következik a humanizmus parancsa: "örömedben és keserveid közt szüntelen szeretettel viseltessél az emberiséghez, melynek kebeléből az erény magvai még soha ki nem száradtak."
Ebbe a távlatba helyezi el Kölcsey gyakorlati erkölcsi tanácsait a közéletben forgó ember magatartásáról, a bölcs kivárni tudásról, a bátorságról, a kiváló egyén és a sokaság viszonyáról. E tanácsok összege erkölcsi kódex a "köztársaság férjfia", a leendő magyar közéleti ember számára; antik példákkal illusztrált, szentenciózus megfogalmazása mélyén a reformkori közélet izzó aktuális problematikája érezhető. A "rény" az ókori respublikák erénye, melyről Montesquieu azt vallotta, hogy a köztársaság alapja, s amelyre a francia forradalmárok is hivatkoztak, de értelmezését Kölcsey a 19. századi magyar reformküzdelmekhez alkalmazta.
A Parainesis a magyar próza klasszikus remeke. Mondatainak ünnepélyes ritmusa és antikos verete olyan előkelő helyet biztosít számára a magyar irodalomban, mint amilyent a 17. századi moralisták írásai foglalnak el a franciában, azzal a különbséggel, hogy a Parainesis mondatainak klasszikus méltósága mögött romantikus szenvedélyesség, egy harcos kor pátosza érezhető.
Az ellenzéki szellem visszaszorítása végett a kormány nemcsak a szabadelvű követek megbuktatását igyekezett elérni intrikáival, hanem terrorintézkedésekre is elszánta magát, Wesselényi, Kossuth és mások ellen. Kölcsey 437elszántságát most már ez az újabb válság sem tudja megingatni. "Az, hogy minden erőlködéseink sem elégségesek dolgaink rossz folyamán segíteni, s hogy kénytelenek vagyunk csak azért vickándozni, hogy lelkiismeretünk munkát-lansággal ne vádoljon, s minden kimenetelt a sorsra kell bíznunk: csak terhesíti nyomorúságunk érzetét. Az ember fél magát rezignálni, összetett kezekkel az örvénybe sodratást elvárni; nem azért, mintha reménye volna a küzdésben, hanem csak azért, mert a hű bajnoknak utolsó vércseppig kell harcolni." – írja Bártfaynak 1837. szeptember 24-én kelt levelében. Ez évből csupán egy rövid költeménye van, egy emlékkönyvbe írt epigramma, Bártfayné keresztlánya, Barthos Paulina nevenapjára. Megrázó vallomással kezdődik a költő lelkiállapotáról:
Aeoli hárfa gyanánt zeng a költő dala hozzád
Ő maga gyötrődik mert bal sors átka hazáján
| Messze lakásából, vad vizek árja közűl. |
| Dúlva csapong, bal sors átka baráti felett. |
1838-ban megint elbeszélést ír (A ferrói szent fa). Távoli világot választ színhelyül: "Midőn a jelenlét csak gyászképeket tűntet elő, a haza szent körében lelket leverő történetek következnek egymásra; s hosszú sikertelen küzdés kínosan fáraszt el: akkor elfordulnak gondolataink más kor, más világrész felé, ha talán valami feledni s feledés által parányi vígasztalást találni lehetne." A Kanári-szigeteknek a spanyolok által való leigázását akarja elbeszélni, de a szigetlakók sorsa a maga korához szóló tanulságot rejt magában: "Ilyen lélekállapotban írám le e történetet, miből látni fogjátok, hogy századok előtt is, az atlanti tenger messze hullámai közt is osztott a sors csapásokat a népnek, melynek elsüllyedését örök végzései közé előre beírá." A novella töredékben maradt, de így is élesen rávilágít azokra a gyötrő aggodalmakra, melyek Kölcseyt ez időtt meglepték, s amelyeknek lírai visszhangja legkeserűbb verse: a Zrínyi második éneke. Mint a címe is mutatja, a Zrínyi dalához kapcsolódik, szerkezete és mondanivalója egyaránt. A vers lírai párbeszéd a költő lelkében tusakodó két nézet közt, az egyiket Zrínyi ajkára adja, a másikat a sorssal, a népek ítélőbírájával mondatja ki. A hazafi könyörög a végveszélybe jutott hazáért, a sors kérlelhetetlenül visszautasítja. A hazát csak gyermekei menthették volna meg, s erre is volt alkalom; érezni, hogy Kölcsey a harmincas évek kezdetének nagy reményeire, a reformpárti férfiak erőfeszítéseire gondol:
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
A költő kimondja az ítéletet a Béccsel szövetkezett reakció és a kudarcot gyáván tűrő nemesség felett. Zrínyi alakjában így fordul a sorshoz:
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok ül,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körül.
S míg hamvokon majd átok ül,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körül.
438A sors feleletéből a legmegdöbbentőbb kép, a nemzethalál víziója jelenik meg. Kölcsey attól retteg, hogy a nemzet vezető osztálya bűneivel magával rántja a bukásba az egész nemzetet. "És más hon áll a négy folyam partjára | Más szózat és más keblű nép" hangzik a dermesztő jóslat, de látszólagos megmásíthatatlansága ellenére tulajdonképpen utolsó felrázó figyelmeztetés.
Hogy nem a kétségbeesett beletörődés Kölcsey utolsó nagy versének mondanivalója, azt élete utolsó napjáig kifejtett lankadatlan tevékenysége, küzdelme bizonyítja. A diétát ott kellett hagynia, de tovább harcol megyéjében. Tiltakozó feliratokat szerkeszt a sajtószabadság sérelme tárgyában, a bebörtönzött Kossuth és az országgyűlési ifjak védelmében, segít kidolgozni a perbefogott Wesselényi védelmét. Közben nehéz helyzetét még megkeseríti rokonainak rosszakarata: egyik unokatestvére, aki elégedetlen a családi birtok megosztásával, fellázítja a költő jobbágyait, elpusztíttatja vetését. Kölcsey vigasza közvetlen környezetének ragaszkodó szeretete, joggyakornokainak (Pap Endre, Obernyik Károly, Szalay László) rajongása. A munkában átvirrasztott éjszakák megviselték Kölcsey szervezetét, s amikor egy hivatalos útján zápor érte, meghűlt, és pár nap múlva, 1838. augusztus 24-én meghalt.
Halálhíre mély megdöbbenést keltett. Szemerével egy ideig nem is merték tudatni. Wesselényi csak ennyit mondott: "Nem közénk való volt." Az Akadémia nevében Eötvös tartott felette emlékbeszédet. Hatása messze túlsugárzott tanítványai körén. Írói elvei, közéleti magatartása Petőfinek is példát mutattak, s végül ő valósította meg azt, amit Kölcsey kezdeményezett: a népköltészeten alapuló nemzeti irodalmat, ő emelte magasra a Kölcsey által vallott eszményt, a költészet és politikai cselekvés egységét.
