Kazinczy táborában
Kazinczy táborában
Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren, anyai nagyanyja házában. Középbirtokos nemesi családból származott, mely eredetét a honfoglaló Ond vezérig vezette vissza. Apját hatéves korában elvesztette, s ekkor már el is került hazulról, a debreceni kollégiumba. Nagybátyja, az idős Kölcsey Sámuel viselte gondját a családnak, s halála után unokaöccseire hagyta Bihar megyei álmosdi birtokát. Kölcsey tizenegy éves volt, amikor elvesztette őt is, anyját is, az erdélyi származású Bölöni Ágnest, akire egyik utolsó versében is fájdalommal emlékezett (Szép Erdély… ). A korai árvaság mély nyomot hagyott kedélyén, hajlamát a borongásra növelte testi fogyatkozása is: gyermekkori himlő következtében elvesztette balszemét.
Könyveket kedvelő, magába vonuló ifjú lett belőle. Lelkesedett Cornelius Nepos történeteinek antik hőseiért, majd megtanult franciául, és Boileau, Voltaire írói elvei, Bayle és d'Holbach filozófiai nézetei ragadták meg. Húszéves korában teljesen a francia felvilágosodás hatása alatt állott. A magyar irodalomból első mintaképei Csokonai és Himfy voltak, az előbbinek a temetésén, 1805-ben látta először Kazinczyt.
A debreceni iskola rideggé váló szelleme idegen volt számára, s amikor 1808-ban levelező kapcsolatba került Kazinczyval, végleg elfordult Debrecentől és 414az ortológiától. Kazinczy barátságát azzal nyerte meg, hogy egy tudománytörténeti adatot szolgáltatott neki Magyarország legrégibb térképéről. Utána egy ideig levelezésükben Kölcsey mint régi kéziratokat másoló tudós fiatal szerepel, de csakhamar elküldi verseit is Kazinczynak: az első vers még nem találkozik a széphalmi mester tetszésével, a későbbiek már inkább. Kölcsey javítgat a kapott tanácsok alapján, majd mikor Kazinczy elküldi neki egyik szonettjét, ő is szonettel felel. Kazinczy elragadtatva állapítja meg: "aki tizenkilenc esztendős korában ilyet ír, mit fog írni a harmincban."
Kölcsey 1810-ben hét hónapig Pesten végez joggyakorlatot, itt ismerkedik meg Kazinczy triászával és Berzsenyivel. Az érzékeny idegzetű fiatal költő nem tud otthonossá lenni a nemesi életszemléletbe még erősen beágyazott, provinciálisnak érzett írótársaságban, a pesti írók pedig mint különcködő fiatalembert tartják számon. Mégis ebben a körben fejlődik ki élete legnagyobb barátsága, Szemere Pál iránt, aki előtt a leginkább tárult fel zárkózott kedélye. Neki ajánlotta egyik korai szép versét, az 1811 őszén szerzett Andalgásokat.
Kazinczy hatására kezdett behatóbban foglalkozni a német klasszikus irodalommal, majd a görög költészettel, rövidesen ezek lesznek mintaképei. Főként Homéroszt szereti (az Iliász fordításába bele is fog), a németek közül pedig Goethét. Rövidebb ideig Matthisson szentimentális költészete is erősen hat rá. Diákkori verseit, melyeket Csokonai modorában írt, megsemmisítette. csak a Kazinczynak küldöttek maradtak ránk, ezek már az új irányt mutatják. Műformái ekkor a szonett, a stanza, a jambikus és trochaikus lejtés rímes és rímtelen változatai, gyakran a goethei szabadformájú jambikus óda, főleg ha filozófiai tárgyakról énekel, mint német mesterei. Antik metrumokkal viszonylag ritkán élt, csak disztichonnal epigrammáiban. A görög mitológiából a kevéssé ismert motívumokat szerette fölhasználni; még Kazinczy is megkérdezte tőle, miért használja Diana, ill. Artemis megjelölésére az antikoknál is ritka "Chitone" elnevezést. Ez hermetikus színezetet kölcsönöz Kölcsey 1810 és 1817 közti lírájának, de jól kifejezi a fiatal Kölcsey határozottan meg nem fogalmazható érzelmeinek világát. Költői hangját Kazinczy a "helldunkel" jelzővel jellemzi; Kölcsey vállalja, s a "sötéttisztát" később is az igazi költői ihlet egyik forrásának tartja. Verseiben a szavak sokszor nem annyira tárgyi jelentésükkel, mint inkább hangulati emléktartalmukkal hatnak. Szereti az elvont szépségeket kifejező szavakat, melyek színes jelzőkkel ellátva az éteri lebegés hangulatát adják. A homályosság "ihlete természetével jár", "kifejezi az ő eszményi rajongását, mely éppen tisztázhatatlan, logice megfoghatatlan volta miatt fájdalmas is neki" (Horváth János).
A hang szentimentális és panaszos, bár Kölcsey az 1811 után írt költeményeket "derültebb manírú" verseknek nevezi. Régebben német költői hatást kerestek ebben; kétségtelen, hogy Kölcsey ismerte és szerette a német szentimentális lírát. Verseinek mélabúja és elvont homályossága nem utánzás eredménye, hanem Kölcsey sajátos élménykörülményeiből és az egykorú magyar viszonyokból táplálkozó hangulat és érzelem s a költő igyekezett is kitörni a "lélekvesztő szentimentalizmus" keserűségéből.
Pesti tartózkodása után előbb Sződemeterre tért vissza, majd Álmosdra, s ott átvette öröklött birtokát. Itt, miközben maga is kénytelen a gazdálkodással törődni, nyomasztóan érzi a városi kultúra hiányát. Csak egy-két művelt emberrel találkozik, mint Uza Pál, a Martinovics pör egykori elítéltje, a 415Bécsből hozzá leránduló hű diákkori barát, Kállay Ferenc, Péchy alispán műveltebb és vidámabb családi köre, Medicus Jeanette, Péchy gyermekeinek német nevelőnője, de ezeknek többsége hamar elhagyja Álmosdot, s a kétségbeejtően parlagi környezetben, ahol csak ivás, kártya, cigányozás járja, Kölcsey teljesen magára marad. Már 1811-ben ezt írja az Andalgásokban:
Boldog, kinek szép hont adának
A sors örök törvényei,
Hol géniusz szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei.
A sors örök törvényei,
Hol géniusz szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei.
A későbbi nagy patrióta-versek írója elvágyódik a hazából Helvétia szabadságot és költőket nevelő vidékére vagy Itáliába, "Hol annyi hérosz égi pályán Jutott Olymp lakóihoz".
A távoli szépségnek képe után a hazai nyomorúságé jelenik meg a versben:
Itten vérző honunk vidékin
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztult váraknak omladékin
A Múzsa búsan tévedez.
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztult váraknak omladékin
A Múzsa búsan tévedez.
Tekintvén századokra vissza,
Ha Somlónk ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.
Ha Somlónk ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.
A magyar feudális elmaradottság szorongató élménye sugallja e pesszimista hangokat és "sötéttiszta" érzelmeket, s ennek gyötrelmét a provinciális környezetbe kényszerült Kölcsey fokozottabban érezte, mint pesti íróbarátai. A hazai viszonyokkal való elégedetlenség az alapja a fiatal Kölcsey sorsélményének is. A költő, akinek "Géniusz száll mellébe", birkózik a sorssal, s először a költészet és a képzelet világában keres megoldást:
S szállj királyi sasként égi pályán,
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
S homlokodra túl a föld homályán,
Nyersz jutalmul csillagkoszorút.
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
S homlokodra túl a föld homályán,
Nyersz jutalmul csillagkoszorút.
A végtelenbe szárnyalás eszméjét azonban hamarosan szigorú valóságlátás váltja fel: "Tündérképeknek ellenébe | Tőlünk nem megy sohajtozás, | Itt bennünk a vigasztalás, | Nincs élet a felhők körébe." – írja az Élet című versében. A megoldás itt is heroikus, de már a sztoicizmus szellemében, melynek kemény páncélját később is magára ölti majd válságos napokban a költő:
Erőt a férfiú lelkébe,
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
416A háborgó végletek közt való belső küzdés már nem goethei nyugalmú tartalom, inkább a romantika felé mutat, hölderlini magatartás.
A fiatal Kölcsey borongó szentimentalizmusa leginkább szerelmi költészetét hatja át. Kielégítetlen vágyáról, mely élmények után eped, a lelki kiszáradás veszedelméről baráti leveleiben éppúgy panaszkodik, mint egyik legmegrázóbb versében, az Elfojtódásban. Szerelmi költeményeiben inkább szerelmi sóvárgásait énekli meg, mintsem valóságos élményeket. Még negyvenhárom éves korában is rajongva emlékezett egy nőalakra, aki gyermekkorában suhant át az életén, kinek nevét anyjáé mellé írta, kinek emléke később is oly mély érzéseket keltett lelkében, hogy a kínálkozó szerelmektől "szíváldozattal" szakította el magát. Kölcsey egész szerelmi költészetére jellemző a szerelemnek inkább mint szépség- és harmónia-ideálnak a megjelenése, a húszas évek elején írt Endymionnak sugárözönbe, fénybe jelképezett testetlen sóvárgása.
1814-ben megosztozott testvérével, Sámuellel, és neki (valamint öccsének, Ádámnak) a csekei birtokrész jutott, ahová a következő évben át is költözött. Ekkor már annyira fokozódott elvágyódása a vigasztalan környezetből, hogy a külföldre távozás gondolatával foglalkozott. Barátja, Kállay Ferenc Bécsbe hívta, de Kölcsey csak Pozsonyig utazott. Elfogadta Szemere Pál és felesége meghívását és szép napokat töltött péceli birtokukon. Ezalatt született meg a Rákos nymphájához című verse: "Kettő szerelme kebelemnek, | Egy hon és egy leány. | Azt vérző szívvel, ezt epedve, | Azt lángolóan, ezt mosolygva | Tekintvén, ölelem." A leány elvesztése után vigaszt találna a dalban, de a haza pusztulását nem élné túl; az egyéni boldogságnál több számára a haza sorsa. A húszas években írt Áldozat is ennek a költői magatartásnak epigrammatikus megfogalmazása:
Áldozatom két istenség oltára felett áll:
Könny neked ó Szerelem, és neked, ó Haza, vér!
Könny neked ó Szerelem, és neked, ó Haza, vér!
Kölcsey ekkor, 1814-ben lép fel először a nagyobb nyilvánosság előtt. Addig versei – négy kivételével – csak a barátokhoz jutottak el kéziratban; most, péceli tartózkodása alatt, Szemerével együtt elleniratot készít a Mondolatra. A neológia szellemes Feleletének, melyet Kölcsey később Antimondolat néven is emleget, előszava Kölcsey nevével jelent meg, aki ezzel magára zúdította az ortológus tábor haragját. A Felelet kitűnő paródiája a maradiság provinciális stílusának, a parlagi népiességnek. Az érzelmek és a nyelv polgárosításának programját Kölcsey együtt vallja Kazinczyval, s hogy milyen világosan látta ennek összefüggését a társadalmi és politikai átalakulással, arról világosan tanúskodik Kazinczy fölött mondott emlékbeszéde.
Az ortológus tábor provincializmusa ellen kelt ki akkor is, amikor ugyanebben az évben megírta Csokonairól szóló bírálatát. Döbrentei kérte fel rá, az Erdélyi Muzeum számára, de ő az éles kritikát nem merte kiadni, ezért az csak 1817-ben, a Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában jelenhetett meg (a Kis Jánosról készülttel együtt). E kritikában Kölcsey elismeri Csokonai tehetségét, de Dayka és a Himfy mögé helyezi. Alantas, parlagias kifejezésmódot vet a szemére, Kazinczy német–görög klasszikus stíluseszménye szellemében. Népdalait nagyra tartja, de elítéli a népies elem behatolását egyéb műveibe. A debreceni diákos vaskosság elleni indulat érezhető a kritikában, 417mely igazságtalan Csokonaival szemben, bár Kölcsey kritikusi elfogultságát érthetővé teszi, hogy a feudális maradiság, mely ellen harcolni kívánt, a parlagiasság formájában is jelentkezett, s ezt Csokonai debreceni ortológus hívei képviselték a legkirívóbban. Kölcsey több eredetiséget követel Csokonaitól, s ez már nem Kazinczy esztétikájából következik, sőt éppen ez a követelmény fogja három év múlva Kölcseyt a széphalmi mesterrel szembeállítani. A bírálat igazságtalanságát növeli, hogy a Csokonainál sokkal kisebb tehetségű Kis Jánosról Kölcsey elismerően írt.
