Élete
Élete
Kecskeméten született 1791. november 11-én. Ősei parasztok, fuvarosok; apja és öccsei takácsmesterek voltak; lánytestvérei iparosokhoz mentek férjhez; a család következő nemzedékében is szabó-, lakatos-, takács- és cipészmesterekkel találkozunk. A család a feudális társadalom kiváltságok nélküli, elnyomott osztályához tartozott. Kecskeméten azonban – s több nagy alföldi mezővárosban – más volt a nemtelenek helyzete, mint a jobbágyfalvakban. Ezek a városok a török időkben önkormányzatot alakítottak ki maguknak, s ennek maradványait szívósan őrizték a földesurak visszatérte után is. A kecskeméti jobbágyok városi közösségként léptek fel a feudális társadalom hatalmasságaival szemben, s ebben a közösségben hely, szó, sőt hivatal illethette meg a rátermett szegényembert is. A családi hagyomány szerint a Katonák Kecskemétre került őse, aki 1658-ban a Partiumból menkült ide a tatárdúlás elől, jövevény jobbágy létére hamarosan városi tanácsos lett; Katona József apja is viselt kisebb városi tisztségeket.
A műveltség igénye s az iránta való fogékonyság sem hiányzott ebből a családból. Idősebb Katona József, a költő apja s az apjuk iparát folytató öccsei is végeztek néhány gimnáziumi osztályt. Az öreg Katona "üres idejét szellemi munkával, olvasással, írással tölté; néha jó kedvében még verselgetett is" – írja róla családi emlékezések alapján Miletz János.
A gimnáziumi osztályok közül Katona József, a legidősebb fiú, az első kettőt a pesti (1802–4), a harmadikat a kecskeméti piaristáknál (1804–5) végezte el. A negyediket ismét Pesten kezdte, de Kecskeméten fejezte be (1805–6), s itt járta az ötödik osztályt is (1806–7). Az első filozófiai évet Szegeden végezte (1807–8), a másodikat a következő tanévben Pesten kezdte el, de nem fejezte be, meg kellett ismételnie. A pesti és kecskeméti iskola váltogatásában bizonyára egyfelől az apa igényessége, másfelől anyagi helyzete játszhatott szerepet. 1800 és 1803 között – épp fia Pestre kerülése idején – városi sáfári tisztséget töltött be: ez az idő tekintélyének s talán anyagi helyzetének is delelője lehetett. Az első pesti évben még instruktort is fogadott fia mellé; ekkor Katona jól tanult, az eminensek között volt. Később hanyatlott, Szegeden tanulmányi eredménye már közepes alatt maradt. Apja mégis kitartott további taníttatása mellett, ámbár – mint leveleiből kiderül – anyagi helyzete az 1810-es években romlott. Jogot 1810 és 1813 között a pesti egyetemen tanult Katona. Eredményei mindvégig gyengék voltak. Uj irányú érdeklődése ezekben az években már elvonta figyelmét tanulmányaitól. A történelem és a színház kötötte le.
Történelmi érdeklődését először szülőföldje gyér emlékei, a Kecskemét környéki pusztai templomromok, török időkben elpusztult falvak maradványai ébresztették fel. "Még gyermekkoromban (igazat szólván nem nagy ideje) sokszor sóhajtva állottam meg egyik vagy másik puszta-templom mellett, és úgy tetszett, mintha egy valaki mindég a rajtok lévő hollófészkeken ült volna, és kérdező kíváncsiságomat kielégíteni igyekezne; csakhogy én nem értettem nyelvét…" – írta Kecskemét történetéről tervezett könyve Előbeszédében. 338"… a könyvekhez futottam hát, mint megannyi szótárhoz…" – folytatódik az idézett rész. Pesti joghallgató, majd jurátus és fiatal ügyvéd korában az egyetemi és múzeumi könyvtár szorgalmas látogatója volt; Horvát István, a múzeumi könyvtár vezetője bizonyítványban tanúsította ezt. Fennmaradt egy jegyzéke: "Bibliothekai könyvek és auctorok" az általa olvasott könyvekről. Az derül ki belőle, hogy főként történelmi munkákat forgatott.
A színház iránti érdeklődés az egyetemi ifjúság körében elég általános volt. Az ismertebb színészek közül Déry is, Balog István is az egyetem padjait hagyta ott a színpadért. Műkedvelő színészként és fordítóként is több egyetemista segítette a kislétszámú és szűkös repertoárral rendelkező második pesti magyar színtársulatot, köztük az utóbbi minőségben Bárány Boldizsár is, a Katonánál egy évfolyammal lentebb járó joghallgató, aki majd a Bánk bán bírálatával játszik életében szerepet. Katona színház iránti figyelmét talán korábbi élmények is ösztönözték. Kelemen László hajdani színtársulatának sok gyökere Kecskemétre nyúlt: Kelemen Kecskeméten született, színtársulatának több tagja is onnan származott, színháznyitó darabjukat, az Igazházit Simai Kristóf kecskeméti piarista tanár írta, s a Pestről szétszéledt társulat egy része 1796-ban is, 1800-ban is játszott rövidebb ideig Kecskeméten. Igaz, hogy mindez részben még Katona születése előtt történt, részben zsenge gyermekkorára esett, de később is hallhatott róla, akár csak arról, hogy az Erdélyből kijött – a későbbi második pesti – társulat Szegeden vendégszerepel, nem sokkal ottani iskoláztatása előtt.
Kötelezését, amely "delectans actor"-ként szorosabban a társulathoz csatolta ("Az alólírt a Tekintetes játékszini Igazgató Uraktól mint delectans actor bevétetődvén, tehetsége szerint annak minden terheiben Békesi név alatt részesülni kiván…"), 1812. január 20-án írta alá. Alkalomszerűen biztosan játszott már korábban is; első drámafordítását is bemutatták már 1811 áprilisában. Színészként, darabfordítóként, illetve íróként s egyes források szerint rendezőként is működött. Inkább a színházhoz, a színtársulathoz tartozott ebben az időben, mint joghallgatóként az egyetemhez, és kis híja lehet, hogy végleg hozzájuk nem csatlakozott. A színészektől, színészettől való későbbi visszahúzódása némileg Arany Jánoséra emlékeztet. Dérynének még lánykorában – félszeg módon, levélben, nevének csak kezdőbetűit tüntetve fel – szerelmet vallott, de nem nyert meghallgatást. Déryné – mint emlékezéseiben írja – nem is gondolta, hogy a K. J.-n Katona József értendő, hiszen "az mindig olyan mogorva, oly visszatartó; aztán az hármat se szólt még velem." Katona aligha tudott feloldódni a színészek könnyedebb, könnyelműbb világában. Erre vall Déryné róla adott jellemzése: "Ez igen különös egyéniség volt. Nagy különc, szörnyű komoly mindig s igen rövid beszédű. Egy-egy szóval végzett mindent." Erre vall az a kép is, amelyet vígjátékában, A rózsában adott a színészvilágról, s erre játékszíni értekezésének e kitétele is: "Minő benyomást tehetnek a nézőben egy Lucretia szavai, aki éjjelének utóbbi részét az ő csodálói közt felosztá?" Hozzájárult aztán a szigorúbb erkölcsi felfogáshoz a szülőkre való tekintet is. Karacs Teréz, egykori szállásadójának leánya írja le emlékezésében, milyen kétségbeesett haraggal jött fel Pestre az öreg Katona, midőn megtudta, hogy fia "komédiázásra" adta a fejét. Az emlékező szerint megengesztelődött ugyan fia szép színészi játéka láttán, mégis azt mondta: "Legyen ő csak kenyérkereső. Haza kell neki 339jönnie." Mintha erre az apai kívánságra felelne Katona 1813-ban írt Ziskájának az "Olvasó"-hoz intézett előszavában: "Az én örök Útmutatóm azon pályára int engemet, melynek környülállásai megtiltják ezentúl e hasonló munkálkodást édes nyelvemen." Ebben az évben végzi az egyetem jogi tanfolyamát, s lesz királyi táblai jegyző, vagyis jurátus.
A színházzal való kapcsolatának legalábbis lazulására enged következtetni, hogy az előző három év bő termése után 1814-ben megritkulnak darabjai. Nem is a színház szükségletének kielégítése már a célja; magasabb, irodalmi becsvágy vezeti. Dabasi Halász Bálint ügyvédi irodájában dolgozott ekkor jurátusként (1813–15), nála is lakott. Halász bizonyítványt adott kétéves működéséről, s ebben – szabad ideje alatti foglalatosságait említvén – nem a színház, hanem a magyar irodalom és az esztétika iránti különös érdeklődését emelte ki. Déryné is ekkortájt, 1814-ben írt vígjátékával, A rózsával kapcsolatban említi utoljára Katonát, s hozzáteszi: "Én Katonával többé sohasem találkoztam." Ez is arra vall, hogy már a színtársulat Pestről való távozása (1815) előtt megszakadt vele a kapcsolata. Utolsó drámájának, az 1815-ben írt Bánk bánnak létrejöttében a pesti színháznak már semmiféle ösztönző szerepe nincs; ezt az Erdélyi Muzeum 1814-ben meghirdetett pályázatára írta.
1815. december 21-én "sufficiens" (elégséges) eredménnyel ügyvédi vizsgát tett, majd a királyi táblánál felesküdött ügyvédnek. Élet- és munkakörülményei azonban egyelőre nem változtak, továbbra is Halász Bálint irodájában maradt, egészen 1818-ig. Ezután még két évig dolgozott valamelyik pesti ügyvéd főnöksége alatt, s csak 1820. január 1-én nyitott önálló ügyvédi irodát. Ezekre az évekre esik egyetlen irodalmi barátsága a már említett Bárány Boldizsárral. Nagy kár, hogy Bárány, akivel – mint írja – "a Schillereket csodálván, a hét egeket béfogni" törekedett, még nála is különcebb, zárkózottabb ember volt.
1819-ben, négy évi szünet után Pesten újból magyar színészek jelentek meg: a székesfehérváriak jöttek vendégjátékra. Ekkor indult Kisfaludy Károly drámaírói pályája, s újra fellángolt Katona munkakedve is: ekkortájt keletkeztek főművei: a Bánk bán végleges kidolgozása, Kisfaludy Ilkájának bírálata s valamivel később a magyar drámaírás akadályairól szóló értekezése. A székesfehérváriak elő akarták adni a Bánk bánt, de a cenzor nem engedélyezte, csak a kinyomtatását. Katona élt az engedéllyel: így jelent meg első kinyomtatott műve 1820. november 15-én (címlapján 1821-es évszámmal) Trattnernál. Ajánlásában elsőszülöttének nevezte a Bánk bánt, bizonyára abban az értelemben, hogy nyomtatásban az első, nem pedig azért, mert korábbi műveit meg akarta tagadni, mint egyesek hiszik.
Könyvét "Szabados Kecskemét mezővárassa Nemes Főbírája és Tanácsához" címzett ajánlással látta el. Szülővárosához való ragaszkodása fejeződik ki ebben. Már Kecskemét történetéről kezdett művét is a "Városi Nemes Tanács"-nak készült ajánlani az "édes magyar haza" és a bizonyára mecénásként célba vett Koháry család, Kecskemét legnagyobb földesura mellett. A Bánk bán ajánlásával azonban közvetlen célja is lehetett. 1820. január 1-én nyitott pesti ügyvédi irodája – mint fennmaradt pénztárnaplója tanúsítja – csak szűkös jövedelmet biztosított számára. A Bánk bán előadásának megtiltásából azt a tanulságot vonhatta le, hogy drámaírói becsvágyát nem tudja 340kielégíteni. Szülei, akikhez meleg szeretettel vonzódott, hazavárták. A napóleoni háborúk utáni gazdasági visszaesésben az öreg Katona elszegényedett, eladósodott; fia támogatására szorult. Mindez megérlelte Katona Józsefben azt a szándékot, hogy szülővárosában nézzen hivatal után. Tudta, hogy ez irodalmi tervei végleges feladásával jár, meg is fogalmazta Csokonai szavaihoz ("Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban") hasonló tömörséggel és erővel: "… ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről gondolkodik, és – elhallgat."
Valószínű, hogy már 1820 tavaszán pályázott a halálozás miatt megüresedett kecskeméti ügyészi állásra (erre vall Horvát Istvántól 1820 márciusában kért bizonyítványa), de ekkor még sikertelenül. Novemberben, a rendes tisztujítás alkalmával, mégis elnyerte a "vice fiscalisi" hivatalt. Megválasztása november 3-án történt, a Bánk bán november 15-én jelent meg, Katona november 22-én jelentkezett a városi tanács előtt, hogy hivatalát elfoglalja, s egyben magával hozta a főbírónak és tanácsnak ajánlott Bánk bánt. A tanácsi jegyzőkönyvben ezt olvassuk erről: "A maga szíves tiszteletét bémutatott munkájával is kinyilatkoztatni kívánó hazafi úrnak ajánlását a tanács nemcsak jóindulattal elfogadja, hanem az auktor úrnak a magyar nyelv pallérozhatására törekedő dicséretes igyekezetiért honorárium fejében a város kasszájából 100 forintokat kifizettetni rendelt." Íme az egyetlen elismerés és honorárium, amelyet Katona még életében Bánk bánjáért kapott! Pestről az írói világból hiába várta a visszhangot. Pedig várta. 1820 december 7-én levelet írt Kisfaludy Károlynak: "Ha hírt hall Bánk bánról… Barátom Uram írni ne terheltessék". Kisfaludy azonban – tudomásunk szerint – nem válaszolt. Közölte ugyan egy versét az e levélhez mellékeltek közül az Aurora első kötetében, s a Tudományos Gyűjteményben is megjelent még két cikke Katonának, írói pályája mégis lezárult Kecskemétre költözésével. Itt írt tréfás vadász-naplója ugyanis nem irodalmi szándékú s nem is irodalmi becsű.
A madár tehát elhallgatott – élelméről azonban csakugyan sikerült gondoskodnia. 1826-ban "ordinarius fiscalissá", városi főügyésszé választották. Hivatala mellett ügyvédi gyakorlatot is folytatott. Jövedelme – mint fennmaradt pénztárnaplójából kiderül – nem egészen tíz év alatt 8478 forint volt, ebből hivatali illetménye 2585 forint. Ez abban az időben igen szép jövedelemnek számított. Szüleinél lakott, gyöngéd szeretettel támogatta őket s testvéreit.
Kecskeméti éveiről kétféle kép él irodalomtörténeti köztudatunkban. Egyik a törekvéseivel kudarcot vallott, kiégett lelkű ember életének komor színeit hangsúlyozza, a másik azt a viszonylag nyugodt és bőséges életet, amelyet szülővárosa nyújtott neki. Ha a tárgyi adatokat tekintve igaz is ez a második kép, túlságosan erősek ennek az önmagát annyira fegyelmezni tudó, szűkszavú, zárkózott embernek a feljajdulásai ahhoz, hogy ne az első képet fogadjuk el hitelesebbnek. "Egy tekéntetre méltó kerületbe belépvén, éppen a Tudományos Gyűjteményről volt a beszéd, amelybe akárki is minden költség nélkül hírül teheti, hogy ő is él a világon, és hogy többeknek is lehetne benne részesülni. Én, a hírnek sereghajtó barátja, szokott hirtelenkedésemmel beleszólottam, hogy gyújtsunk fel egy templomot…" – írja, torz fintorral ironizálva hírnév utáni vágyát, Pusztaszerről szóló cikke bevezetésében. Tréfás vadásznaplója végén – 1829-ben – meg ezt írja magáról: "Ennek 341megtételével tisztelettel jelentetik, hogy a szerencsétlen tarisznyájú nótárius a társaságnak minden kincseivel elszökött, és többé nincsen, hagyván maga után egy megszomorodott és több siránkozó – semmit." Zárkózott, különc viselkedéséről városában anekdoták keletkeztek, beszéltek a főbíró lánya iránti visszautasított szerelméről, komor szótlanságát jellemezhette a neve elé tett "sercegő pennájú" jelző. Egy ízben beadvánnyal fordult a tanácshoz, hogy a városi mészárszék helyén építsenek színházat a Kecskemétre látogató vándor színtársulatoknak otthonul, de az illetékesek úgy találták, hogy a mészárszékre nagyobb szükség van. Akárcsak annak idején a színészek közt, a hivatali társak közt sem tudott igazán feloldódni. Hivatali főnöke, Csányi János éppúgy szűkszavúságát emelte ki fő tulajdonságául, mint Déryné. A kecskeméti aranyifjúság kicsapongó mulatozásaiba azonban mindinkább belevetette magát, mintegy ezzel is kifejezve, hogy üresnek, céltalannak tartja életét. Talán ez okozta korai halálát is. 1830. április 16-án a déli szünet után hivatalába igyekezvén a városháza kapujánál esett össze: szívszélhűdés ölte meg.
