Ideál-világban (1817–1836) | A magyar irodalom története

Ideál-világban (1817–1836)

Kölcsey recenziója már egy önmagával és költészetével meghasonlott embert sújtott. Amellett beteg is Berzsenyi, megrendítő levélben számol be szenvedéseiről Kazinczynak 1820-ban, a bírálat megjelenése után három évvel: "Nem látogatád meg haldokló barátodat; ime annak árnyéka meglátogat Téged! Árnyéka, mondom, mert az a lélek, mellyel Te valaha annyit vesződtél, többé nincs. –… Ugyanazért szánj vagy nevess, amint tetszik, de ne gyűlölj, hanem tulajdoníts mindent kegyetlen nyavalámnak, mely engem gyakran félbolonddá s féldühössé tett. – Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódérom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett, melyek miatt félesztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult tán még a goromba recensió is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkozásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék." 1817 szeptemberében kapta meg Berzsenyi a Tudományos Gyűjteményt, melyben a "goromba recenzió" megjelent. Kölcsey dicséri az ódaköltő Berzsenyi "lángolását", erejét, fantáziáját; Horatius és Matthisson követőjének tartja. Ezután mondja el kifogásait. A fegyelem hiányából vezeti le dagályos, "értelemtől üres" kifejezéseit, kifogásolja provincializmusát, szerinte a tájszavak nem valók a "fentebb poesis" körébe. Az önbírálat hiányának tudja be, hogy gyűjteményébe felvette nem egészen jól sikerült fiatalkori verseit is. Megállapítja, hogy gondolat- és érzésvilága szegény, s hogy Berzsenyi ihlete apad, 318ezt veszi észre episztoláin. A recenziót a szerkesztőség nehezen fogadja el. Szemere Pál részletes Tudósításban cáfolja Kölcsey bírálatát, igyekszik kimutatni ellentmondásait. Noha Berzsenyi vitairata sok hasonlóságot mutat a Tudósítással, mégsem igazolható, hogy ismerte az iratot, melyet Szemere csak vázlatszerűen, fogalmazvány-formában dolgozott ki. Egyező fordulataik abból származnak, hogy mindketten pontról pontra követik Kölcsey bírálatát. Nincs nyoma annak, hogy Berzsenyihez eljutott volna a Tudósítás; Szemere maga tiltotta meg mindennemű publikációját. Berzsenyi az Antirecensió Kölcsey recensiójára című vitairatában (ez volt feleletének első változata) megtámadja Szemerét is, amit minden bizonnyal nem tett volna, ha tud védő-írásáról. Az antikritika első változatát megküldi a lapnak, de nem közlik, s vissza sem küldik, hiába kérte többször is. Később maga is restellte ezt a "hagymázos"írását. A Kölcseynek adandó feleletről azonban nem mondott le.

1825-ben a Tudományos Gyűjteményben jelent meg a végső kidolgozás Észrevételek Kölcsey recensiójára címmel. Tanulmányának elején a recenzens által kifogásolt "dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiók"-at igazolja, s megmagyarázza jelentésüket. Figyelemre méltó az elvi okfejtés, mellyel irányzatát megvédi. Kifejezései mindaddig dagályosnak látszanak, amíg a klasszikus költészeti normákhoz mérik őket – mondja – s csak akkor válnak elfogadhatóvá, ha a romantika alkotói szabadságának szellemében ítélnek felőlük: "… minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek s új nyelvnek harmóniája születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs. Ugyanezért a költői nyelvet nem a Hellenikáéhoz, annyival inkább pedig nem a magunkéhoz méregetve kell megítélnünk, hanem leginkább az új, s individuális szellem természete szerint." Mit foghatott fel Berzsenyi a romantika irodalomelméletéből forrásai alapján, nem állapítható meg pontosan; leginkább annak "individuális szelleme", a személyiség jelentőségének és jogainak újszempontú igazolása, a szubjektív világ lehetőségeinek korlátlan érvényrejuttatása, s főként az érzelmek és a fantázia szabadságának bizonyítása illett egyéniségéhez és költői gyakorlatához. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a klasszicizmus elveit teljesen feladja (ebben a korban még általában együtt jelentkezik a kétféle irány), sőt még támadja is a romantikát – különösen, ha azzal Kölcsey ellen emelhet vádat. Az "érzeménynek szertelen felcsigázását" a klasszikus elvek alapjáról utasítja el, mivel "a görögöktől messze távozni mindenütt veszély". Berzsenyi védekezése néhány ponton helytálló (pl. provincializmusait és episztoláit illetően), de a sértett és sértegető hang megcsorbítja igazságainak élét. Írótársai megdöbbenve olvasták a nyolc esztendő után megjelent haragos választ, mely személyeskedő hangjával ellenszenvet keltett szerzője iránt.

1826-ban jelenik meg második elméleti írása a Tudományos Gyűjteményben, A versformákról. Esztétikai nézetei már készülő nagy tanulmányának elvein alapulnak. A költészet legfőbb elvét a "görög ideál" szellemében határozza meg, "az aesthetiás középszer" nevében ítéli el a rímes-metrumos verseket, mint túldíszes formát.

Verset ez időben keveset ír, az a néhány is elméleti stúdiumaihoz kapcsolódik; inkább régebbi költeményeit dolgozza újjá (Egy philologushoz, A szonett, A költő és a sors, A német és magyar izlés). Az Anglia, Új Görögország, 319a Szilágyi 1453-ban című versekben a kor politikai-társadalmi kérdései foglalkoztatják. Berzsenyi ezekben közeledik leginkább a reformkor írói és közéleti feladataihoz. Széchenyi megküldte neki A lovakrul című könyvét. Berzsenyi a görög eszmények szellemében ír válaszlevelet. Már versben is ünnepelte és helyeselte az angolok alkotmányában és társadalmi rendszerében az észnek és pénznek a törvények szabályaival megkötött szilárd rendszerét (Anglia című epigrammájában). Az angol példa jelentőségét emeli ki most is Széchenyi terveiben, mint a politikai-társadalmi ellentmondások egyeztetésének lehetőségét: "… végre valamint a mi rendeltetésünk, úgy a többi európai népeké is nem a régi formák felforgatását, hanem egyedül csak ezt a minden formákkal egyező s minden formákat egyaránt boldogító Harmóniát kívánják; s ez tárgya Méltóságtok intézeteinek is." Széchenyi válasza a költőt a realitásokra figyelmezteti, hiszen ő nem a görög ideálokat keresi, hanem azokat az eszközöket, melyekkel a magyar gazdasági és kulturális élet a fejlődés útján megindítható. A "kijózanító" válaszra Berzsenyi újabb levelet ír: "Igazak, bölcsek, szentek Méltóságod intései, s pirulva lép vissza az álmodó Hellenis. Hellenfiak közt nevelkede, szabad, csacska, nyilt mellű, nem tudja, mi a hamis szemérem és hamis becsület, felkoszorúzva szokott a világ legszebb ünnepein a perzsák győzőivel andalogni és ölelkezni, s midőn most Alkibiadesünket gunyoltatni hallá, meg akará pendíteni a perzsa-győző lantot, felejtve hevében időt, helyet, felejtve azt, hogy az éneklőnek oly sandikának kell lenni, hogy egyik szeme mindig égre, másik pedig mindig földre sandikáljon, s elfeledé a mi szegény földünket!!… Fájdalom! – Ne jöjjön Méltóságod Niklára! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lyrai rendetlenség, pipafüst s egy durva democrata." Megriadva az új világ új követelményeitől, Berzsenyi bezárkózik eszméi világába.

A költészet egy mástörvényű, a valónál szebb és igazabb élet igézetével vonzza A poéta című költeményében:

Mint majd ha lelkünk Lethe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,

S ujjászületve, nyílt karokkal

Elysion rokon árnyihoz leng:

Így, aki Kastal vedreiből merít,
Új, tündéri világ bája ragadja el;

Magát felejtvén, élve meghal –

S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a csuda lángerő,
Onnét hinti alá égi virágait;

Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:

Megfagy az égi-hideg kezekben!

Berzsenyi lírája már csak akkor magasodik nagy verseinek szintjére, amikor az önmaga fölé emelkedés tiszta pillanataiban vall énjéről és költészetéről, értékelve és ítélkezve, bölcs higgadtsággal, de a lemondás mozdíthatatlanságával is. A Gróf Mailáth Jánoshoz címzett ódának ez az eszmekör 320biztosítja az első helyet költészetének ez utolsó, hallgatag korszakában. A vers az ódaköltő Berzsenyit idézi, a hazafias költőt, ki munkája hasznát a tettekre hívó erő nagyságával méri, s a felderengő nagyszerű jövőben keresi és találja meg alkotásainak végső értékét. A költemény méltán sokat idézett kezdőstrófái még arról a költőről beszélnek, akiről A poéta soraiban vallott, költészetének világát most is az ideák magas régióiban jelöli ki:

Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén

Életre gyúlni látsza honnom,

S annak ivá kebelem sugalmát.

Mellembe mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia

Istenfiakkal küzdve tűnt fel

Isteni bájba merült szememnek.

S noha látnia kell az ideálvilág szertefoszlását, költészetét mégsem tagadja meg; értékét hatásában keresi, hazafias pátoszának egyetemes nemzeti jelentőségében. Aligha ítélkezhet pontosabban költő önmaga és művészete fölött:

Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,

Nem, mely tudatlan gyermek ajkán

Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg.

S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,

Melyet magasztalsz, benned a hív

Honszeretet daliás erénye.

Az új kor bajnokát, Széchenyit köszönti a jobb jövő hitében. De ebből a hitből sem fakad új lendület, csak szomorú búcsú:

… Engem a villitánc

Int már; de honnom új virultán

Vert dalodat porom érzi majdan.

Berzsenyi 1830-tól tagja az Akadémia filozófiai osztályának s elméleti munkásságával is részben akadémiai kötelezettségeit teljesíti. A Kritikai levelek (1825 és 1835 között íródtak) nagy része inkább a Kölcsey-recenzióra adott válaszához kapcsolódik. Szép és lényegét tekintve máig igaz, amit Kazinczyról ír, és ahogy elvei fölött ítél. Az Akadémiai bírálatokban főként az új írónemzedék munkáiról nyilatkozik; elítéli a romantika túlzásait, a természetesség és egyszerűség ideáljához méri műveiket.

Ezek az írások azonban csak mintegy melléktermékei annak a Poétai harmonistikának, melyben esztétikai rendszert alkot mindabból, amit olvasmányai, elvei és a kora irodalmából leszűrt nézetei alapján helyesnek és hasznosnak 321tartott. Tanulmányán mintegy tíz esztendeig dolgozott, 1830-ban készült el vele. Olvasmányai közül erősen hatottak rá Schiller esztétikai írásai, sokszor hivatkozik Jean Paul nézeteire, említi még Winckelmann, Krug, Voss, Bouterwek neveit; az antik szerzők közül Platón és Horatius a számbavehető forrásai. Tanulmányában a klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdeti. A világ legfőbb törvényszerűsége a harmónia. A klasszicizmus elvei szerint vallja, hogy az ember a legfőbb szép megtestesítője; az emberben vizsgálja a természeti szép megjelenésének formáit. A szeretetben jelöli meg a testi-lelki szép tökéletes egységét és minden nagy eszme harmóniás egyesülését. A költészet legfőbb célja a szeretetből folyó teremtés, hol az érzelem és értelem együttesében a szépnek és jónak harmóniája testesül meg. Most fejti ki a poézis elsőbbrendűségének Schillertől származó elméletét, melyet már költeményben érintett (Himnusz Keszthely isteneihez): mivel filozófia, morál és relígió a költészetben egyesül a legtökéletesebb harmóniában, azért adhatja a poézis a legmagasabbrendű bölcsességet. Elméletébe azonban minden tudatos és akart klasszicizmusa mellett beszivárogtak romantikus nézetek is. Ilyen például a költészet és filozófia összeolvadásáról írott fejtegetés; a szomorú és víg költés harmóniája a drámában; s az is, ahogy a szeretet értelmezésében a nagy célok szolgálatába állított áldozatok erkölcsi magasabbrendűségéről beszél. A tanulmány egésze mégis visszalépés az Észrevételek elveihez képest, mert míg ott a korszerűség nevében védte a hibákat és túlzásokat is, addig itt az újat is elutasítja az elméleti normák megszabta ideális szép kedvéért: "A poézisban nem az a kérdés: mi új? hanem csak az: mi a legszebb?"

Berzsenyi elzárkózott Széchenyi baráti közeledése elől, munkásságának hatása alól azonban nem vonhatta ki magát. Tanulmányozta korának német gazdasági folyóiratait is. Az új tanok, régebbi olvasmányai, a maga gazdálkodási tapasztalata és elvei tanulmánnyá érlelődtek. 1833-ban készült el gazdasági nézeteinek összefoglalása A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul. A birtokok rossz elosztásának s a föld rossz kihasználásának következményeit taglalja. Az "erkölcsi cultura" követelése egyik legfőbb eszméje e művének, érvelésén a felvilágosodás hatása érződik: "… mulhatatlanul megkivántatik, hogy a földmüvelő nép mind erkölcsére, mind értelmére nézve nagy céljaihoz képzett legyen; mert egyedül az ily nép lehet alkalmas eszköze minden józanabb irányzatoknak…" A felvilágosodás eszméinek jegyében követel jobb bánásmódot a jobbágyoknak. De hangot kaptak tanulmányában régebbi, konzervatív, nemesi nézetei is. A köznép szertelen "módizását", a városi élet és szokások erkölcsromboló hatását most is felpanaszolja; elfogult nemzeti öntudattal beszél a hazánkba települt nemzetiségekről. Mindez nem homályosítja el vitathatatlanul korszerű gondolatait. Ahogyan börtöneink és büntetőrendszerünk embertelenségéről szól, ahogyan a földek tagosítását vagy az ipar és kereskedelem fejlesztésének szükségét bizonyítja, korának legnagyobb íróihoz, gondolkodóihoz kapcsolódik; a szövetkezés eszméjének propagálásával pedig messze megelőzte korát.

Elméleti írásaira általában az jellemző, hogy bennük a szándék vitathatatlan nemessége, a használni akarás vágya mindig hoz valami megszívlelendőt, ami korszerű, fontos és igaz. Esztétikai tanulmányaiban ezek többnyire 322részeredmények, részletigazságok, melyek az alapkoncepció korszerűtlensége miatt maradnak szükségképpen hatástalanok. Így van ez A kritikáról írott tanulmányában is, mely talán a legszebb, legkerekebb, mindenesetre a legszubjektívabb késői írásai között. A tanulmány alapeszméje a kritika jogának igazolása; "hasznos" célja pedig az, hogy kijelölje a követendő kritikai módszereket. Önmaga korábbi nézetein felülemelkedve fejtegeti, hogy a kritika és az elméleti ismeretek támaszára minden művésznek szüksége van: a kritikai élet kibontakozásában látja a magyar irodalom fejlődésének egyik lendítőjét. Bessenyei szellemében elmélkedik a tollcsaták hasznáról. A tartalom és forma együttes vizsgálatának szükségéről beszél; a kritikustól szilárd és határozott világnézetet, egyértelmű állásfoglalást követel a haladás szolgálatában. De "szelíd", "kímélő" kritikát kíván (a maga keserű élményeire emlékezve), bár irodalmunk fejlődésének magasabb foka már megköveteli az erősebb bírálatot, melyet Bajzáék működése hamarosan meg is honosít. Valószínűleg utolsó verse A poesis hajdan és most; címét Toldy adta. Azt az eszmét, melyet Schiller nyomán a Himnusz Keszthely isteneihez című költeményében, majd a Poétai harmonistikában fejtett ki a költészetről, most a világ adott törvényszerűségeihez méri – s az eredmény lesújtó. A költészetben megnyilatkozó szép a forrása az emberiség boldogságának, ez az egyetlen "igaz, nagy és jó"; a poézisben testesül meg az alkotóerő és a szeretet, mely az öröm hatalmával kapcsolta össze az emberiséget. De csak a messzi múltban és a görög ideálok világában. Mert a "poésis bájalakja" ebben a mindent magába egyesítő, minden teremtésre képes, csodálatosan teljes értelemben meghalt a világnak, csak az eszmék elvont régióiban létezik már; s meghal a költészet is:

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette,
Mint amikor Afrika samielje

A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet.

Berzsenyi vágya az "emberi szép" után a görög ideálvilág óhajtásában hangzik fel, hirdeti, hogy csak a minden ellentétet és minden nagy eszmét "harmóniásan" egyesítő szeretet ajándéka: a költészet és erény szépítheti meg a világot.

A reformkor nagy költő-nemzedéke mást tanult meg Berzsenyitől, mint amit végső bölcsességként kínált: nagy hazafias ódáiban és elégiáiban találtak követésre méltó művészi példát.

A világnézeti és egyéni-erkölcsi problémák végletesen éles kimondásával, az ember szubjektív világának költészetbe foglalásával Berzsenyi a romantikus költői irányzat útját egyengeti; a romantika egyes elméleti tételeit 323tanulmányai is tükrözik. A hazafias ódaköltészetnek és a hangulatlírának Vörösmarty fellépéséig első s legnagyobb képviselője. A klasszikus triász és Virág Benedek próbálkozásai után ő volt az, aki az erő és a nagyság s a legünnepibb, legéteribb érzések zenéjét varázsolta elő az időmértékes versformában. A klasszikus metrumok közül a legismertebb s legelterjedtebb formákat alkalmazta: az alkaiosit (pl. A Magyarokhoz), az asklepiadesi három változatát, (pl. A közelítő tél, A felkött nemességhez, Barátimhoz) a sapphóit, (pl. Osztályrészem) a hexametert és a disztichont, és írt néhány anakreoni verset is. Néhány szokatlan forma és kísérlet mellett említésreméltó versformaújítása: az ún. pseudo-alkaiosi strófa. Az alkaiosi strófa második sorát asklepiadesivel cserélte fel, s az emelkedő-ereszkedő sorfajok váltogatásával még zeneibbé tette ezt a hajlékony versművészetet kívánó formát (Wesselényi hamvaihoz, Gróf Mailáth Jánoshoz, A poesis hajdan és most). Stílusa romantikus sajátságokat mutat: a világmindenséget idéző képeivel, hasonlataival, nagyerejű, "energiás" szavainak és kifejezéseinek szuggesztív erejével előde és példaképe volt a romantikus költészetnek, főként Vörösmartynak.

Vörösmarty érezte meg benne először a művész igazi nagyságát: "Dalt zenge a múló örömnek, | S az maradóbb, s magasabb öröm lőn." Vörösmarty költői jellemzése mutatja fel először Berzsenyi teljességét: a "szerelem", a "szelíd panasz" költője volt ő, akinek húrján lelkesítően zengett fel a haza, de akitől az "Ál szív ijedve visszadöbbent, | S a kifajult cudarok dagálya | Megszégyenült a honfi-erény előtt". Az óda és az elégia, az erő és a lágyság, a magányosság és a villámló egyéniség költőjét köszönti Berzsenyiben Juhász Gyula, s az erőt tanuló "halk utód", Tóth Árpád:

Vulkánszived nehéz lávája ellep:
Villámaid tüzétől csillagozva
Erőt tanúi a halk utód kobozza,
S hallom zihálni sziklatömbü melled!
És reszketőn idézem régi, fáradt
Estéid kedvét…

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem