33. A JÁTÉKSZÍNI MOZGALOM FEJLŐDÉSE (SOLT ANDOR)
33. A JÁTÉKSZÍNI MOZGALOM FEJLŐDÉSE
(SOLT ANDOR)
(SOLT ANDOR)
A játékszíni mozgalom 1795 után megtorpant fejlődésében; csak a 19. század elején éledt újjá, ismét a patrióta szellemű, morális színház gondolatának jegyében. Benke József, a második pesti színtársulat vezértagja A theátrom célja és haszna című írásában (1809) – ez volt egyébként az első, nyomtatásban is megjelent önálló dramaturgiai értekezés – plebejus polgári szemlélettel fejtegette tárgyát; s hogy a nemzeti színjátszás fontosságát még jobban hangsúlyozza, lefordította Schiller híres dramaturgiai manifesztumát is (Die Schaubühne als moralische Anstalt, 1785 – A játékszín Schiller után, 1810), ezt a mély forradalmi pátosztól áthatott, a feudalizmusnak és a klerikalizmusnak hadat üzenő vallomást a szabadság, az emberiesség és a polgári nemzeti egység mellett. Pázmándi Horvát Endre rövid időn belül négy kiadást is megért hexameteres költeménye A pesti nemzeti theátrom ügyében (1815) és Kultsár István röpiratai (Hazafiui javallás magyar nemzeti theátrom építéséről, 1814; Buzdítás a nemzeti theátrom fölépítésére, 1815) viszont a rendi nacionalizmus szellemét sugározták; velük szemben Katona József azt hirdette elméleti írásaiban, hogy a dráma és a színház: "ítélőszék", amely elé a drámaköltő mint bíró, megidézi a múltat, hogy leszakasztva róla a szolgai hízelkedés, a nacionalista elfogultság és a hatalmi érdek szőtte fátylat, "nemzeti dicsekvés" és "lágy piperéskedés" nélkül mutassa meg a történeti és lélektani igazságot. Szemere Pál költői levelében Vida Lászlóhoz (1810) megint ezt olvashatjuk: a színházban
196… minden kor, rang, vallás és nemzetü
Képezheti magát lelkét mulatva józanul;
S akihez nem szólhat tanács s holt betü,
E világ-tükörből foganattal tanul… –
Képezheti magát lelkét mulatva józanul;
S akihez nem szólhat tanács s holt betü,
E világ-tükörből foganattal tanul… –
Ebben az idézetben két dolog is figyelemre méltó: először a társadalmi kiegyenlítődés gondolata, másodszor pedig a "világtükör" romantikus ízű, Shakespeare-re is emlékeztető metaforája, mely arra utal, hogy a játékszínen az életet, a valóságot kell művészileg ábrázolni. Döbrentei Gábor az Erdélyi Muzeumban tette közzé színügyi cikkeit (Játékszineink mostani állapotja, 1818; Mint kellene lenni a játékszinnek? 1818). Azt fejtegeti, hogy a színház "egy fedél alá gyűjti, s közelebb húzza a sokféle rangú, vallású embereket'", ezzel közös "iparkodásra", "a nemzeti erő s okos vigyázat fenntartására'' serkenti őket; s hogy ne legyen kétség afelől, mi legyen a játékszín társadalmi bázisa, élesen kikel a főúri luxus szolgálatában álló színjátszás ellen. A játékszín "hasznáról és céljáról" vallott, sokszor egymásnak ellentmondó nézeteket később Kölcsey Ferenc foglalta magas színvonalú politikai-irodalombölcseleti szemlélet alapján egységes rendszerbe. Mindezek a röpiratok, cikkek azt bizonyítják, hogy a játékszíni törekvések határozott elvek jegyében váltak egyre erőteljesebb és egyre szélesebb körű mozgalommá, összhangban a független nemzetté válás és a polgárosodás irányában tett erőfeszítésekkel.
A század elején új erőre kapott színjátszásunk is. Id. Wesselényi Miklós rendszeres vendégszereplésre küldte kolozsvári társulatát Debrecenbe, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, 1806-ban pedig kettéosztotta, s az egyik részt Ernyi Mihály vezetésével Magyarországba indította. A kirajzottak először Debrecenben és Szegeden játszottak, majd Pesten telepedtek le, új fejezetet kezdve színjátszásunk történetében.
A második pesti színtársulat 1807 májusában tartotta első, 1815 júliusában utolsó előadását. Működésének nyolc esztendeje nagyjában két szakaszra osztható. Eleinte a német színtársulat albérlőjeként a Rondellában, majd pedig önállóan a Hacker-fogadó báltermében (ma Tanács körút 7.) játszottak. amikor pedig a német színészek 1812-ben beköltöztek a mai Vörösmarty tér helyén épült fényes új színházukba,.visszatértek a Rondellába. Az első időszakban Fegyverneki Vida László Pest megyei földbirtokos (Szemere Pál említett episztolájának címzettje), a másodikban – Mérey Sándor helytartósági tanácsos átmeneti vezetése után – Kultsár István, a Hazai és Külföldi Tudósítások agilis szerkesztője töltötte be az igazgatói tisztet. Színházi szakismeretekkel egyikük sem rendelkezett, de lelkes, derék hazafiak voltak, Vida még műkedvelő drámaszerző is. Anyagi áldozatokat sem sajnálva, mindent megtettek a társulat érdekében, amely fegyelmezett, hivatásukat megbecsülő színészekből állt. A régiek közül még ott találjak Rehákné Moór Annát és Láng Ádám Jánost, de a törzsgárdát immár színészetünk hősi korszakának második nemzedéke alkotta: a nagy magyar tragikák sorát megnyitó Kántorné Engelhardt Anna (1791–1854), a tüneményes hangú és muzikalitású, vígjátéki szerepekben is kitűnő Déryné Széppataki Róza (1793–1872), a jeles karakterszínész Benke József (1781–1855), aki körülbelül azt a szerepet töltötte be pályatársai között, mint annak idején Kelemen László; Murányiné Lefevre197 Teréz, szentimentális hősnők, naivák alakítója, a közönség kedvence, Kántor Gerzson (1786–1812) és Balog István (1790–1873), mindketten kiváló komikusok, Udvarhelyi Miklós (1790–1864), a "másodrangúak között a legkitünőbb", Katona József barátja. Közülük többen az irodalom történetébe is beírták nevüket. Déryné Emlékezései mint életgyónás és mint kortörténeti dokumentum egyaránt rangos helyet foglal el memoárjaink sorában; Láng Ádám János száznál több drámafordítással, magyarosítással segített a kezdő magyar színészet műsorgondjain; Benke dramaturgiai irodalmunkat gyarapította; Balog István Angyal Bandija a népszínmű fejlődését készítette elő, a szerb nép nemzeti hőséről szóló Csernyi György című vitézi játéka a magyar–szerb kulturális kapcsolatok egyik fontos mozzanata volt, naplója pedig színészet-történetünk becses forrása.
Olyan kimagasló tehetséggel, mint Kótsi Patkó János vagy Jancsó Pál, nem dicsekedhetett a második pesti színtársulat, de jól összetanult együttessé forrott össze; sűrűbben adtak vígjátékot, énekes játékot, mint tragédiát. Műsorukra Kotzebue kultusza nyomta rá bélyegét: a nyolc év alatt mintegy háromszázötven darabot mutattak be ezernégyszáz alkalommal, s ebből majdnem húsz százalék (hatvannégy mű kétszázhetvenkét előadásban) Kotzebue darabja volt. Az eredeti magyar és a klasszikus színművek száma ehhez képest elenyészően csekély. A legtöbbet játszott hazai szerző – Vida László mellett, aki igazgatósága alatt gyakran tűzte műsorra saját darabjait – Dugonics volt (harminckétszer); Szentjóbi Szabó Lászlótól a Mátyás király kilenc, Bárány Boldizsártól a Sajdár és Hurik négy, Katonától a Luca széke három és a Borzasztó torony egy, Verseghytől a Szétsi Mária ugyancsak egy estén szerepelt; egyes színészdrámaírók alkotásait (pl. Balog István: Angyal Bandi; Andrád Elek: Hóra-világ; Benke József: Salamon fiatalkora) gyakrabban tűzték műsorra (persze eredetiségükhöz sok szó fér); s végül az Emilia Galotti hét, a Hamlet hat, az Othello négy, a Haramiák három, az Ármány és szerelem és a Stella egy-egy előadást ért meg.
Ennek ellenére a második pesti színtársulat számottevő hatást gyakorolt irodalmunkra. Nemcsak Katona Józsefre kell gondolnunk, akiről tudjuk, hogy szoros kapcsolatok fűzték a társulathoz. A tízes években Pest lassanként szellemi központtá alakult, s ebben része volt színészeinknek is. Kazinczy ugyan összevont szemöldökkel nézett a pesti játékszínre, mert a műsoron Kotzebue, Perinet és Zschocke "dibdábságai", s nem a bálványozott weimari mester Tassója és "isteni" Iphigeniája uralkodott, de tanítványai támogatták a társulatot, s nem kevés ösztönzést nyertek tőle. Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Döbrentei Gábor a Hacker-szálában és a Rondellában gyűjtöttek tapasztalatokat dramaturgiai-esztétikai munkásságukhoz, a Pestre felrándult Berzsenyi szemlélet-tágító színházélményekkel gazdagodva tért vissza Niklára, és Kisfaludy Károly is itt kapott kedvet a drámaíráshoz. Nem kétséges tehát, hogy a második pesti színtársulat siettette a hosszú ideig külön utakon járó "alsóbbrendű" színpadi és a"fentebb stílű" irodalom szintézisét, amely Katona József és Kisfaludy drámáiban és Kölcsey elvi dramaturgiai programjában valósult meg.
Akárcsak az első, a második színtársulat működésének is egy politikai fordulat vetett véget: az a helyzet, amely a Szent Szövetség uralomra jutásával alakult ki közéletünkben. Kultsár István terve, hogy fejedelmi segéllyel 198helyezi biztos alapokra színjátszásunkat, naiv illúziónak bizonyult; I. Ferenc és Metternichék a pesti német színházat fejlesztették európai színvonalú művészi intézménnyé, s ezzel a versenytárssal szemben a fővárosi magyar színészetnek szükségszerűen fel kellett adnia a küzdelmet. A játékszíni mozgalom újabb megtorpanása országszerte keserű csalódást keltett, de mindenesetre azzal a tanulsággal szolgált, hogy a nemzet színházát csak a haladó nemzeti erők összefogása hozhatja létre.
1815 után színjátszásunk vidéken élt tovább; megkezdődött a magyar színháztörténet legzavarosabb, legsötétebb fejezete: a "vándorlások kora". Anekdóták, egyes színészmemoárok – s nyomukban szépirodalmi feldolgozások – a romantika megszépítő fátyolán át láttatják vándorszínészeink sorsát: ekhós szekéren tett vidám-kalandos utazások, vendégfogadók, csárdák fogékony, lelkes közönsége, alkalmi mecénások gavallér gesztusai… A hiteles források – gondoljunk Katona József megrázó játékszíni értekezésére vagy a későbbi időből Petőfi és Arany pályakezdésének jól ismert fordulataira – a megaláztatások és megalkuvások, a fizikai és erkölcsi nyomorúság, olykor már a züllés riasztóan sötét képét mutatják. "Mostani vándorszínészeinken nem láthatunk egyebet a mélyen megromlott német színnek még, ha lehetséges, romlottabb visszatükröztetésénél" – olvashatjuk Kölcsey Játékszini beszédében.
De nem hiányoztak a biztató mozzanatok sem. Az országot járó társulatok között néhánynak élén nemesebb becsvágytól fűtött tanult egyéniség – Balog István, Komlóssy Ferenc, Éder György, Kilényi Dávid – állt, akiknek gondjuk volt, ha sokszor bizonytalankodó ízléssel is, az előadások irodalmi és művészi színvonalára, s igyekeztek tisztességesen felszerelt, állandóbb jellegű együttest szervezni. Többnyire egy-egy nagyobb várost választották központul (Kolozsvár, Miskolc, Székesfehérvár, Kassa) s lassanként megérdemelt hírnévre, népszerűségre tettek szert. Ők mentették meg a játékszíni mozgalom becsületét, ők biztosították a továbbfejlődés lehetőségét.
Kolozsvárott már a század elején hozzáfogtak egy állandó színházépület emeléséhez (a színtársulat főúri házak dísztermében játszott), de a napóleoni háborúk okozta gazdasági válság következtében az építkezés csigalassúsággal haladt, sőt abba is maradt. A tízes években néhány hazafiatlan mágnás mesterkedése folytán a német színészek kiszorították a magyarokat, s ezek kénytelenek voltak Marosvásárhelyen hajlékot keresni. A nemzeti színjátszás pártfogói segítségével 1819-ben a magyar színtársulat visszatért Kolozsvárra, sikerült az építkezést is folytatni, úgyhogy 1821. március 11-én megnyílt a magyar színészet első, kőből épült állandó hajléka. Ettől kezdve az erdélyi színi kultúra egyenletesen fejlődött, s Kolozsvár csakhamar újra kirepítő fészke lett egy országos szerepű, nagyra hivatott társulatnak.
Miskolcon a Pestről távozni kényszerült színészek egy csoportja telepedett meg, Benke József vezérlete alatt. A kis társaság csak szerény teljesítményt tudott nyújtani; hogy a város közönsége mégis hamarosan szívébe zárta, azt Dérynének köszönhette, aki bájos, közvetlen egyéniségével, varázslatos énekével, talpraesett rögtönzéseivel mindenkit megnyert a játékszín ügyének. Borsod megye rendei egy állandó színház építését is elhatározták. 1823 augusztus 24-én Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című drámájával meg is nyitotta kapuit hazánk második kőszínháza. (A harmadik 199Balatonfüreden épült 1831-ben, Kisfaludy Sándor kezdeményezésére.) Benke ekkor már visszavonult a magánéletbe, Déryné is másutt aratta babérjait; Miskolc csak mint átmeneti állomáshely játszott szerepet a sejt módjára állandóan oszló-szaporodó vándor színtársulatok életében.
A hegemóniát tulajdonképpen már a tízes évek végén Székesfehérvár vette át, amikor Fejér megye 1818-ban meghívta Balog István társulatát s biztosította számára a megfelelő körülményeket. Balogék hét évig működtek Székesfehérvárott, s eredményeik közül kettőt kell kiemelnünk: ők játszották először és vitték sikerre Kisfaludy Károly drámáit (különösen emlékezetes pesti vendégjátékaik során 1819–20-ban), s az ő körükben bontakozott ki Kántorné művészete, aki mint Lady Macbeth, Sappho (Grillparzer darabjában), Erzsébet (Schiller: Stuart Mária), Dobrochna (Kisfaludy Károly: Stibor vajda) s Gertrudis (a Bánk bánban) két évtizedig vitathatatlanul az ország legnagyobb drámai színésznője volt.
Említettük, hogy az erdélyiek kirajzása megismétlődött. Ez 1827-ben történt, amikor a kolozsvári színtársulat egy része a szokásos nyári szünetet arra használta fel, hogy Dél-Magyarország városaiban vendégszerepeljen. Ősszel azonban nem tértek vissza Kolozsvárra; a telet Pesten húzták ki, majd tavasszal – engedve Abaúj megye felszólításának – Kassára mentek, s itt mint Kassai Dal és Színjátszó Társaság újjászerveződött a társulat.
Kassán már feltűnnek – Kántorné, Déryné, Udvarhelyi mellett – a hőskor harmadik nemzedékének tagjai: Egressy Gábor, Megyeri Károly, Szerdahelyi József, Szentpétery Zsigmond, Bartha János, Szilágyi Pál, voltaképpen már a Nemzeti Színház első nagy együttese. Még kezdők, de az a tény, hogy Udvarhelyi 1833. február 15-i jutalomjátékára a jóformán teljesen ismeretlen Bánk bánt tanulták be – a színlap ajánlása szerint egy olyan darabot, amely "akár a költőnek nagy lelkét, akár a karakterek fénye-becsének rajzolását tekintsük benne, minden módon remek" –, arról tanúskodik, hogy a társulat tudatában volt a színészetre váró legmagasabb feladatoknak s elég erőt érzett megoldásukra. Miért széledt hát szét, nem sokkal a Bánk bán ősbemutatója után? Azért, mert színjátszásunk társadalmi alapja még nem volt elég szilárd: Abaúj megye rendei a kezdeti lelkesedés után megszüntették a pártfogást, a két arisztokrata vezető (Berzeviczy Vince és Csáky Tivadar) beleúnt a munkába. A kassai társulat sorsa azt példázta, hogy a játékszíni mozgalom végső célja, az állandó nemzeti színház megteremtése nem lehetséges provinciális keretekben, dilettáns nagyúri kormányzással. Ehhez országos szervezetre, szakszerű igazgatásra volt szükség, s az hamarosan, még ugyanebben az évtizedben meg is valósult.
