32. A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA (DEZSÉNYI BÉLA)
32. A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA
(DEZSÉNYI BÉLA)
(DEZSÉNYI BÉLA)
Az irodalom intézményes közvetítő eszközei a felvilágosodás második szakaszának elején általában meggyérültek. A városokban megcsappannak a publikációs lehetőségek, Debrecen és Pozsony jelentősége csökken, viszont kialakul a széphalmi irodalmi központ, s Pest kulturális szerepe is fokozatosan kibontakozik. Ebből következik, hogy a hírlapok és folyóiratok helyett a felduzzadó levelezés az irodalmi érintkezés legfőbb eszköze. A tilalmak, a cenzúra erősödése, az olvasókörök bezárása, a színjátéknak hosszú ideig tartó szünetelése megnehezítette a közönség nevelését, az irodalmi közélet kialakulását. Pest-Budán Virág Benedek és Vitkovics házában, majd Kultsárnál, a lapszerkesztőnél s a színészet támogatójánál és Karacs Ferenc térképmetszőnél jönnek először össze úgy az írók, hogy nem feszélyezi őket a feudalizmus társadalmi hierarchiájának tiszteletbentartása – ezek már nem is szalonok, hanem a reformkori polgári társaskörök első formái.
1780 és 1790 között huszonhárom hírlap és folyóirat indult, köztük tíz magyar nyelvű. A magyar jakobinus mozgalom leleplezése után, a tomboló reakciós terror idején, valamennyi magyar irodalmi folyóirat megszűnt, a rövid életű új vállalkozások (Sándor István Sokféléje, Molnár János Magyar könyvesháza stb.) nem tudtak erőre kapni. Sándor Lipót nádor azt javasolta, hogy a magyar lapokat teljesen sorvasszák el. A meglevőkkel szemben szigorúbban is alkalmazták a cenzúrát, új lapengedélyeket alig adtak. A hanyatlás így igen gyors volt. 1792-ben még tizennyolc lap jelent meg, 1805-ben azonban már csak egy magyar, egy latin és három német politikai újság élt.
A magyar sajtó fejlődésében új korszakot nyitott az 1806-ban megindult Hazai Tudósítások. Az osztrák elnyomás átmeneti enyhülését kihasználva Kultsár István alapította ezt az új politikai hírlapot. Jellemző a politikai helyzetre, hogy külföldi híreket csak 1808-tól kezdve közölhetett (címe ettől fogva Hazai és Külföldi Tudósítások). Politikai közleményei tekintetében nem mutat fejlődést az egyedüli versenytársként megmaradt Magyar Kurirral szemben. A Hazai és Külföldi Tudósítások érdeme abban áll, hogy tudatosan napirenden tartotta a nyelvi és irodalmi kérdéseket. Az írók – Kazinczyval az élükön – segítették is munkájában Kultsárt, aki körül Pesten irodalmi központ alakult ki. A Hazai és Külföldi Tudósítások ugyanis már Pesten jelent meg, s megindulásától kezdve a magyar sajtó központja – Pozsony és Bécs után – végül Pest lett.
193Kultsár is indított melléklapot, a Hasznos Mulatságokat (1817–1842), s ez sokkal jelentősebb folyóirat volt, mint a korábbi melléklapok. Az 1810-es években újra megindult a folyóiratirodalom fejlődése. 1814-ben Döbrentei Gábor megalapította az Erdélyi Muzeumot. A legjobb írók – Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Kis János, Szemere, Vitkovics – voltak munkatársai. Ebben jelentek meg először esztétikai, irodalomelméleti értekezéseik. Túlságosan, is igényes volt azonban az elmaradott közönség számára, az előfizetők száma hamarosan leapadt, s Döbrentei 1818-ban kénytelen volt megszüntetni. 1817-ben indult meg a Tudományos Gyűjtemény, a szabadságharc előtti korszak leghosszabb életű, vegyes tartalmú folyóirata: 1841-ig jelent meg.
A magyar irodalom és sajtó történetébe ez a korszak úgy vonul be, mint a gondolatszabadság nyílt és durva elfojtásának egyik legkirívóbb időszaka.
Ferenc király uralkodásának első éveiben egy ideig még voltak bizonyos lehetőségei a felvilágosodott irodalomnak és sajtónak, noha már az 1793. évi rendeletek megszigorításokat igyekeztek életbe léptetni.. A köztársasági mozgalom bukása után teljes erővel megindult az irodalmi és sajtószabadság maradványainak, felszámolása: az 1795-i cenzúra-utasítás, majd a bécsi cenzúrának a rendőrminisztérium alá való rendelése (1801), a Polizei– Zensur– Hofstelle felállítása végleg rendőri üggyé tette a cenzúrát, és béklyóba verte a birodalom szellemi életét. Magyarországon a nemesség ellenállása miatt a cenzúra; szervezeti működése nem mindenben egyezett az osztrák mintával, de nálunk is súlyosan akadályozta a haladó irodalom kibontakozását.
A magyar cenzúra központi irányítása a Helytartótanács feladata volt, amely külön ügyosztályt állított fel evégett. A Helytartótanács kéthetenkénti, majd később hetenként ülést tartott a cenzúrai ügyek tárgyában, ezeken, nem egyszer maga a nádor is megjelent. A vidéki revizorok a Helytartótanácsnak küldték be jelentéseiket, maguk csak kisebb jelentőségű műveket engedélyezhettek. A világi könyvek cenzora a budai revizor volt. Tekintettel arra, hogy a megyék és városok a Helytartótanács utasításának végrehajtói voltak, mint ilyenek – a vám- és postahivatalokkal együtt – szintén résztvettek a cenzúra munkájában.
A cenzúra már a határoknál kezdődött. Az országba érkező utastól elvették könyveit, ezeket a vám-és harmincad-hivatal az illetékes revizorhoz szállítatta, aki ellenőrizte, nincsenek-e tiltott könyvek köztük. A könyvkereskedők is megkapták az engedélyezett művek listáját, s csak olyan könyvet árusíthattak, amely ebben a jegyzékben szerepelt.
Ami a könyvkiadást illeti, itt az általános elveket már II. Lipót idézett rendelete reakciós szellemben határozta meg. E rendelet szerint tilos volt minden, "ami a köznyugalmat megzavarhatja, tévedéseket, egyenetlenséget, széthúzást eredményezhet, az uralkodó iránti engedelmességet csökkentheti, az isteni polgári törvények iránt érzéketlenné tehet és a kétkedés vágyát vonhatja maga után." Tilos volt kritikailag érinteni az egyház dogmáit, az állam törvényeit és az uralkodó személyét vagy rendeleteit.
Ferenc tovább szigorította a könyvkiadásra nehezedő cenzúrát. A revizorok – noha általában művelt emberek voltak – nehezen igazodtak el a politikában, nem tudták mindig megítélni, mi felel meg pillanatnyilag az államérdeknek, például mikor szabad kikelni Napóleon ellen, és mikor kell dicsőíteni 194mint az uralkodó házzal rokoni kötelékben levő fejedelmet. Az uralkodó ezért fokozatosan kivette a fontosabb témákkal foglalkozó könyvek megítélését cenzorai kezéből, s a döntést az udvari kormányszékeknek tartotta fenn. A magyar alkotmányt, a közigazgatást és a királyi jogokat érintő könyveket (1792), azután a hadsereggel foglalkozó műveket (1809), végül minden politikai, statisztikai és diplomáciai művet magasabb hatóságok elé utaltak (1816). Jellemző, hogy az országgyűlésen tárgyalt kérdéseket sem volt szabad nyomtatásban közzétenni.
Mivel a jozefinista korszakban sok felvilágosult szellemű mű jelent meg, az uralkodó 1803-ban recenzuráló bizottságot állíttatott fel. A bizottság két éven át dolgozott, hogy a korábban engedélyezett "kárhozatos és veszedelmes" műveket felderítse. Ennek eredményeként az 1791 előtt megjelent művekből több mint kétezerötszáz könyvet tiltottak be; csak a címjegyzékük tizenkét katalógust töltött meg. Voltaire, Rousseau s a francia felvilágosodás többi gyűlölt alakja mellett a klasszikus német irodalom olyan óriásai is szerepeltek e listán, mint Goethe, Schiller, Lessing.
Különös buzgalmat fejtett ki Ferenc a regényirodalom elleni hajszában. Kezdetben minden regényt betiltatott, majd rendőrminisztere javaslatára enyhítette rendeletét. Továbbra is tilos maradt azonban például "minden ábrándos szerelmi regény, mely a józan emberi észre káros ábrándozáshoz vezet", továbbá "mindaz, amit megvető értelemben románnak neveznek, és ami sem tartalma, sem stílusa szempontjából nem értékes" (1806).
A reakciós utasítások és rendeletek egész áradata igyekezett megbénítani a szabad gondolkodást, s mindezt betetőzték a gyáva vagy túlbuzgó cenzorok magánszorgalomból elkövetett túlkapásai. Az így kialakult légkörben már azért is betiltottak egy orvosi könyvet, mert a műben mellesleg szó volt arról, hogy a karinthiai utak rossz állapotban vannak.
Éber figyelemmel kísérték a cenzorok az újságok tevékenységét is. Kultsár István újságját engedélyezték, de a lap még egy esztendőt sem ért meg, amikor az udvari kancellária már kifogásolta, hogy szándékait nem mindig hajtják végre a pesti újság ellenőrzői. 1816-ban elrendelték, hogy az újságok és röpiratok nem említhetik az áremelkedés kérdését. Az újságíróknak nemcsak a tények kommentálásától kellett tartózkodniuk, hanem még a tények kiválogatásában is "az okos és óvatos cenzorok vezetése alá" kellett rendelni magukat. A magyar udvari kancellárián 1809-ben elhangzott vélemény szerint a cenzúrának az volt a feladata, hogy "a rendőrséget helyettesítse az irodalom terén". A valóságban még ennél is több valósult meg: a cenzúra a rendőrséget képviselte az irodalomban. Ez az összefüggés világosan mutatkozott meg akkor, amikor a köztársasági összeesküvés perében Németh János vádló a budai cenzor érveivel támadta Batsányi Jánost; megmutatkozott akkor is, amikor Bessenyei A természet világa című művének cenzori elutasítását azonnal nyomon követte az író hatósági megfigyelésének elrendelése. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy az írókat és újságírókat a fizetett besúgók serege vette körül, hogy állandóan ellenőrizték magánlevelezésüket is, akkor meg tudjuk érteni, hogyan vetette vissza a kamarilla rendőri irodalompolitikája a szabad gondolat fejlődését Magyarországon.
A központosított, állami cenzúra ellen kezdetben rendi kiváltságai védelmében küzdött a nemesség. Gömör megye 1793-ban "a társadalmi szerződésre" 195hivatkozva követelte a királlyal szemben a rendi cenzúra jogát. De már ebben az időben is sor került olyan fellépésekre, amelyek a felvilágosodás eszmei védelmével együtt tiltakoztak az önkényes központi cenzúra ellen. A sajtószabadság megsértése miatt tiltakozó tizenöt megye között Abaúj megye vitte a főszerepet, amely egyszersmind a forradalmi versei miatt üldözött Batsányi Jánost is védelmébe vette. A későbbiek folyamán azután, a reformeszmék kibontakozásával egyidejűleg, a cenzúra elleni harc is egyértelműen haladó jellegűvé vált.
