21. SZÍNMŰÍRÓK ÉS FORDÍTÓK (SOLT ANDOR)
21. SZÍNMŰÍRÓK ÉS FORDÍTÓK
(SOLT ANDOR)
(SOLT ANDOR)
A 18. század utolsó harmadában – a vallásos pedagógiai célzatú iskoladráma mellett – idegen mintaképek hatására, főleg pedig Bessenyei, Péczeli, majd később Kazinczy ösztönzésére fejlődésnek indult világi drámairodalmunk is. Bessenyei után Szentjóbi Szabó László és Csokonai fellépéséig csak egy eredeti drámaíróval találkozhatunk: id. Teleki Lászlóval (1764–1821), aki ifjúkorában, Bessenyei nyilvánvaló hatása alatt és az ő szellemében, több szomorújátékot is írt (Tell, Seneca halála, Hunyadi Lászlónak fővétele, 1784; Péter magyarországi király, 1785); ezek azonban kéziratban maradtak, s előadásukról sem tudunk, noha megvoltak az első magyar színtársulat birtokában. Annál többen vállalkoztak klasszikus és korabeli külföldi drámaszerzők magyarul való megszólaltatására, úgyhogy a hetvenes évektől kezdődően bőséges fordítás-irodalom bontakozott ki.
Drámafordítóink sorát Teleki Ádám (1740–1792) nyitotta meg; úttörő kísérletéről (Cid. Szomorujáték, melyet hajdan Corneille Péter francia nyelven készített, mostan pedig magyar versekbe foglalt gróf Teleki Ádám. Kolozsvár, 1773) Bessenyei úgy nyilatkozott a Holmiban, hogy "e magyar munkát soha ő előtte maga nemébe, magyarság még meg nem haladta, sem hozzá hasonló nem volt; rajta kívül nem is tudunk előtte olly formán öszve foglalt tragoediát". A budai származású Zechenter Antal fordításai (Euripidesz: Phaedra és Hyppolitus, 1775; Voltaire: Geklen Adelaida, 1772; Corneille: Horatiusok és Curiatiusok, 1781; Racine: Mithridates, 1781) közül különösen a Bessenyei előszavával bevezetett Voltaire-dráma: A hitető Mahomet, avagy a fanaticizmus (1779) érdemel figyelmet – egyrészt, mert antiklerikális tendenciája a felvilágosodás terjesztését szolgálta, másrészt, mert 1785-ben a Ráday Pál szervezte Magyar Játszók Társasága elő is adta a pesti Rondellában. Erről az előadásról – alighanem Batsányi János tollából – tudósítás jelent meg a Magyar Hirmondóban; a cikk, amely fontos elvi megállapításokat tartalmaz a nemzeti színjátszás hasznáról, a magyar színi kritikai irodalom egyik első fecskéje.
Teleki Ádám és Zechenter mellett annak az irányzatnak, amely a franciás klasszicizmus meghonosításán fáradozott, legrangosabb képviselője Péczeli József volt. De fordítóink figyelme már a nyolcvanas évektől kezdve egyre inkább a korabeli német irodalom felé fordult. Kónyi János 1782-ben közrebocsátja 127a Gróf Waltron, avagy a szubordináció című "katonadrámáját", vidéki színpadaink még egy félszázad múlva is kedvelt műsordarabját (szerzője H. F. Möller); Oszváld Zsigmond a Gróf Essexet (1785, Karl Seelmann), Kun Szabó Sándor pedig a Romeo és Juliát, (1786, Chr. F. Weisse) fordítja le. Váratlan fordulatokban bővelkedő látványos cselekmény, érzelmes hangulat, felvilágosult moralizálás, általában polgári vagy a polgárosodás irányába mutató életérzés jellemzik mindhárom alkotást, s ez már egy új dramaturgiai szemlélet, egy új stílus előretörését jelzi. A franciás klasszicista ízlés egy ideig még állja a versenyt, de a század utolsó évtizedében már háttérbe szorul.
Amikor a kilencvenes évek elején megindult a rendszeres magyar világi színjátszás, az idegenből átültetett drámák száma ugrásszerűen megnőtt. Mintha csak két évszázadnyi elmaradást akartak volna pótolni, olyan lázas sietséggel iparkodtak – hivatottak és avatatlanok – a dráma szolgálatába állítani munkásságukat. Legjobb íróinkon (Kazinczy, Csokonai, Verseghy) és színészeinken (Kelemen László, Ernyi Mihály, Láng János) kívül számos jószándékú dillettáns, alkalmi szerző is buzgólkodott, s egy fél évtized alatt száznál több fordítás keletkezett. Nagy részük kéziratban maradt, s ma már csak címük ismeretes, az igényesebb munkák azonban nyomtatásban is megjelentek. Endrődy János (1756–1824) piarista szerzetes, az első magyar színtársulat vezérkarának egyik lelkes tagja – Kazinczy kezdeményezését (Külföldi játékszín) folytatva – egy négykötetes gyűjteményt adott ki A magyar játékszín címmel (1792–93); mint írja azért, hogy "a játékmesék még a paraszti kalibákba is beférhessenek", mert az ilyenek olvasása nagyon alkalmas "szegény és gazdag, nemes és nemtelen hosszú óráinak rövidítésére vagy komor kedvének vígasztalására". A korviszonyok jellemzésére álljon itt antológiájának néhány darabja: Metastasio – Egervári Ignác: Artaxerxes; Molière – Simai Kristóf: Zsugori, telhetetlen, fösvény ember; Schikaneder – Sághi Ferenc: A postakocsisok, avagy a menyasszony nélkül való lakodalom; Kotzebue – N. N.: A formentérai remete, egy néző egyszersmind énekes játék; Le Mierre – Kazinczy: Lanassza; Gebler – Kazinczy Miklós: Az Ozmondok, avagy a két helytartó; Fr. A. Brühl – Bárány Péter: A talált gyermek. Hazai eredetű darab csak egy van a gyűjteményben: Soos Mártontól A megszomoritott ártatlanság, avagy az ártatlan Etelka méltatlan szenvedése (Dugonics népszerű regényének dramatizálása). Endrődy példáját egy év múlva két erdélyi író, Barcsai László és K. Boér Sándor követte az Erdélyi Játékos Gyüjteménnyel. Ebben – K. Boér néhány jelentéktelen eredeti alkotása mellett – ilyen színműveket találunk: Schiller – Barcsai: A tolvajok; M. S. Weickard – Barcsai: A jártos-költes vőlegény; Schröder– K. Boér: Ki légyen ő?; Kotzebue – K. Boér: A formentérai remete; Gotter – K. Boér: Elfriede. Mindkét vállalkozás megkönnyítette úttörő színészeink munkáját, s a színtársulatok még a reformkorban is használták e kiadványokat.
A kilencvenes évek drámafordításai közt vegyest találunk régit és újat, világirodalmi klasszikusok alkotásait (többnyire azonban gyenge német átdolgozások után!) és jelentéktelen színészírók gyarló fércműveit, a verses tragédiától az énekes bohózatig minden elképzelhető műfajt. De a művek túlnyomó többségét a bécsi színpad divatos termékei: lovagdrámák, "érzékeny erkölcsi rajzolatok", népies-bohózatos vígjátékok alkotják. A német és osztrák színpadi szerzők – főként Kotzebue, ez a rendkívül ügyes technikájú, de többnyire 128csak olcsó hatásokra törekvő drámagyáros – most válnak csaknem két évtizedre színi kultúránk uralkodó csillagjaivá. A fordítók többsége elsősorban a színtársulatok napi igényeit kívánta kielégíteni, a magyar színjátszás versenyképességét a hazai német színészettel szemben biztosítani, s tekintettel kellett lenniök a színészek felkészültségére is. Ezek a gátló körülmények végül is irodalmiság és színszerűség éles – csak Katona és Kisfaludy Károly fellépésével feloldódó – szétválásához vezettek.
Mivel a magyarnyelvűség mellett egyre erőteljesebben jelentkezett a magyar valóság ábrázolásának igénye is, divatba jött – eredeti drámák híján – idegen műveknek hazai viszonyokhoz való adaptálása. Ez gyakran képtelen torzításokat eredményezett: ma már csak mosolyogni tudunk azon, hogy pl. a Lear király mint Szabolcs vezér című "szomorú vitézi játék" jelent meg a régi magyar színpadon, a Tongor, vagy Komárom állapotja a 8-dik században című darab pedig Weisse-Shakespeare III. Richárdjából készült. A vígjátékok magyarosítása során azonban fordítóink-átdolgozóink különböző jellegzetes társadalmi típusok képviselőit léptették fel, jó megfigyelésről tanúskodó népi figurákat szerepeltettek, beszéltetésükben is élethűségre törekedtek. E tekintetben helyes útmutatással szolgált az iskolai színjátszás gyakorlata; itt elsősorban Simai Kristófra (1742–1833) és Illei Jánosra (1725–1794) kell gondolnunk, Molière-re visszavezethető komédiáik (Gyapai Márton, Zsugori – Tornyos Péter) eredeti rendeltetésükön túlmenően világi színjátszásunk műsorába is bekerültek. A jezsuita Simai pályája első szakaszában közvetítő volt az iskolai színjátszás és a világi színház között. A Brühl drámájából magyarított Igazházi volt a pesti magyar színtársulat első bemutatója (1790. okt. 25.). Ízes nyelve, mozgalmas története emeli ki Simai darabját a kor fordított–átdolgozott drámái közül. Illei János Tornyos Pétere (1789) bár nyilvánvaló átdolgozása Molière vígjátékának, Az úrhatnám polgárnak, figyelmet kelt erőteljes magyar színezetével. A magyarosításokat tehát eredeti drámairodalmunk előkészítő mozzanatának tekinthetjük. Barcsai László vígjátéka például (A jártos-költes vőlegény) Kisfaludy Károly Kérőkjének szolgált forrásul és mintául; a nemzetiesített német lovagdrámák a történeti magyar hősdráma, a hazai környezetbe helyezett énekes-táncos bécsi "Volksstück"-ök pedig a népszínmű kialakításának irányába egyengették az utat.
