17–18. SZÁZADI TELEPES MOZGALMAK
83217–18. SZÁZADI TELEPES MOZGALMAK
Arra nem alkalmasak a 17. századi migrációról szóló források, hogy a „menni vagy maradni?” kérdésében dönteni kényszerülő egyén személyes indítékait megismerjük. Úgy tűnik persze, hogy a döntés kérdése ebben a formában fel sem merült. Az ismétlődő hadi események, a békeidőszakban pedig az ilyen vagy olyan urat szolgáló martalócok garázdálkodásai közepette – vélhetnénk – csak a pánikszerű menekülésre lehetett gondolni. Országrésznyi terület falvainak tömeges pusztulását s a nagyobb biztonságot nyújtó városok-mezővárosok népességének megsokszorozódását meg is tudjuk magyarázni a történelmi körülményekkel. Eszerint igen egyszerűnek látszik a hódoltság kori migráció alapképlete: „a mezővárosok legnagyobb része úgy jött létre, hogy egy nagy terület faluinak a népessége összefutott s nem futhatott máshova, mint oda, ahol már valamilyen tömörülési magot, esetleg védelmet készen kapott” (Erdei F. é. n. [1939]: 63). Ebből pedig arra is következtetett Erdei Ferenc, hogy a hajdani falvak lakossága a mezővároson belül is törekedett az együtt maradásra: városrészenként elkülönült.
Ha olykor megalapozottak is az elnéptelenedett falvak mezővárosokba, s ott egy-egy városrészbe költözését valószínűsítő következtetések (például Karcag esetében: Örsi J. 1990: 83), megtévesztő lenne általánosnak tekinteni a faluközösségi szervezettségű városba menekülést. A lakosság származáshelyét feltüntető 17. századi összeírások arról tanúskodnak, hogy a valahová beköltözöttek igen sok – közeli és távoli – településről érkeztek, s nem faluközösségi egységekben, hanem családonként. Az a 101 Baranyából és Somogyból Kecskemétre szökött család, akiket 1666-ban a budai basa közbenjárásával visszakényszerítettek muzulmán uraik, 17 faluból kelt útra (Iványosi-Szabó T. 1982: 111–112). Kecskeméten az 1689-es összeírás szerint is baranyai származék volt a 331 beköltözött 56%-a, ami azonban egy-egy faluból csak néhány ideszökött családot jelentett. A városok 50–60 km-es körzetéből származók sem a régi faluközösségükhöz ragaszkodva települtek Kecskemétre, illetve Nagykőrösre, s nem is az elnéptelenedett falvakból, hanem egy-egy mezővárosból települtek át népesebb csoportok (Iványosi-Szabó T. 1985: 16–17; 1986: 722).
Lényegesen több információval rendelkezünk a 17–18. század fordulójától tömegessé váló, előbb spontán, majd szervezett telepítési mozgalmakról, melyek eredményeként a meggyérült lakosságú hódoltsági terület néhány évtized alatt újranépesedett. Az elvándorlás lehetősége a királyi Magyarország (kisebb részben Erdély) túlnépesedett vármegyéinek magyar, illetve szlovák és román jobbágyait hozta mozgásba. A telepítési megbízottak pedig a magyar és osztrák tartományokon kívüli, elsősorban német lakosságot csábítottak az Alföldre és a Dunántúlra. A spontán jobbágyvándorlások azonban nem azonos módon érintették meg a kibocsátó területek népét. A legtöbb jobbágy az Alföldhöz közelebbi Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Kishont megyék terméketlen hegyvidékéről szökött. Az északabbra fekvő megyék lakossága, ha részt is vett e népmozgásban, előbb a Felföld délebbi tájain töltött el hosszabb-rövidebb időt, majd onnan is továbbköltözve jutott el a művelhető földet és három év adómentességet ígérő volt hódoltsági területre. Ezt a lépcsőzetességet a szökött jobbágyokról felvett vármegyei jegyzékeket és tanúvallomásokat gondosan elemző Fügedi Erik figyelte meg, és ő mutatott rá arra is, hogy a Duna és a Tisza 833mellékfolyóinak vízválasztójától, a Besztercebánya–Rózsahegy vonaltól nyugatra eső megyékből inkább a Dunántúlra, az ettől keletre eső területről pedig az Alföldre igyekeztek az új hazát keresők. Követték tehát a folyóvölgyekben vezető utakat, melyek évszázadok óta közvetítői voltak a nagytáji kapcsolatoknak (Fügedi E. 1966: 316–317).
Az örökös jobbágyoknak szökniük kellett, s azt kockáztatták, hogy földesuruk felkutatja és visszaviteti őket. A legelemibb érdek – és az ösztönös konspiráció – érvényesült tehát, ha néhány családnál több nem kelt útra egyszerre ugyanabból a faluból, s még ők sem maradtak együtt. A visszakényszerítéstől való félelem magyarázza azt is, hogy a telepes, aki új földesura birtokán szabad menetelű jobbágy lett, ritkán települt le véglegesen az első helyen. A többszöri helyváltoztatás ugyanis csökkentette a szökevények megtalálásának esélyét.
Annyira általános volt azonban a továbbköltözés, erről tanúskodnak a telepeseket befogadó megyékben is elvégzett összeírások, hogy ezzel az egyetlen okkal nem magyarázhatjuk a végleges lakóhely megtalálásának több lépcsős voltát. Nyilván nemcsak a bujkálók, s nemcsak azok települtek tovább, akik az első helyen talált gazdálkodási és életkörülményekben csalódva újólag hajlottak a még kedvezőbb feltételeket ígérő telepítési biztosok csábító szavára. Sokan lehettek olyanok is közöttük, akik az újabb meg újabb 3 éves adómentesség és a szűzföld feltörése utáni nagyobb termés gondosan mérlegelt előnyeit igyekeztek a maguk javára kamatoztatni. A konjunkturális helyzetet okosan kihasználó vállalkozóknak, nem a nyomor, az elemi csapások vagy a járványok elől fejvesztetten menekülő, végsőkig elkeseredett tömegnek valószínűsíthetjük tehát ezeket az új otthont kereső pionírokat.
Az elköltözés, a továbbköltözés – úgy tűnik – ritkábban zajlott le „közösségi” akcióként: az összeírók egyes családok elköltözését, illetve letelepedését vették számba. Túrkevére például 1715 és 1731 között 62 szabolcsi eredetű család összesen 20 helységből indult útnak, s közülük csak a közeli Nádudvarról átköltözött 21 család alkotott népesebb csoportot (Ács Z. 1981: 76–78). A Szabolcsból eltávozottak részletes névsora szintén arról tanúskodik, hogy ha Békés, Bihar, Borsod, Heves megye, illetve a Jászság és a Kunság egy-egy településére népesebb csoport költözött is át ebből a megyéből, rendszerint több faluból verbuválódtak a telepesek. Egyetlen kivétel, hogy 1717 és 1719 között összesen 44 család Balmazújvárosból költözködött át Kisújszállásra (Ács Z. 1983: 365; 1985: 593). Ha ritka is az egy faluból származók együvé telepedése, kiolvasható az adatokból, hogy az egymáshoz közeli falvakból származók körében alighanem gyorsan lezajlott a közösséggé szerveződés. Egy-egy nagyobb nógrádi, illetve kishonti szlovák csoporttal, s mellette még más-más vidékekről érkezett családokkal újranépesedett Békéscsabán például 1723-ban a nógrádiak és a kishontiak közül négy-négy elöljáró került ki. Ez a meghatározó jelentőségű két közösség – érdekcsoport – tudatos egyensúlykeresését sejteti (Fügedi E. 1969: 61).
Még egyértelműbb a lakosság valamelyik csoportjának közösségszervező szerepe, ha az új telepeseket befogadó településen már eleve „faluközösséget” alkottak azok az „őslakosok”, akik a hadi eseményeket helyben vészelték át vagy rövid távollét után visszatértek. Feltűnően nagyarányú, hogy a Duna menti, Pest megyei, a hadi eseményeknek igencsak kitett Szeremle 94%-áról, Uszód 93%-áról, (Érsek) Csanád 83583%-áról, Foktő 74%-áról, Bogyiszló 63%-áról volt bizonyítható a kontinuitás a 17. századi s az 1725. évi összeírások alapján (Bárth J. 1974b: 290). Ennél sokkalta jelentősebbnek tekinti a történeti kutatás a hódoltsági terület elnéptelenedését. A helyben maradt vagy visszatelepült „őslakos” családok persze az esetben is kristályosítói lehettek az újraszerveződő faluközösségnek, ha a sok helyről érkezett telepesekhez képest kisebbségbe kerültek. A Jászságban például, ahová a Rákóczi-szabadságharc után tömegesen telepedtek be palócok, a jász eredetű alapnépesség és a 17. században már idetelepültek népi kultúrájának meghatározó voltát az új jövevények, bár lényegesen többen voltak, alapvetően nem tudták megváltoztatni (Szabó László 1982a: 20).
83422. térkép. A Nyugat-Kiskunság népének származási helyei (1699)
1 = helyi családok, 2 = Baranyából beköltözött családok, 3 = máshonnan beköltözött családok
Néhány évtizedes együttlakás elegendő volt ahhoz, hogy az együvé települtek olyan érdekcsoporttá, ha úgy tetszik: közösséggé szerveződjenek, mely, ha úgy adódott, a szervezett továbbköltözést is véghez tudta vinni. Az Orosházát (Békés m.) 1744-ben megszállók „zombaiként” vállalkoztak az átköltözésre. A települési mozgalmak tényeivel szembesített dialektológiai és névtani elemzés ezekről a „zombaiakról” kimutatta, hogy 18 esztendővel korábban Sopron, Vas, Győr, Veszprém, kisebb részben Somogy és Fejér megye falvaiból verődtek össze, és hozták létre a Tolna megyei telepes falut (Hajdú M. 1969: 201–203).
Ahogy Orosházán, másutt is ébren tartotta a kollektív emlékezet egy-egy falunak vagy népesebb csoportjának a közös akarataként megvalósított továbbköltözést, új falu alapítását. Már az 1740-es évektől előfordultak, a 18. század végén–19. század első évtizedeiben pedig, Bácska és Bánát betelepülése idején, mind jellemzőbbé váltak ezek a majd egész falvakat mozgásba hozó továbbköltözések. Az emlékezet persze le is egyszerűsíti a történeti tényeket: jelentősen eltúlozza a kezdeményező faluközösség szerepét, s nem tartja számon, hogy számos más helységből is csatlakoztak a falualapítókhoz. A Bács-Bodrog megyei Kishegyesről nemcsak a késői emlékezet, a közel egykorú kamarai jelentés is azt állította, hogy 1769-ben Békésszentandrásról áttelepültek szállták meg, noha több család Tápiószeléről (Pest m.) s más falvakból útrakelve csatlakozott hozzájuk. A 19. század első felében pedig már nyilvánvaló kisebbségbe is kerültek a békésszentandrási falualapítók (Gyetvai P. 1978: 224–230; 1984: 939–1039). A szervezett továbbköltözés emlékének megőrződését különösen segítette, ha népesebb „emigráns” csapatát, mint a bácskai Feketehegyet, Ómoravicát és Pacsért 1784–1786-ban megszálló nagykunságiakat a kibocsátó közösség az új falu megteremtéséhez nélkülözhetetlen, jelképes, bár komoly értéket képviselő ajándékokkal bocsátotta útra: úrasztali edényekkel, a parókiaépítéshez ígért pénzbeli segítséggel, illetve egy-egy tenyészménnel és bikával (Györffy I. 1922: 138140; Kormos L. 1967: 62).
Bár az ilyen szervezett továbbköltözések emléke általában fennmaradt, s a helyi értelmiség kezdeményezésére napjainkban is újraéledhet, mint például Orosházán vagy a nagykunsági mezővárosokban (vö. Kaposvári Gy.–Bagi G. [szerk.] 1989), a 836népi emlékezet alapján lehetetlen rekonstruálni a meg-megújuló telepes mozgalmak népességmozgásait. Akadnak ugyan családok, melyek számon tartják távoli ősüknek a faluba költözését, mégis inkább az a néprajzi megfigyelés általánosítható, hogy néhány generáció alatt elhomályosul a közösségi emlékezetben az ősök származáshelye és a beköltözés dátuma. Paládi-Kovács Attila a helytörténeti irodalom szórványadatai alapján 116 alföldi településről tudta bizonyítani: benépesítői között palócok vagy palóc származékok (tehát a felföldi megyékből útra kelők, illetve eredetileg erről a vidékről elindult továbbköltözők vagy az ő ivadékaik) is voltak. A számba vett települések mai lakóinak csupán szerény töredékénél talált azonban adatot arra, hogy az ott lakók máig számon is tartják származáshelyüket, palóc eredetüket (Paládi-Kovács A. 1989a: 169. skk.). Nincs mit csodálkoznunk az emlékezet elhalványulásán, hiszen két-három generáció életideje a nyelvi asszimilációhoz is elegendő volt, ha kis létszámú csoportok kisebbségbe kerültek az új faluközösségben. Skolka András 1813-ban készített Mezőberény-ismertetőjében arról tudósított, hogy az eredetileg katolikus szlovákokkal benépesült, a mezőberényi határ északi részén fekvő Nemeskereki (Békés m.) lakói az árvízveszély miatt mintegy 70 éve veszni hagyták falujukat: a szomszédos Endrőd pusztára költöztek át. Itt magyarokkal éltek együtt, s hét évtized elteltével már csak a legidősebbek beszélték a szlovákot, bár ekkor még a fiatalabbak beszédében is megfigyelhető volt kisebb eltérés – ezt állapította meg a több nyelvet beszélő tudós – a környékbeli magyarok nyelvhasználatához képest (Skolka A. 1988: 122). A nyelvi asszimilációnak ezt a gyors lefolyását Kecel és a szomszédos Duna–Tisza közi falvak újranépesedésének példája alapján Bárth János (1984: 94) így általánosította: „bármilyen szlovák névvel és szlovák nyelvtudással érkezett is valaki az Alföldre, ha ott magyar többségű környezetbe vagy magyar egyéniségek által befolyásolt parasztközösségbe került, […] szlovák nyelvismerete […] jóformán passzív nyelvtudássá csökevényesedett, mígnem utódaival már kihalt. Ugyanez természetesen előfordult más nemzetiséghez tartozóval és fordított előjellel is”.
Arra következtethetünk ebből, hogy a nagy migrációs mozgalmak közepette a „rejtőzködő mentalitás”, a hasonulás eltökélt szándéka volt az új faluközösségek gyors megteremtődésének alapfeltétele. A messzire szakadtaknak – a közlekedési nehézségek miatt – korlátozottak voltak a lehetőségeik arra, hogy elhagyott rokonaikkal s azok leszármazottaival fenntartsák az érintkezést. Mégis feltűnő, hogy a rokoni kapcsolatok szálai mennyire gyorsan elszakadtak. A mezőberényieknek a 19. század második évtizedében a személyes passzusok (az államhatalom által megkövetelt útiokmányok) gondosan vezetett jegyzőkönyvének tanúsága szerint a szlovákok és a németek eredeti származáshelyével – alig két emberöltő múltán – teljesen megszakadtak a kapcsolatok. Csupán a németek közül indult nagyritkán egy-egy család atyafi-látogatásra valamelyik németek lakta alföldi vagy dunántúli faluba. A Nyíregyháza 1754-es újranépesítésében részt vevő berényi származék szlovákok már nem számítottak meglátogatandó rokonnak. Ekkortájt csak a frissen kibocsátott, a csanádi, a bánáti puszták benépesítésében részt vett telepesekkel volt rokonsági kapcsolata a mezőberényieknek. Amit viszont a gazdasági érdek erősen motivált: a Nagylakra, Szemlakra, Mokrára, Debellásra továbbköltözött szlovák, német, magyar rokonok közvetlen információit jól fel tudták használni nyomtatóvándorlásaik megszervezésekor (Szilágyi Miklós 1973: 201–209).
