AZ IPARI MUNKÁSTÁRSADALOM KIALAKULÁSA ÉS NÖVEKEDÉSE
AZ IPARI MUNKÁSTÁRSADALOM KIALAKULÁSA ÉS NÖVEKEDÉSE
A bérmunkás réteg megjelenését az iparban nem lehet évszámhoz kötni, például a gőzgépek elterjedéséhez hozzákapcsolni. Ugyanis a bányák, kohók, hámorok munkásai már századok óta bérmunkássorban éltek. Tágabb értelemben véve a manufaktúrák munkásai is számításba vehetők a feudális kori előzmények között. Utódaik a tőkés gyáriparban és bányászatban folytatták apáik mesterségét, s örökségként őrizték e réteg százados kulturális mintáit. 1855-ben Magyarországon 34 706 bánya- és kohómunkást tartottak számon (Rézler Gy. 1938: 26). Ők alkották a következő években, évtizedekben gyorsan növekvő ipari népesség magvát. 1867–1870-ben 45 ezer főre tették a bánya- és kohómunkások számát. Léderer Emma a favágók és szénégetők beszámításával 90 ezer főre becsülte az iparág teljes munkásállományát (Léderer E. 1952: 124–125). Ez a becslés azonban valószínűleg eltúlzott.
Az 1850-es évek végén Pest-Budán a gépi erővel dolgozó üzemek munkáslétszáma 4–5 ezer főre tehető. 1875-ben országosan 227 ezer „gyáros és iparos”, továbbá 182 ezer „segédmunkás az iparnál” vétetett fel a statisztikába, azaz a termelő népesség 10%-a (Léderer E. 1952: 28–29; Lackó M. 1960: 598). Hunfalvy János 1857-ben országos összesítésként 182 733 főben jelölte meg a munkásság létszámát (vö. Rézler Gy. 1938: 21). Ezekbe az adatokba azonban belefoglalták a kézműves kisiparosok, illetve a vasolvasztást szolgáló favágók, szénégetők, fuvarosok számát is. Az 1850–1860-as évek gyáripari munkásságát jóval kisebb tömegnek kell tekintenünk, mely a termelő tevékenységet folytató népesség 2%-át akkor még nem haladta meg.
Magyarországon az iparszerkezet kezdettől fogva sajátos módon alakult. Az iparágak közül a bányászat mellett a kohászat, majd a vas- és fémipar emelkedett ki, viszont a textilipar – Angliától eltérően – igen nehezen és megkésve építette fel hazai üzemeit. Ennek az iparszerkezetnek megfelelően alakultak a munkásság ágazati, szakmai arányai, létszámadatai is. 1890-ben a hazai összmunkásság több mint 31%-a 245dolgozott a vas- és gépiparban. Két-három évtized alatt valódi nagyüzemmé vált a főváros több gépgyára. 1885-ben az országban a legnagyobb volt a Ganz-gyár 2814 munkással. Utána következett a sorban az óbudai Hajógyár 1966, az Osztrák Államvasút-társaság Gépgyára 1039 és a Schlick-gyár 819 munkással. A gépgyári munkásság teljes létszáma akkor már megközelítette a 20 ezer főt. Jellemző adat, hogy az 500 főnél nagyobb létszámú üzemek többsége a bányászatban, illetve a vas- és gépgyártásban működött (Sándor V. 1954: 336, 597; Lackó M. 1960: 602). A bányászatban 500 főt meghaladó munkáslétszámmal főként a szénbányák dolgoztak. Vasérc, nemesérc vagy kősó kitermelésével kisebb üzemek foglalkoztak.
11. ábra. Malomkőbányászok a 19. század első felében. Sárospatak (Zemplén vm.)
Magyarországon korán kifejlődött az élelmezési ipar. Már az 1860-as években európai viszonylatban is nagy léptékű, technikailag fejlett malomipar jött létre, amihez társult a cukorgyártás, a dohányfeldolgozás és a szeszipar. Munkáslétszám tekintetében is számottevő ez az iparág, hiszen 1890-ben már a nagyipari munkásság 25%-a (26 ezer fő) dolgozott az élelmezési iparban (Lackó M. 1960: 602). A budapesti nagymalmok 1880 körül eljutottak a növekedési csúcsra. Összesen 2900 munkást alkalmaztak és a fél országot ellátták liszttel. A hazai szivargyárakban már 1854-ben 246is mintegy 4500 munkás dolgozott, a cukorgyárak pedig 1867-ben hat hónapon át 8000 idénymunkást foglalkoztattak (Léderer E. 1952: 238; Sándor V. 1954: 77, 111). Ezek az adatok, ha esetenként túlzottnak is látszanak, jelzik a gyáripari munkásság hirtelen növekedését és jelentős koncentrálódását egyes ipari körzetekben.
Az említetteken kívül az 1890-es évekig csupán az építőanyag-ipar, azaz a téglagyárak, üveghuták munkássága volt számottevő. 1872-ben már 185 téglagyár működött az országban, s ezek összesen mintegy 4600–4700 munkást foglalkoztattak (Sándor V. 1954: 100). A későbbiekben a gyárak és a munkások száma tovább növekedett. Kisebb létszámmal, manufaktúra szinten működtek a majolikát, porcelánt gyártó üzemek, a bőrgyárak, a kenderfeldolgozók stb. Ezek közül egyesek megszűntek a századfordulón (például a bélapátfalvai manufaktúra), mások korszerűsítették a termelést (például a Zsolnay-gyár Pécsett).
Manufaktúrából fejlődött gyárrá a Goldberger család óbudai kékfestő üzeme. 1857-ben gőzgéppel, új berendezésekkel modernizálták és az 1850-es évek végén már 500 munkást foglalkoztatott. Ez a fejlődés azonban megtorpant. 1875-ben a három óbudai kartonnyomógyárnak csak együttesen volt 500 munkása és az 1870-es évek elején a gácsi posztógyár (Nógrád m.) munkáslétszáma is 300-ról 250 főre csökkent (Léderer E. 1952: 258, Sándor V. 1954: 189–190). Számos oka volt annak, hogy a hazai textilipar 1890-ben még mindössze 4–5 ezer munkást foglalkoztatott, az ország gyári dolgozóinak alig 5%-át. Ez a helyzet csupán a 20. század első harmadában létesített textilgyárakkal változott meg (Lackó M. 1958b: 703; 1960: 603). Ennek eredménye, hogy az 1920-as évek végén a textilesek részaránya az összmunkásságon belül elérte a 30%-ot.
Magyarország társadalomszerkezete az 1880–1900 közötti években jelentősen módosult. Két évtized alatt az ipari munkavállalók száma 700 ezer főre nőtt, s elérte az ország kereső népességének 10%-át. Miközben az ország össznépessége 21,7%-kal növekedett, az ipar és a bányászat dolgozóinak létszámnövekedése 71,7%-os volt, növekedési üteme 3,5-szer haladta meg az összlakosságét (Sándor V. 1954: 590; Lackó M. 1960: 603; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 89). Az ipari népességen belül a gyáripari munkások száma nőtt a legdinamikusabban, s 1900-ban már mintegy 270 ezerre tehető.
A magyar társadalom átrétegződése és az ipari népesség részarányának növekedése a 20. század elején töretlenül folytatódott. 1920-ban az ún. „városi proletariátus” teljes lélekszáma 900 ezer főre tehető, s elérte az egész magyarországi kereső népesség 23,7%-át. 1930-ban ez a bérből élő tömeg 1 millió 160 ezer főre növekedett, s az összes kereső 29%-át tette ki. Ezen belül a gyáripari munkásság kisebbségben volt, s csupán 1943-ban haladta meg a 400 ezer főt. A többséget a 20. század első felében még a kisipari dolgozók tették ki (Lackó M. 1958b: 701; Ránki Gy. 1964; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 191).
1945 után az átmeneti visszaesést erőltetett iparosítás, a társadalom felülről irányított „átstrukturálása” követte. Nem kétséges azonban, hogy az ipari tevékenység és az ipari népesség növekedése enélkül is folytatódott volna.
Az ipar és a munkásság egyenlőtlen területi eloszlása a Kárpát-medencében egészen szembetűnő. Északon – különösen a Szepes-Gömöri Érchegységben – a bányászat, a vasipar és a kézműipar hagyományos körzeteiben a társadalom rétegződése 247erősen eltért az országostól. 1910-ben Zólyom, Liptó, Gömör, Szepes népének mintegy 30%-a élt az iparból és a bányászatból (Mendöl T. 1940: 66). Ugyanakkor Nógrádban 25, Borsodban 19, Hevesben 13,9%-ot tett ki az ipari és bányász keresők részaránya. A területi átlagok némileg elfedik a sűrűsödés gócait, hiszen Borsod megyén belül a gyári munkások ebben az időben 30,2%-ot képviseltek a miskolci járásban és 28,1%-ot az ózdi járásban. Az iparosodott északi régióban a nagyipari munkásság létszáma megyénként meghaladta az 5–10 ezer főt, s ez a munkásréteg 87 858 főt számolt a térségben (Sándor V. 1954: 601; Csiffáry G. 1979: 124; Szvircsek F. 1985: 82; Szvircsek F. 1989: 210).
5. térkép. Az iparosítás regionális eltérései 1890-ben és 1900-ban
(az ipari keresők száma alapján)
Ipari körzetekben hirtelen megnőtt kolóniák, kezdődő gyárvárosok tömörítették a valódi munkásság nagyobb tömegeit. 1910-ben Tatabányán a keresők 93,3%-a élt ipari munkából; Diósgyőr, ózd, Salgótarján társadalmában is 70% fölötti a részesedésük. Az iparvárosok és kolóniák addig ismeretlen települési közösségeket, helyi társadalmakat képviseltek. Átalakították a lakosság térbeni elhelyezkedését, s egész körzetek demográfiai képét változtatták meg gyökeresen. 1897-ben a telepített munkások nagy többsége (85,4%) a szénbányászatban dolgozott. Kisebb hányaduk jutott a vasércbányászatra és a vasgyártásra (11,8%). Az ún. szénmedencékben a régi kis falucskák népes „bányászfalvakká” alakultak át. Így volt ez a dunántúli szénmezők közelében és a Zsil völgyében is, de részletesebb adataink az északi régióból vannak. Nógrád több falujában (például Somoskőn, Kazáron, Zagyvarónán) az 1930-as években az ipari népesség már közelítette a 70%-ot, s a körzet sok községében elérte 248az 50–60%-ot. Szabó Zoltán azt tapasztalta, hogy Salgótarján vidékén „némelyik faluban a lakosságnak több mint 50 százaléka bányász”. Borsodban is számos falut talált, ahol a bányamunkásság adta a helyi társadalom legnépesebb rétegét (Szabó Z. é. n.: 132, 165; Szvircsek F. 1989: 217).
Dunántúl bányakörzeteiben szintén növekedett az ipari népesség. 1870-ben Pécs és Sopron munkásrétege a bányászokkal együtt tette ki a lakosság 13–15%-át, s akkoriban az esztergomi szénmedencében is közel 1000 szénbányászt alkalmaztak. 1920-ra Esztergom megyében 22%-ra, Komárom megyében 21,6%-ra nőtt a bányászok részaránya a keresők között. A régi városokban mindenütt nőtt a munkásság számaránya, de elég eltérő mértékben. 1870-ben Győrött mindössze 11, Pozsonyban 10%-ot képviselt a bérmunkás réteg, de nem számított ipari városnak Arad és Nagyvárad sem. Kassa és Temesvár viszont már akkor ipari gócpont volt a 25%-nyi munkásnéppel (Léderer E. 1952: 124, 133; Szvircsek F. 1985: 83).
Az Alföld és Erdély a századfordulón iparilag fejletlen térség volt. Utóbbinak joggal híres sóaknái és ércbányái viszonylag kis létszámmal üzemeltek, régi vasbányáiban, olvasztóiban, hámoraiban is csökkent a munkáslétszám. Torda sóbányája 1891-ben 32 állandó és 8 ideiglenes munkást foglalkoztatott. Torockón a bányászat és a vasművesség 1846-ban még 517 embernek adott munkát, 1874-ben csupán 170-nek, az 1890-es években már csak pár tucatnak (Jankó J. 1893: 154, 193). Marosújvár, Parajd, Désakna, Vízakna sóbányái csupán télen termeltek, nyáron szünetelt bennük a munka. Az egész erdélyi sóbányászat együtt is csupán pár száz sóvágót foglalkoztatott. A nemesérc-, réz- és ólombányákat többnyire kis társulatok, s viszonylag alacsony munkáslétszámmal műveltették. 1890 tájékán Láposbányán 225, Balánbányán 141, Óradnán 282, Szentkeresztbányán 143 bányász dolgozott. Bucsum bányáiban a Concordia bányatársulatnak 120 embere volt, Verespatakon a kincstári aranybányászatban 368 munkást alkalmaztak, a vulkoji aranybányák 300-at (Weisz T. 1891: 107–160; lásd még Vajda L. 1981: 344). Nagyobb munkástömeget Erdélyben és a Bánságban is a vasipar meg a szénbányászat tömörített. A Kárpát-medence keleti harmadában a 19. század végéig három nagyobb ipari körzet körvonalai bontakoztak ki. Az első Krassó-Szörény vármegyében, ahol 1855 után az Osztrák Államvasúttársaság kezén fejlődött naggyá a Bánáti Vasművek, jött létre számos ipari gócpont (Resica, Dognácska, Bogsán, Anina, Stájerlak). 1870-ben már egyedül Resicán körülbelül 3100 munkás dolgozott (Léderer E. 1952: 190, 197). A szakmunkások zöme ott is osztrák, német és cseh eredetű volt. A másik körzet a Zsil szűk medencéjében jött létre. Petrozsény környékén a barnaszénbányák megnyitásával, a munkásnép betelepítésével átformálódott a vidék társadalma, hiszen a kincstári bányák 1891-ben már 1300 munkást foglalkoztattak. Ezt követően még rohamosabban nőtt a szénbányászok száma, s 1913-ban az erdélyi szénbányászat már 18 665 munkást foglalkoztatott, s ebből 12 014 fő dolgozott a Zsil völgyében. Vonzása Szilágyságtól Székelyföldig egész Erdélyre kiterjedt. 1902-ben közölt adatok szerint Székelyföldről 650 fő szegődött el a petrozsényi, 700 fő a lupényi és 70 fő a vulkáni bányákba (Vajda L. 1981: 344, 346–347, 353). A harmadik nagy iparvidék kialakulása az 1870-es évektől a Hunyad megyei vasbányászat és kohászat fejlesztésével, modernizálásával kapcsolatos (Weisz T. 1891: 152–163). A teleki és gyalári vasércbányák, a kaláni kohó és hengermű, a vajdahunyadi nagyolvasztó, a kudzsiri acélfinomító körzetében rövid 249idő alatt ipari társadalom alakult ki. Mindhárom körzet lakossága kevert nyelvű. A többségi románság mellett külországi németek, csehek, felföldi szlovákok, németek, magyarok utódai és a 20. század folyamán több hullámban betelepült romániai magyarok alkotják az említett ipari körzetek társadalmát.
Az erdélyi városok többségében a munkásosztály lélekszáma és foglalkozási megoszlása a századfordulón hasonló volt Marosvásárhelyéhez. Ott az 1900-as évek elején létszámuk mindössze 865 fő, s abból kőműves 250, ács 170, asztalos 150, vas- és fémmunkás 120 ember (Braun Róbert 1973: 108). A gyáripar Erdély városaiban csak a 20. században, annak is inkább a második felében fejődött nagyobb mértékben.
1920 után a gyáripar és a munkásosztály területi elhelyezkedését tekintve is megnövekedett Budapest túlsúlya. Ehhez nagyban hozzájárult a történeti Magyarország megszűnése, az országhatárok átrajzolása, a felföldi és erdélyi, bánsági iparvidékek elcsatolása. 1929-ben az ipari munkások 45%-a, a gyári munkások 55%-a dolgozott az elővárosokkal együtt számított Nagy-Budapest üzemeiben. Később az ipar és a munkásság fővárosi tömörülése némileg még fokozódott és 1938-ban már a gyáripari munkások 61%-a dolgozott Budapesten és szűken vett környékén. Új jelenség volt Pest megye ipari részesedésének növekedése, ami együtt járt a fővárosi agglomeráció további növekedésével. Pest-Budán a munkások lélekszáma már 1870-ben elérte a 60–70 ezret, ami az akkori 300 ezer fős összlakosság 20%-át, családtagokkal együtt közel 40%-át tette ki (Léderer E. 1952: 132, 159; Lackó M. 1958b: 704; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 197). Kialakultak a polgári jellegű belvárost övező külvárosok, a munkáskerületek, az üzemek közelében épült barakkok és bérkaszárnyák körzetei. Munkástömegek éltek a város szélein:
A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérelv
puha szárnyakon száll a korom,
s lerakodik, mint a guanó
keményen, vastagon.
(József Attila: A város peremén)
beomló alkonyokon
mint pici denevérelv
puha szárnyakon száll a korom,
s lerakodik, mint a guanó
keményen, vastagon.
(József Attila: A város peremén)
Az ipari társadalom térbeli elkülönülése a nagyvárosban talán kevésbé volt szembetűnő, mint a falvak közé települt gyárvárosok, munkásgyarmatok esetében, s a városba települt vállalatok kevésbé kényszerültek barakkok, munkásházak építésére, mint a vidéki üzemhelyű cégek.
