NAGYCSÜTÖRTÖK
NAGYCSÜTÖRTÖK
Az oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedéseinek kezdete. Nevezték zöldcsütörtöknek is.
A nagycsütörtöki nagymise glóriájára szólaltak meg utoljára a harangok és a csengők. Utána elhallgattak nagyszombat estéjéig. A nagycsütörtöki utolsó harangszóhoz sokféle hiedelem kapcsolódott. Például Kiskanizsán a harang szavára megrázták a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. A harangok némaságának idején kereplőkkel jelezték az időt és a szertartások kezdetét. A kereplést a gyerekek végezték a harangozó irányításával. A gonoszűzésben is szerepet játszó nagyheti kerepelés egyszerre volt szertartás és játék a gyerekek számára, akik kisebb csoportokba szerveződve felosztották egymás között a falut, és a harangozó jeladására kerepelve végigszaladtak a kiválasztott utcán. Közben kiabálták, hogy miért kerepelnek. Szolgálatukért a háziaknál tojást kaptak.
Evangéliumi indíttatású liturgikus szokás a nagycsütörtöki lábmosás. Évszázadokon át szerepelt hivatalos egyházi szertartásokban is. Általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember, például koldus lábát. A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka lehet, hogy Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermek lábát mosta meg nagycsütörtökön. Istensegíts bukovinai székely faluban a módosabb gazdák megmosták 12 meghívott szegény ember lábát, és meg is vendégelték őket. Mindezek leegyszerűsödött változataként a 20. század elején szinte általánosnak mondható a kultikus hátterű nagycsütörtöki családi lábmosás.
Liturgikus eredetű, de mágikus gonoszűzéssel is összefonódó szokás a pilátusverés, pilátuségetés. Csanádapácán, Sükösdön nagycsütörtök délutánján, amikor a Jeremiás siralmait végző pap Jézus halálára emlékezve könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívek rövid ideig botokkal ütötték a templompadokat, mintha csak Pilátust vernék. Eperjesen ugyanekkor bekormozott képű suhancok óriási lármával pozdorjává verték a templom elé hordott üres deszkaládákat. Maradványaiból gyújtották meg a nagyszombati tűzszentelés tüzét. Bakonybélben nagycsütörtök este a legények kimentek a határban levő Borostyánkúthoz, ahol tüzet raktak és elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut.
Annak emlékére, hogy hajdan Jézus az olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök este öregebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. Ájtatoskodásuk mindig csöndben történt. Soha nem a templomból indultak, hanem hazulról, magányosan vagy néhányan társulva. Jellegzetes evangéliumi ihletésű népi ájtatosságról volt tehát szó, amely a késő középkori licenciátus gyakorlatban gyökerezett.
A magyarok és a magyarsággal együtt élő délszlávok körében egyaránt elterjedt az a szokás, hogy nagycsütörtök este vagy nagypéntek hajnalán a falvak és mezővárosok népe a közeli folyóban mosakodott. Ez a rituális mosakodás mindig teljes csendben, szó 407nélkül történt. Az otthon maradottaknak vittek haza vizet. Néhol a lovakat is levezették ekkor a vízpartra. A nagycsütörtöki, nagypénteki folyóbeli mosakodásnak bajelhárító, betegségelhárító szerepet tulajdonítottak.
