A GYÁSZ ÉS A NAGY ÜNNEPEK SZÍNEI
A GYÁSZ ÉS A NAGY ÜNNEPEK SZÍNEI
A 19. századi paraszti ünnepi ruhatáraknak legértékesebb része az élet legfényesebb mozzanatára, az esküvőre is felvehető öltözék volt. A menyasszonyi ruha – egészen a legújabb időkig, amikor szabásában és stílusában el is térhet a napi divattól – a korabeli közkeletű öltözködéshez alkalmazkodott. Igaz, a legdrágább anyagokból és díszekkel készült, az esküvőre mégis csak a fejdísz, a virágkoszorú vagy a párta, majd a művirág-, mirtuszkoszorú tette aktuálissá. Az esküvői ruha egy-egy darabja – hasonlóan a korábbi századok főúri szokásaihoz – jegyajándék is lehetett. A menyasszony esetleg csizmát, kötényt, de kendőt mindig kapott vőlegényétől, ő pedig jegyinget, jegykendőt hímezett neki. A korábbi főúri szokásokat is követve, még a 19. században is az idős asszonyt lakodalmi ruhájában, ill. a házasembert az egykor a menyasszonyától kapott jegyruhában ravatalozták föl, temették el (Istvánffy Gy. 1911: 229–230), ezzel az idős halottak magukkal vitték a „régi viseletet”. Így vitte a sírba még az 1930-as években is egy szokolyai öregasszony az utolsó újmenyecskének illő, tarajos főkötőt (Herkely K. 1938: 294–295), 765egy sárközi leány az utolsó tülkös pártát. Századunk fordulóján ugyanis élt még az a régi szokás is, hogy az eladósorban meghalt leányt, fiatal legényt a menyegzőre előírt díszben temették el, és lakodalmi díszbe öltözött gyászolók kísérték ki a temetőbe: „megülték a halott lakodalmát” (Jung K. 1978: 140). Ugyanígy, színes ünnepi díszben, arannyal kivarrt pártában temettek el 1792-ben egy debreceni hajadont (Zoltai L. 1938: 314). Miután a falusi családokban legünnepélyesebb ruhájukat a legények és „nagylány” ruhájukat a leányok bérmálásra, konfirmációra kapták, a 20. század elején a fehér bérmaruha sokfelé a leánynak későbbi menyasszonyi ruhája is lett, a menyasszonyi koszorúba a bérmakoszorút is beleapplikálták, és korai halála esetén ez lett a leány halóruhája is. A református leányok is, ha fiatalon meghaltak, a konfirmációra készült öltözőjükben, Sóváron pl. „tűzpiros konfirmandus ruhában” voltak kiterítve (Fél E.–Hofer T. 1966: 356–357; 1970: 136).
Azzal párhuzamosan, ahogy a jegyruha, a jegykendő mellett vagy helyett paraszti körökben is egyre nagyobb szerep jutott a jegygyűrűnek – a 20. századra már szinte országszerte – elterjedt az a szokás, hogy halóruháját már csak az idősödő asszony varrta meg magának és férjének is. Ez az öltözet tartalmazhatott divatjamúlt, de a halott öltöztetését megkönnyítő ruhadarabokat, amilyenek a csökölyi kézelő nélküli ingek voltak. A martosi asszonyok azonban életkoruknak megfelelő fekete taft- vagy fehér batisztrátétes halóinget varrtak maguknak (Fél E. 1942: 131–134), a rimóciak pedig indigószín kékfestő öltözőt készítettek össze fehér ingvállal. Szokásos volt, hogy az idős emberek megmondták, hogy melyik ingben, ruhában, kendőben temessék el őket, hol tartják halóruhájukat (P. Kiss E. 1931: 36; Novák J. L. 1913: 67). Egyedül – amíg el nem terjedt a bolti cérnaharisnya használata – a halotti papucsot, azaz vászonból szabott kapcát nem varrták meg előre. Ez a halál bekövetkezte után a hozzátartozók feladata volt, ahogy pl. Orosházán, Mezőkeszün e szokás emléke fennmaradt.
A paraszti menyasszonyi öltözetek előbb csak a fehér színükkel, majd az esküvői ruha formáit is átvéve igazodtak a polgári divathoz. A gyásszal kapcsolatos korábbi szokások és öltözetek tartósabbnak bizonyultak, sőt egy-egy, a hagyományaihoz merevebben ragaszkodó közösségen belül a különféle „gyászalkalmak” sokféle kifejezésére is alkalmassá lettek.
A Nógrád megyei Rimócon mély gyászba öltöztek a közvetlen családtag temetésén és a temetést követőleg egy évig valamennyi vasárnapi misére. A mély gyászhoz a fekete, habos vagy az indigószín, lángszín kékfestő, illetve a fekete tükörselyem öltöző illett. Ilyenkor az asszonyok főkötőjét is fekete pántlika szegte. Ugyanígy kellett megjelenni a fekete vasárnapi misén és a nagypénteki szertartáson is. A fehér vasárnapi mély gyászt a fehér vállkendő enyhítette.
A gyászév hétköznapjain, majd még egy fél évig a vasárnapi miséken félgyászt illett viselni. Gyakran az idősebb asszony vagy özvegy a félgyászt már le sem tette, s ha idővel mégis férjhez ment, félgyászban járult az oltár elé. Félgyászban kellett megjelenni a rokon, ismerős temetésén is. A félgyászhoz a tarka ruhát, azaz fehér, sárga vagy zöld mintás kékfestő szoknyát, újabban sötétkék és sötétzöld alapszínű kasmírszoknyát, esetleg fekete-lila csíkos, azaz fekete–tüdőszín síkos selyemszoknyát vettek fel, és a menyecskék kék vagy zöld szegővel pántlikázott fekete klottfőkötőt viseltek. Templomi félgyászt kívánt az adventi időszak (még a templom Miklós-napi búcsúján is), a hamvazószerdai, a nagyszombati szertartás és a kántorböjtök. A kék–zöld–lila itt idézett félgyászos 766jelentésű példáinál közismertebbek a lila-kék hatású, dúsan hímzett kalocsai „szomorú pamukos” öltözetek.
Szokásban volt Rimócon az is, hogy a leányok kendőlakástól, azaz eljegyzéstől a lakodalomig terjedő vasárnapokon – gyakorlatilag a hirdetések alkalmával – gyászba öltöztek, „gyászolták leányságukat”. Az első hirdetésre fekete tükörselyem, a másodikra kékfestő öltözetben, vagyis szintén mély gyászban jelentek meg, a harmadikra tarkában, félgyászban. Az esküvő előtti napon újra mély gyászt öltöttek, de „cifrán készültek fel”, pl. kitűzték a menyasszonynak járó rozmaringot is. A fehér esküvői ruhát a kontyoláskor félgyászra cserélték, ehhez az alkalomhoz a fekete–tüdőszín síkos selyemöltözőt tartották a legillendőbbnek (Flórián M. 1966: 59). A leányság meggyászolása máshol is divat volt. A szentistváni újasszony ez okból néhány évig fekete fátylat viselt jellegzetes újmenyecske főkötőjén, tarás sutáján. Később ez a fátyol szemfödőjéül szolgált a koporsóban (Györffy I. 1956: 142). De a gyászruha egyéb szokásokhoz is kapcsolódhatott. Egyes nógrádi falvakban – így Kazáron, Szokolyán – az első világháborúig az asszonyok aratás előtt kékfestőben, Kossuth-gyászban járták körül a beérett gabonatáblákat, „gyászolták a határt”.
A gyászöltözetek ilyen kifinomult variációi azonban csak néhány vidéken alakultak ki, vagy maradtak fenn, nagy általánosságban a gyászos öltözetnek – alapjelentésén kívül – inkább csak életkort jelölő szerepe maradt közismert: az öregedéssel az asszony öltözete egyre közelebb került a mély gyászhoz.
A korábbi gyászjelek megkopásában döntő szerepe volt a polgári viselkedési és öltözködési szokások terjedésének. A mindenhová eljutó újságok, divatlapok, kalendáriumok – közöttük a legkedveltebb, a Kincses Kalendárium – illemre, jó modorra, a kor polgári szokásaira oktatták a vidéki népet, hathatósan terjesztették a polgári ízlést. A mély gyász két korszakára – amelyet mint fénytelen kreppkorszakot és fényes selyemkorszakot különböztettek meg – a divatlapok is a fekete ruhákat ajánlották. A polgárosultabb falvak fiatalsága igyekezett is saját korának szokásaival lépést tartani. Míg a 17. században egy nemes kisasszony nem is vett részt a temetésen, a 20. század elején egy sárközi leány, mihelyst nagylány lett, ravatallátogató és gyászruhát is kapott, hogy ilyen jellegű kötelezettségeit bármikor teljesíthesse (Fél E. 1950: 52). Ugyanilyen célból – hogy a halottat a temetőbe kikísérje – fekete lüszterköténye volt a pentelei leánynak is. Pentelén az is lehetséges volt, hogy a leány – aki szülei akarata ellenére választotta meg párját – büntetésül abban a fekete ruhában esküdött, amelyikben már jó néhány halottat kikísért a temetőbe (B. Sergő E. 1976: 222). Pedig a kifejezetten gyászruhának készült öltözet az egykori elképzelés szerint balszerencsét hozott a lakodalomban. Ezért – ahol a fekete ruha nem alkalmi öltözet volt, hanem csak gyászruha – még a gyászoló özvegy is levette, ha egy esküvőre meghívták.
Az újabb szokások megváltoztatták, pl. megrövidítették a mély gyász idejét, a fekete színét azonban megtartották. A szinte évenként változó divatszínek azonban belezavartak a félgyász, a kis gyász megszokott színvilágába, amely a korábbi szokások szerint az idősödő asszonyok színválasztékát is jelentette. Az új ízlésvilágban a „nénikorszak a tubákszínű ruhával” kezdődött (F. Dózsa K. 1989: 198). A divattal könnyebben haladó tájakon – így Kapuvárott és környékén – a fekete mély gyászt – valamennyi sötét szín értelmében – már a barna követte (Horváth T. 1972: 208–209). A 20. század fordulóján a sárközi mély gyászt követő félgyászt is – a sötétkék és sötétzöld mellett – barnában és 767bordóban tartották. Ilyen könnyebbségek eredményeképpen merevedett gyászruhává az ugyan fekete alapú, de színes mintás alkalmi ruha, a „lakatos ruha” az ajaki leányok, asszonyok körében (Nyárády M. 1961–1962: 179).
***
Idézett, innen-onnan kiragadott példáink – ha nem is foghatták át időben és térben a magyar paraszti öltözetek sokféle jelentését – tanúsítják a viseletek kifejezőképességének rendkívüli változatosságát. Egy viselet elmúlása éppen abban fejeződik ki, hogy ez a változatosság, amellyel például az élet különféle szakaszaihoz alkalmazkodik, megszűnik, hogy megszűnik azoknak a szabályoknak az érvényessége, amelyek bizonyos életkorokhoz, alkalmakhoz bizonyos öltözeteket előírnak, másokat megtiltanak, illetve magában a viseletben járó közösségen belül ezektől a kötöttségektől megszabadulnak, és lehetségessé válik, hogy egy határozott jelentéstartalommal bíró öltözetet ettől a tartalomtól függetlenül felvegyenek. Egy népviselet elmúlása ezek szerint elkezdődött, amikor egy adott korosztály nagyünneplő ruháját, pl. az újmenyecske ünneplőjét egy „asszonykórus” résztvevői koruktól, családi állapotuktól függetlenül felvehették. Az ilyen alkalmak a sokféle lehetőségből egyetlen öltözetváltozatot emelnek ki, ezt közismertté teszik, mint „a matyó”, „a sárközi” viseletet, egyben meg is bénítják az öltözködési szokások helyi működését. Ugyanilyen megmerevítő hatású a viseletekre vonatkozó idegenforgalmi propaganda, de még az a néprajzi közlemény is, amelyik a speciális alkalmakhoz, életkorhoz fűződő variációk ismertetése nélkül egyetlen öltözetformát mint egy viselet jellegzetes képviselőjét ismertet. Valójában ugyanis egy-egy helyi viselet az öltözködés számos lehetőségét, a helyi hagyományokhoz kötődő többféle megoldását foglalta magába. Éppen azáltal volt viselet, hogy ezeknek a változatoknak használatával kifejezője, érzékeny és változatos tükrözője volt a paraszti társadalom nagyon differenciált belső tagolásának és az emberek egymás közötti kapcsolatának.
