AZ ÉLETRE SZÓLÓ KELENGYÉK ÖLTÖZETFORMÁLÓ SZEREPE
AZ ÉLETRE SZÓLÓ KELENGYÉK ÖLTÖZETFORMÁLÓ SZEREPE
Az egyszerre, egy életre szólóan, rendszerint a házasságkötés alkalmából kiállított ruhatárak, kelengyék hátterében egy hazánkban is gyakorolt örökösödési rend állt. Ez az örökösödési rend, amelyet a hazai nemesség és a jobbágyság számára Werbőczi fogalmazott 746meg Hármaskönyvében, az ősi vagyon ingatlan részéből a leányokat ugyan kizárta, hogy abban a fiúkat egyenlően részesítse, de az ingóságokból a nemesi nőági leszármazóknak leánynegyedet hagyott. A parasztember hajadon leányát a család ingatlan javaiból a kiházasításkor elégítette ki (Léderer E. 1964: 178–179) bútorral, jószággal, ágyi ruhával és elsősorban az öltöző ruhákkal. A szerzeményi javakat jobbágy és nemes egyaránt – rendszerint már csak a végrendeletében – egyenlő arányban osztotta fel valamennyi leszármazója között. Gyakran az ősi részt igyekeztek fiágon továbbadni, és a leányt megfelelő arányban, de a szerzeményi javakból kielégíteni. Ilyenkor a kiházasítás jobbára csak a ruhaneműre korlátozódótt. A kiházasításhoz fűződő igény tehát a Wer-bőczinél megfogalmazott jogon, az igények kielégítése azonban jobbára helyi szokásokon alapult, ami tájilag változóvá tette a kiházasításkor kapott kelengye tartalmát is (Tárkány Szücs E. 1981: 346–349, 382–385, 726–742; Kós K. 1981).
Hogyan hatott a ruhatár megszerzésének ez a módja az öltözet struktúráját meghatározó szabásformák megújulására, a divatváltozásokra? A 16–17. századból ismert nemesi kelengyék (Radvánszky B. 1986: II., III.) az összeállítás korára jellemző öltözetekkel több emberöltőre konzerválták a kiállításuk korának divatját. Erre utal a kortársakat jelölő egy öltőbeli szóhasználat. Kővári László (1860: 49) szerint a „régi magyar nőnek három rendbéli öltözete volt”, mindennapi, ünnepi és díszöltözete. Az értékesebb öltözőruhákat a végrendelkező gyakran fiaira, lányaira hagyta. Nemritkán unokára szállt a becses párta vagy ruhaféle, mint Cserényi Mártonné esetében, aki 1612-ben leányunokáira testálta szoknyáit, subáit (Radvánszky B. 1986: III. 229–231). Az öröklött ruhafélék nem igényelhettek túl sok alakítást, hiszen az öltözetek struktúrája is századokig változatlan maradt. Például a kassai szabócéh az 1630-ban kiadott szabásmintakönyvét, „mint régi eleitül megh maradott Remeket”, 1717-ben változatlan formában megerősítette. Erre a szabásbeli változatlanságra utalt Kővári László (1860: 48) a női ruhákról szólva: „A magyar nő-öltözet… nem ismerte a változó divatot… örökszépségű szabását a történelemnek már nem kell magyarázni. Csupán a kelmére kell megjegyeznünk, hogy az mit sem különbözött a férfiakétól… Drága, nehéz kelmét vettek, mert a divat nem állt örök harczban a ház szükségeivel, az egyszer előállított díszruhát örökség gyanánt hagyták utódaikra”. Legnehezebben a megszokott fejviselettől váltak meg. A „fejedelmi kor vége felé német és franczia divat után kezdtek kapkodni. De azért mégis egy század kelle, míg az első idegen főkötőt Erdélyben feltették” (Kővári L. 1860: 48, 53–54).
A hazai divatváltás valóban lassú volt, mint láttuk, legalább egy évszázadra bizonyíthatóan konzerválta a szabásformákat. Ez a változatlanság mégsem hasonlítható a keleti öltözetek mozdulatlanságához, amelyet szépen példáz a Topkapi Saray Museumnak a 15–19. századból őrzött, lényeges szabásbeli változást nem mutató kaftángyűjteménye (Tezcan, H.–Delibaş, S. 1986: 26–29). A mi mozdulatlanságunk csak a korabeli Nyugat-Európához viszonyított, ahol a századonként megjelenő nagy stíluskorszakok között – Norah Waugh (1964, 1968) 1600–1900-ig dokumentált szabásmintái szerint – jóval folyamatosabb öltözetváltás zajlott, mint nálunk. Ezek a divatváltozások Magyarországon szinte csak a társadalmi kötöttségek felett lebegő főúri körök, pl. a herceg Eszterházy család ruhatárára hatottak, fraknói kincstáruk 16–17. századi ruhái szerint. De az ilyen ruhatárakban is – különösen a férfi öltözetegyüttesekben – a nyugat-európaitól mindig megkülönböztethető magyar szabású ruhák túlsúlya volt a jellemző. Csak amikor a 18. század első felében a magyar úr a bécsi udvarban feszélyezve érezte magát magyar ruhájában, 747fordult meg ez az arány. Végül is a magyar szabású ruha idővel – még a rendi kötöttségeket megszüntető változások után is – éppen ezekben a ruhatárakban öröklődött legtovább 17–18. századi pompájában, igaz csak ritkán elővett díszruha gyanánt, nagy történelmi események jelmezeként.
De nem a főúri öltözködési szokásokkal és kelengyékkel kell ellentétbe állítanunk a magyar paraszti ruhatárakat. Ez esetben könnyen Townson 1797-ben Londonban, hazánkról megjelent útikönyvének címlapján megjelenített finomkodó főnemes és a pásztorként felöltöztetett magyar paraszt túlfokozott kontrasztjához jutunk. A két véglet között pedig a nemesek azonos jogállású, de vagyonilag ugyancsak rétegzett rendje állt, és a közrend is mezővárosi polgárokra, iparosokra, szabad jogállású városlakó földművesekre, a jobbágytelek különböző hányadán dolgozó módos és szegényebb parasztokra, még lejjebb lévő zsellérekre, cselédekre, béresekre oszlott. A rendi öntudat ellenére inkább a hasonló életszintű rétegek öltözködtek hasonlóan, s valamennyi réteg a hozzá legközelebb eső magasabb réteghez igyekezett legalább külsőségekben igazodni. A nemesi öntudat szinte minden élethelyzetben így is megtalálta kifejezési lehetőségét. Rettegi György (1970: 89) 1759-ben az erdélyi „úri” férfiak viseletét a nemesekével egyformának írta le, csak annyiban különböztek, hogy a nemesek ezüstgombot, az urak pedig selyemkészületet viseltek. Az ingben-gatyában heverésző, az ekét vontató, ökröket hajtó, 1770 táján megörökített férfialakokat pedig Györffy István (1933: 28–31) csupán a csizmájukon viselt sarkantyú révén azonosította a mezőcsáti kurtanemesekkel.
Volt tehát a ruhatárnak néhány olyan – természetesen idővel és tájilag is változó – jellemzője, amely biztos mutatója volt a rendi elkülönülésnek, és amelyeket már a paraszti kelengye összeállításakor figyelembe kellett venni. Ezeket a jellemzőket nem a házilag előállított testi ruhák, hanem éppen a többnyire életre szóló, látványos ünneplő felsőruhák hordozták. Ezek a ruhafélék mesteremberek termékei voltak, és már a kelengye kiállításakor a mesterembereknek szóló árszabások és az oda mellékelt rendeletek előírták, hogy milyen anyagból, milyen díszítményekkel készülhettek.
Európa-szerte számtalan ruhaviseleti előírás látott napvilágot a 14. századtól, amelyek hol erkölcsi meggondolásból, hol a kereskedelem és a gazdaság egyensúlyát féltő indokokkal tiltották bizonyos ruhafélék vagy anyagok használatát. Mire a 16. század végétől az ilyen rendeletek nálunk is megjelentek, és a 17. század közepétől gyakoribbá váltak, ezekben Nyugat-Európában már a személyes státus, a születési előjogok védelme vált hangsúlyossá az éppen bontakozó és a nemesi rendi jeleket használni kívánó polgársággal és a módos parasztokkal szemben. 1666-ban Zemplén megyében is azért született egy ruharendelet, mert „Az Paraszti rend Istent azzalis boszszusághra ingerlik”, hogy „Pa-raszti állapottyához illetlen, Nemessi, fris, draga öltözetekben járnak, magok, felessegek és gyermekek. Hasonlo keppén az Mester emberek is, annyira hogy az Nemessi rendtül öltözetekre nezve, aleg külőmböztethetik meg” (BAZML 1666. Zemplén vm.). A rendeletbe foglalt tilalmak között az öltözetek szabásáról – neveztesen a dolmányok hosszáról és állógallérjáról – csak érintőlegesen van szó. Mint Kőváritól (1860: 48) is tudjuk „a nép követte a szabást, csak durva posztóból”, – vagyis nem struktúrájukban volt a lényeges különbség a nemesi és paraszti ruhák között, hanem leginkább anyagukban. Az idézett rendelet is a felhasználható posztóminőséget határozta meg, és néhány újdonságnak számító drága ruhafélét (nyusztprémes süveget, selyemövet, finom főrevalókat és a palástot) a csak nemesekhez illők közé sorolt az akkor divatba jött arany-, ezüstcsipke borításokkal 748együtt. A rendelet hangsúlyozta, hogy parasztember bőrrel bélelt ruhát (vagyis kívül szövettel borított szőrös bőrruhát) sem viselhetett. A palást is „úgy volt bérelve, mind akinek rendi volt, mert akkor igen reá vigyáztanak, kit miféle egyet-más illet”, és a borítatlan, „fürtjével befelé fordított” báránybőr palást jutott a közsorsúaknak (Apor P. 1972: 28). A közrend felsőruhája leggyakrabban szűrposztó volt, ami a felsőbb rétegek ruházatában csekély szerephez jutott, legfeljebb bélésként használták. Jó néhány korabeli utalás szerint az ilyesfajta rendeleteket be is tartatták, így a juhbőr vagy szűrposztó valóságos társadalmi jelentéssel bírt a mindennapi életben, de jelképesen is kifejezte a megalázkodást. Linczigh János, Kolozsvár főbírája, akit 1660-ban a szászfenesi vereség után maga elé rendelt a váradi pasa, feljegyezte naplójába, hogy „keonteoseometis Baranj beorrel megh is Belleltetuen az Alazatossagnak megh mutatasara”, ahogy a veszteshez illett (Gácsi H. 1989: 91). Vagy amikor nemesember közeli hozzátartozót gyászolt, a „keservesek mentől durvább fekete posztóban öltöztenek, mentéjek bérlése fekete báránybőr volt…” (Apor P. 1972: 69–70). Az árszabások szerint e korszak legdrágább paraszti felsőruhái ezek a báránybőr ruhák voltak. A parasztság, ha már nem juthatott hozzá a színes posztóborítású palástokhoz, mentékhez, arany-, ezüstcsipke-borításos drága kabátokhoz, amelyek a 17. század végére divatba jöttek, és csupán az ezek bélésének beillő prémes bőrkabátot, a ködmönt és a subát viselhette, legalább ennek fehér vagy barna falát – a paszományos nemesi öltözetek pandantjaként – bőrrátéttel, színes virágokkal varratta ki.
A 18. század elejétől, amikor a főnemesek a nyugati „náj módi” felé fordultak, a nemesség többi része továbbra is több évszázados ruhatárát használta. Az 1730-as években már nemcsak a köznemes, de a városi polgár, katona, hivatali ember is egyaránt „nemesi öltözetben” járt, és a „jobbmódú paraszt is ugyanilyet” viselt. Elévültek a korábbi rendeletek, a parasztok is a gyapjas bőrujjasokat „posztóval vonják be kívülről, hogy öltözetük csinosabbat mutasson” (Bél M. 1984: 173, 457–459). A rangos paraszti ruhatárakban, a mesteremberek „egyenruháiban” pl. kék angliai, fajlondis posztóból készültek a drága ruhafélék. A század közepén már ők a falusi elöljárók, a „kékbeliek”. 1757-ben a hódmezővásárhelyi Tóth Pált a helyi tanács egy városi porta határának megállapításánál elmarasztalta, mire az kifakadt a bíró ellen, hogy „nem az igazságot, hanem csak a kék dolmányt nézték”, a ruhával kifejezett rangnak hittek (Barabás J. 1956: 255). Ugyanekkor Debrecenben már a szántóvető hagyatékában is volt „fekete persia bőr prémezett” vagy „francia kék rókás mente” (Zoltai L. 1938: 106), sőt a kecskeméti gazdaember a század második felében az újabb, nyugati típusú felsőruhák kedvéért már el is hagyta dolmányát, mentéjét (Papp L. 1930: 191). A század végére a mente a ködmönnel vetekedve az asszonyi kelengyének is legfontosabb darabja volt, gyakran szolgálni ment érte a hajadon. A rangot immár nem maga a ruhadarab, hanem prémezése, szőr-, selyem készülete, ill. aranypaszományos, vitézkötéses ezüst- vagy éppen „aranyozott ezüstgombjai” jelentették.
Ez a század köznapivá tette a női ruhatárakban a különféle külföldi, nyugati és balkáni, török eredetű gyolcsokat, patyolatokat, a festőktől vagy boltokban beszerezhető színes kelméket, s most a selymen volt a sor, hogy a köznép asszonyai a rangosabbaktól, módosabbaktól elhódítsák. 1765-ben egy miskolci perpatvarban egy polgárasszony vágta oda nemesi rangú vendégének, hogy „jó lehet Nemesek vattok, de Koldusok vattok”, mire „ha mi szegények vagyunk, te gazdag vagy, mert Selyem lajbid van és suta 749főkötőd…” (Bodgál F. 1962: 95), sorolta a sértett az éppen akkor irigylendő női ruhaféléket.
Házasulandók kelengyéjét rögzítő parasztleltárakat e korból alig ismerünk (pl. Kós K. 1981). A 18–19. század fordulójáról viszont annál nagyobb számban kerültek elő hagyatéki leltárak (Hofer T. 1957; Benda Gy. 1988), amelyekből kitűnik, hogy a parasztemberek sokszor hatalmas ingó és ingatlan vagyont, ugyanakkor igen csekély értékű ruházatot hagytak maguk után. A 18–19. század fordulójától – az egyre gyakoribb népleírások szerint is – a magyarországi parasztruhatárak összetétele és mennyisége nagyon eltérő lehetett.
Egyre gyakrabban – akárcsak a polgári kelengyékben – a fehérnemű tette ki a kelengyék nagyobb hányadát, és ezek mennyisége és minősége pl. a férfiing anyaga, gallérja és kézelője vagy éppen az ingmell hímzése utalt tulajdonosa rangjára. Az asszonynép pedig hamarosan krinolin szélességűre szaporította egymáson viselt alsószoknyáinak számát. Ekkoriban a hozzánk viszonyítva módosabbnak mondott Ausztriában is voltak olyan tájak, pl. Tirol, ahol az embereknek csak két inge volt, és ha az egyik vasárnapi, az már a jómód jelének számított. Ezt is gyakran vastag vászonból varrták, csupán gallérja volt finomabb (Sandgruber, R. 1982: 315). Ugyanekkor a Nógrád megyei Mailáth-uradalom cselédasszonyai 4–6 ingvállat szolgáltak össze, s a parasztasszonyok birtokában ennek többszöröse is lehetett (Zólyomi J. 1979: 226).
A század közepéről ismert paraszti számadáskönyvek kiadási adatai a ruházkodással kapcsolatos szokásokra is utalnak (pl. Kocsis Gy. 1989). Egy komlósi – a magyar parasztokkal azonos tárgyi környezetben élő – 22 holdas tehetős tót gazda a négy leányának adott kelengye állományát is bejegyezte naplójába (Tábori Gy. 1970). Az 1854 és 1869 között kiállított 4 kelengyében megtalálhatók a tájra jellemző téli ruhák, a ködmönök, és mindegyik leány 4 pár csizmával ment férjhez. Ezek mellett a sorban férjhez ment négy lány kelengyéjében a sok alsószoknya (9, 12, 11, 15) és ingváll (20, 27, 24, 42), valamint 9–10 selyemből való pruszlik, szoknya, kötény és rengeteg selyemkendő utalt egy, a korábbi századoktól eltérő anyag- és öltözetigényre. A 19. század végén a mezőségi Széken a jómódú férfiak is 15–20 inget tartottak a helyi normához illőnek (Szabó T. A. 1980: 397).
Ilyen, egész életre elegendő mennyiségű fehérneműt tartalmazott századunk fordulóján a kalotaszentkirályi kelengye is. A viselő és ünneplő, piros és fekete hímzéses, azaz fiatal és idős korra szánt ingvállak, a különféle szoknyák, pruszlikok sokféle öltözet-együttes kiállítására tették alkalmassá ezt a kelengyét. A kelengye tartalmazta a „forgó”, vagyis használatba vett darabok mellett a hímzésük miatt kimoshatatlan, így évente egyszeri alkalomra, pl. a húsvéti úrvacsorára tartogatott ingvállat is. Belefoglalták az újasszony többé már nem viselhető, nagyünneplő leányruháit is saját, majdan születendő leányára gondolva, de esetleg belefoglalták a dédanyjától a 18. századból örökölt mu-szulyt is. Ennek – az egyébként kevésre becsült régi holmik között – éppen az adta meg rangját, hogy a reá hímzett név és dátum visszautalt egykori első viselőjére, és az egész közösséggel tudatta a család múltját, hogy viselője kitől örökölte (Fél E.–Hofer T. 1970: 21–27). Az ilyen kelengye nem számolt az öltözet elévülésével, hiszen a tartalék ruhadarabokkal az elkopottak pótlására is gondoltak a hozomány összeállításakor. Ebben a kelengyében az örökölt ruhaféle is valamilyen alkalomhoz illesztve sajátos jelentést kapott. Az évenként megjelenő apró újdonságok (pl. újfajta gyöngy, hímzéskompozíció, 750színállás, változó szoknyahossz) sem változtatták meg az öltözet struktúráját, jellegét, csupán az „egy öltőbeliek” jellemzőivé, vagy az öltözet jelzőlehetőségeit kibővítve egy új, bizonyos alkalom kifejezőivé váltak.
Minél nagyobb és az egyre bonyolultabb helyi normákhoz illő volt egy kelengye, annál kisebb lehetőség maradt egy esetleges struktúraváltásra. Az ilyen nagy ruhatárakat felhalmozó tájak parasztnépe egyre észrevehetőbben visszamaradt a városiasodó öltözetű osztályos társaktól, és öltözetüket már mint népviseletet vette számba a közvélemény. Az egyre gyorsuló, előbb csak évtizedenként, majd évenként, sőt szezononként változó polgári divat követése egyre kilátástalanabb lett volna számukra az elkoptatandó ruhamennyiség következtében. Válaszként sokfelé egyre komplikáltabb, rafináltabb öltözködésbeli jelzőrendszerekkel igazolták nagy kelengyéik létjogosultságát.
Akármilyen nagy teher is volt a kelengye kiállítása, a szegény és gazdag családok kelengyéi között nem volt arányos különbség: ami szükséges volt, azt mindenáron meg kellett szerezni. A társadalmi, vagyoni különbségek most is a vásárolt, csináltatott drága felsőruha minőségében mutatkoztak meg. A mezőkövesdi nagygazdalány pl. háromféle minőségű kuzsut is kaphatott: a szinte teljesen telehímzett első kuzsut a legjelesebb alkalmakra, kevésbé díszeset, a második kuzsut félünnepi használatra és a legegyszerűbbet, a harmadik kuzsut köznapló, meleg ruhaként. A szegényebbek csak a második kuzsut csináltatták, amelyet bármilyen ünnep illő öltözeteként viseltek (Dajaszászyné Dietz V. 1956: 68).
