A HAZAI „VISELETCSOPORTOK” KIALAKULÁSA
A HAZAI „VISELETCSOPORTOK” KIALAKULÁSA
A magyarnak tartott öltözködési stíluson belül a hazai népviseletek, azaz a tájilag megkülönböztethető viseletű csoportok kirajzolódása a 18. század első felében indult meg. Az első jelzés az Alföld egységesebb és városiasabb öltözködéséről szólt, ahol nemcsak a mezővárosok, pl. Debrecen, Kecskemét, hanem vonzáskörük is, később is hozzávetőlegesen szinkronban maradt a kurrens divattal. Ez a lépéstartás a többi országrészben jobbára csak a városiakra volt jellemző, s szinte mindenütt, így pl. Tordán is az iparos, a mesterlegény volt az később is, aki „túltesz fényűzésben az írástudók gyerekein is” (r. l. 1857: 176). Az iparosok egyébként is közelebb kerültek a nemzetközi divathoz a számukra kötelező vándorutak révén (Nagy D. 1985: 372–376). Az ő kevésbé ünnepélyes, de polgárias öltözetüket vette át idővel a zsellérekből és cselédekből verbuválódó agrárnépesség silányabb kivitelben, majd olcsóbb gyári konfekciótermékként ez lett pl. Orosházán is a szegényebb városiak jellemzője (Fél E.–Varga M. 1965). A városokban – Vahot Imre szerint pl. az 1850-es években Kecskeméten – a jobb módú parasztgazdák nejei is a legújabb divat szerint, a legdrágább ruhákban „páváskodtak”. Itt csak a vallási elkülönüléseket hangsúlyozó katolikus nők jártak – ugyan az „őskoritól kissé eltérőleg” – de ekkor „magyarnak” mondott öltözetben, jelesül: pruszlikban, tüllkendőben, harisnyában, cipőben (Vahot I. 1853: 97).
A múlt század derekán már körvonalazódtak más nagytáji különbségek is. Erdélyben pl. a korábbi nemeses öltözetelemek érvényesültek a kalotaszegi vagy torockói, főleg női öltözetekben, és régies vonásokat intézményesítettek a székely férfiöltözetek is. Az ország nyugatabbi tájain viszont a gabonakonjunktúrának vagy a nyugati piacok közelségének köszönhetően, mint Kapuvárott (Horváth T. 1972), esetleg valamilyen szerencsés helyi lehetőségnek, fellendülésnek köszönhetően, amilyen a Sárközben a lecsapolással 735adódott (Kovách A. 1907), egyes vidékek öltözködése a színesedés felé indult. E korszak férfiöltözeteiben falun és a mezővárosokban egyaránt – éppen viselőjük prosperáló gazda létét hangsúlyozandó – egy-egy kimondottan parasztos öltözetdarab, a hímzett bunda, a cifraszűr is helyet kapott.
Az egyes tájak öltözködése az anyagi lehetőségek csúcsán élte virágkorát, de a hanyatlás éveiben is ragaszkodtak hozzá, hiszen viselőjének vagy őseinek egykori státusát deklarálta. Így egy-egy vidék, helység öltözködése hosszan a fénykor, ill. a megrekedés állapotát őrizve vált eltérővé az időközben őt meghaladó környezetéhez képest.
Míg ezeket az öltözködésbeli eltéréseket, amelyek hátterében az életforma módosulása, a polgárosodás felé törekvés állt, természetesnek, törvényszerűnek tarthatjuk, annál több magyarázatra szorul a 19. század második felében, századunk fordulóján a kisebb viseletcsoportok kialakulása, amilyeneket pl. Baranyában figyelhetünk meg. A kultúra táji tagolódásának okait, törvényszerűségeit Barabás Jenő a viseletekre vonatkoztatva is boncolgatta, és az indítékok között – az etnikum egyértelműen differenciáló hatásán túl – fontos szerepet hagyott a különféle állami és lokális intézményeknek, amelyek tevékenységi körükön belül ugyan az integrálódást segítik elő, de az e körön kívüli környezethez képest differenciálólag hatnak. Különösen az egyház s mellette az iskola, a céhek, illetve gazdasági egyesületek és a katonáskodás szerepét hangsúlyozta. Hogy a különféle ráhatások következtében fejlődés, stagnálás vagy visszamaradás, vagyis a régieshez való ragaszkodás jellemezte-e az adott közösséget, az helyi okokra, esetenként a helyi sajátságokat befolyásoló egyéniségek szerepére is visszavezethető (Barabás J. 1963: 66–114).
Hogy az ilyen viseletcsoportok kialakulásának menetét szemléltessük, egy olyan, aránylag kisebb és a témában jól feltárt vidéket kellett kiválasztani, amilyen pl. Nógrád megye 138 falujával és talán legrészletesebben feldolgozott népviseleteivel. A terület korábbi kutatói, közöttük Palotay Gertrúd (1930a; 1931b), Gönyey Sándor (1938, 1940a), Manga János (1979), Kresz Mária (1947, 1976), Varga Marianna (1989) – valamennyien érintették a viseletcsoportok kérdését is, sőt más témák összefüggéseiben is elkerülhetetlen volt a viseletükben is egyező falvak kapcsolódásainak vizsgálata (Bakó F. 1977). A témában legújabban kutatók pedig kimondottan egy-egy viseletcsoportra vonatkozóan foglalták össze megfigyeléseiket (Flórián M. 1966; Fülemile Á.–Stefány J. 1989; Méry M. 1988; Kapros M. 1991, 1992).
A nógrádi viseletcsoportok elkülönülését vizsgáló gondolatsorunk előtt tisztázandó, hogy míg maga a folyamat a múlt századok történéseiben gyökerezik, maguk a viseletkutatások már a trianoni határral megosztott mai Nógrád megyében zajlottak, így történeti vonatkozású adatainkból is csak az e területre vonatkozókat idézzük. Tisztázandó az is, amit a megye népességéről tudnunk kell. Nógrád, ahol a végvárak egész sora húzódott, a szécsényi megyegyűlés jelentése szerint 1737-ben még „sem várost, sem jelesebb mezővárost, se piacot…” nem bírt (Niedermann I. 1942: 10, 33), de elnéptelenedett falvaikba már 1690-ben megindult az északabbi megyék, sőt Szilézia, Lengyelország földre vágyó parasztsága. Ez a népesség azonban sokáig nem állapodott meg. Kisfaludpuszta családnévelemzése derítette ki pl., hogy e falu lakossága 1774-ben, 1830-ban és 1849-ben jószerével teljesen kicserélődött. Különösen a 18. század végén, az úrbérrendezés helyi visszaéléseit követő elszegényedés kényszerített sokakat, így Karancslapujtő 13, Karancsberény 12 jobbágyát, hogy családostól az Alföldre költözzenek (Szabó B.–Horváth I. 1969: 29, 33; NML 1786. Nógrád vm.). A különféle statisztikák (Magda P. 7361819; Fényes E. 1837; Mocsáry A. 1820–1826), majd az 1867-es összeírás segítségével rekonstruálható a megye etnikai összetétele (1. térkép), miszerint ekkor Nógrád lakosságának 67,03 százaléka magyar, 31,10 százaléka szlovák és 1,83 százaléka német volt (NML Nógrád vármegye Vegyes Összeírásai 1867). A múlt század végén újra megerősödő, Budapestre, a miskolci–ózdi iparvidékre, illetve a megyén belül Salgótarján, Losonc környékére áramló népvándorlás, még inkább az Amerikába történő tömeges kivándorlás valamennyi nemzetiséget érintette, és a falvak etnikai összetételét számottevően nem befolyásolta (Szabó B.–Horváth I. 1969: 87, 125). Az ekkor jelentkező magyarosítási kísérletek sem hatottak még odáig – Zólyomi Józsefnek a szlovák (1988) és Kapros Mártának a német nemzetiségű falvakban végzett kutatásai szerint –, hogy az etnikai különbségeket leginkább kifejező nyelvi és öltözködésbeli sajátságokat elhalványították volna.
Amilyen változékonyságot mutatott a megye népessége, olyan szilárdnak bizonyultak azok az intézményi keretek, amelyek ennek a népességnek életvitelét befolyásolták. Mindenekelőtt az a feudális berendezkedés volt tartós, amely a tősgyökeres és a rövidebb-hosszabb ideig itt élő lakosok paraszti életformáját meghatározta. Elsősorban az uradalmakra kell gondolnunk (Magda P. 1819: 260), amelyek, a cseléd-béres szerződések tanúsága szerint a hatáskörükbe tartozók öltözködését is befolyásolták, amikor bérként ruhákkal is ellátták alkalmazottaikat (Flórián M. 1966: 69–74; Zólyomi J. 1979). A fehér ruhát – pl. a becskei, berceli adatok szerint (Schram F. 1968: 683) – maguk az uradalombeli asszonyok szolgáltatták a földesúrnak. A felsőruhákat pedig – a kurrens divatnak megfelelő szabással, a cseléd, béres rangjától függő anyagminőségben – a földesúr, ill. a gazda a céhes mesterektől rendelte meg, amint erre szinte valamennyi árszabás utalást tesz. Ez az eljárás integrálhatta egy-egy uradalom öltözködését. A 18. század elején már a balassagyarmati vagy losonci boltból is származhattak (Zólyomi J. 1985) a bérként kapott ruhafélék, amelyeknek az eredetét viszont nem ismerjük. A 19. században pedig lassacskán el is maradt a ruhabérezés a már jobbára napszámosokat foglalkoztató uradalmak alkuiból (Zólyomi J. 1979: 200).
A nógrádi jobbágy–paraszt népesség 18. századi, 19. század eleji öltözködése jószerével csak a kárlisták és hagyatéki leltárak, a polgári perek lopott holmit soroló jegyzékei és a körözőlevelek segítségével rekonstruálható (Zólyomi J. 1974, 1975). Ezek szerint a nemeses, ill. polgárias öltözetdarabok megjelenését illetően a reformkorig az itteni parasztság sem maradt el jelentősen az országostól. A 19. század második fele az, ami az öltözetekben országosan megnyilvánuló felvirágzást, polgárosodást itt lefékezte.
Nógrádban a dűlős tagosítás után létrejött kis parasztbirtokokon csak néhol teremtek meg a kalászosok, a köves hegyoldalakon még a századunk fordulóján is faekével dolgoztak, ami nem tört olyan könnyen, mint a korabeli merev vasból készült ekék. Az állattenyésztés elsősorban e külterjes gazdálkodást látta el igaerővel. Előbb a sertésmakkoltatás szűnt meg, majd a legelők feltörésével a juhtartás is visszafejlődött. Az 1870-es években az egyre súlyosbodó agrárválság csupán a bor- és dohánytermelő falvakban éreztette kevésbé hatását. De előbb a szőlődézsma eltörlésekor becsléssel megállapított váltság terhe nyomorította, majd az 1880-as években jelentkező filoxera tette koldussá az egykor jó hírű dél-nógrádi szőlővidéket is. A korszerűtlen gazdálkodás mozdulatlanságra ítélte „az ún. volt jobbágyokat”, magának a családnak mint gazdasági egységnek átalakulása is 737megrekedt (Pap Gy. 1865: 8). A Salgó vidékén az 1860-as évektől egyre gyakoribb „válakozások” ellenére Pintér Sándor (1880: 19–20) még két évtized múlva is a tájat jellemezve mint a „palócok családszervezetéről” írt a nagycsaládról.
Nem rekonstruálható már, hogy az ilyen lehetőségek közé szorított falvak öltözködése hogyan alakult. A századfordulói állapotokat ismerve azonban megállapítható, hogy csak a kedvezőbb határú vagy ipari, ill. kapásnövényeket termesztő falvakban, amelyek esetenként maguk fuvarozták is termékeiket távolabbi piacokra, városiasodott a férfiviselet, és alakultak ki a paraszt–polgári női viseletek sajátos formái. Őrhalom példája a legismertebb, ahol korábban dinnyét, a 19. század végén káposztát, századunk elején már krumplit termesztettek, és messzi piacokra szállították (Fél E. 1938a). Itt a parasztos sokszoknyás, pruszlikos, kötényes viselet mellett a 20. század elején végig gombos, hosszú plüss- és bársonyruhákat is kedveltek, széles csipkegallérral, övvel.
Sokak számára azonban csak a napszám jutott, vagy summásként az Alföldre jártak (Galgóczy K. 1855: 208). Sokuk a paraszti idénymunkáknál biztosabb kenyeret talált az 1860-as években már részvénytársasággá alakuló és hamarosan vasúttal is rendelkező Tarján-vidéki bányákban. Míg e summásfalvak öltözete elszegényedett vagy éppen cifra lett, mint Bujáké, a bányászattal, az iparral kapcsolatos népességmozgás bomlasztotta környezetében a korábban egységesnek érzett paraszti kultúrát. Erre utal Pintér Sándor (1880: 15) megjegyzése, miszerint: „ami a szőlőre a filoxera, burgonyára a colorado, ugyanez a palócra a kőszéntelep”.
Az idézett gazdasági-társadalmi alakulások azonban csak az országos folyamatok helyi megnyilvánulásai, amelyek legfeljebb az elszürkülés felé indították az elszegényedett falvak öltözködését, de nem magyarázzák meg azt a jelenséget, amit pl. Saskeöy Ferenc (1868 és 1877 között Litke plébánosa), a helyi Historia Domusban megörökített: „A lit-keiek rövidebb, de bő vastag nehéz szűrt viselnek, bekötött újakkal, vörös v. legtöbbnyire kék szegélydísszel. Kisgerge, Tarnócz ugyanolyat, Mihálygerge közönségesen fekete szegéllyel. Tőrincs könnyű vékony hosszabb és szükebb szintén fehér szürt, vékony piros szegéllyel, az újat nyitva. Hossza csak nem bokáig, a litkeieké pedig csak épphogy a csizmaszár felső részét takarta.” Nem véletlen, hogy a parasztviseletekben az ilyen kisebb szomszédos falvak közötti különbségek a múlt század derekán váltak általánossá, amikor már céhes szigorral, árszabásokkal nem kötötték meg sem a mesterek, sem a vásárlók lehetőségeit. Ekkor éppen azokban az iparágakban, amelyek helyi paraszti igényeket elégítettek ki – így a szűrszabók és a szűcsök számára – már nem volt kötelező a külföldi, csak a „Magyar Honbani vándorlás három évi” időtartamra. A legények tulajdonképpen leendő vásárkörzetükben vándorolva nem az európai standard, hanem legszűkebb környezetük új falusi igényeinek kielégítésére készültek fel. Egy-egy kézműves iparközpont, pl. Gyöngyös (Flórián M. 1984: 399) számos nógrádi falu számára készítette a férfi-, illetve a női öltözet legbecsesebb, legszebb darabjait, a hímzett ködmönt és a szűrt. Ezek a darabok megmutatták, hogy melyik falvak melyik iparos város vonzáskörzetébe tartoztak. De ezen belül még kisebb falucsoportokban vagy egyes falvakban pl. a szegés módja, színe vagy egy-egy motívum divatossá válhatott, és a falvak idővel csak a rájuk jellemzőt rendelték meg a mestereknél (Kresz M. 1976). A rimóci, hollókői menyecskék pl. amikor selyemvirágos bőrmellényük készítője, a pásztói szűcs meghalt, maguk láttak neki, hogy az öltözetükhöz nélkülözhetetlennek tartott „cucaj”-t kihímezzék. E mesterember készítette ruhaféléknél is változatosabbak voltak a különféle specialistáknak, 738parasztvarrónőknek, hímzőasszonyoknak, főkötővarróknak a legszűkebb táji ízlésre valló készítményei.
Nem véletlen azonban, hogy a fenti litkei adatokat egy plébánostól idézhettük. Az egyház mindig is igyekezett befolyásolni bizonyos divatáramlatokat, olykor tiltotta, máskor pedig éppen sürgette egy-egy ruhaféle elterjesztését. Ismert pl. a pozsonyi pálos atya, Csuzi Zsigmond 1724-ben megjelent prédikációs könyve, amelyben kora romlott erkölcseit ostorozva a divat túlhajtásai ellen is tiltakozott (Juhász M. 1944: 43). A 19. század elején pedig az ipolysági pap szorgalmazta a mezítelen keblek eltakarására a „melly keszkenő” viselését (Szeder F. 1835: 36). E tudatos erkölcs- és ízlésformáláson túl, fontos szerepet kell tulajdonítanunk magának az egyházi berendezkedésnek is (Bakó F. 1989: II. 221–235), amelynek újjászervezése Nógrád megyében a 18. században zajlott le. A legnagyobb számú katolikusok egyházi intézményeit az esztergomi érsekség, a váci és az egri püspökség szervezte újjá (Nógrád megye… 1881: 15–16; Chobot F. 1915–1917: II. 74–78). A mai Nógrád megye területére telepedett evangélikus szlovákok a Dunán inneni Egyházkerülethez tartoztak, míg a mostani határok között maradt egyetlen református falu, Diósjenő, a Duna melléki Egyházkerületbe illeszkedett. A 18–19. század fordulójára már kialakult az anyatemplomok és filiáiknak az a rendszere (2–3. térkép), amely – a népességmozgások ellenére – még századunk fordulójára is alig változott. Csak néhány esetben kapott anyatemplom rangot egy korábbi filia, hogy aztán az előző anyatemplommal osztozzon a hozzá tartozó falvakon (Fényes E. 1837: II. 229–250; Chobot F. 1915–1917: I. 121–174).
Fényes Elek (1837: II. 209) megjegyzi azt is, hogy „Nép oskola minden katholikus parokhiában vagy nagyobb helységben, s minden evangélikus és református eklézsiában találtatik egy-egy”. Hogy ezek a „néposkolák” hatékonyan beleszóltak volna növendékeik leginkább szükség szabta öltözködésébe, ma már kinyomozhatatlan. Századunk fordulójáról is csak néhány adat utal ilyesmire, pl. emlegetik a tolmácsi kántortanító állandóan zsebben hordott hajcsatjait, amelyekkel hátra szoktatta a kislányok homlokba hulló hajtincseit. De nem is az iskola, hanem a templom volt az a hely, ahol vasárnaponként, nagy ünnepeken a divatbemutatónak is beillő nagymisére, istentiszteletre összegyűltek, és ahová a filiákból is megérkezett a helyi divatot vivő fiatalság. Az egy anyatemplomba járók jól ismerték a falucsoportjukon belüli kisebb eltéréseket. Az Őrhalom–Hugyag–Csitár alkotta csoporton belül tudták, hogy az őrhalmiak a legcifrábbak, a hugyagiak a legegyszerűbbek, kívülről azonban a három falu öltözködése egyformának tűnt. Az egykor Lóchoz tartozó Varsány, Sipek, Rimóc, Hollókő menyecskéi jellegzetes kendőkötésük változataival eltértek egymástól: a lóciak laposabbra, a rimóciak szögletesebbre, a hollókőiek hegyesebbre hajtogatták a díszes alsó főkötőre rögzített menyecskekendőjüket. Ezek az eltérések azonban a külső szemlélő számára nem voltak feltűnőek. Palotay Gertrúd 1930-ban éppen e falvak öltözködését bemutatva vetette fel az anyatemplom és a közös egyházi ünnepek szerepét az öltözködésbeli hasonlóságok, a viseletcsoportok kialakulásában. Ő idézte elsőként (Palotay G. 1931b) Pajor Istvánnak (1845) az Életképekben megjelent írását a „palóc vendégségről”, azaz a falu templomának búcsújával járó összejövetelekről. A búcsúk szó szerint családi közösséggé formálták az egy templomhoz tartozó falvakat, hiszen a búcsú, a „vendégség” a rokoni kapcsolatok ápolásának és újak kialakításának is alkalma volt. Az így összekovácsolódó falvak hasonló és megrögzött öltözködési szokásaikkal akkor is összetartoztak, amikor esetleg vasárnaponként már 739saját templomukba jártak. A rimóci Bandúr-szögből pl. Varsányba, Sipekre, Nagylócra vagy Hollókőre, a rokon szokású, rokon viseletű községekbe szívesen férjhez ment, „rókamenyecskének” ment a leány. Ha azonban Őrhalomba vagy Bujákra kellett volna mennie, nem szívesen tette volna, mert ott más volt a divat, és már 17–18 éve azt hallotta, hogy az ő szülőfalujának ezeknél szebb, a „letszebb” a viselete (Fényes D. 1942: 3). Abba nőtt bele, csak a saját falujának, csoportjának viselete árulta el számára pl. a kevésbé ismerősek családi vagy éppen vagyoni állapotát, öltözködésében kifejezett örömét, gyászát. Előfordulhatott, hogy egy távolabbi vagy polgárosultabb környezetben, pl. Orosházán a Galga mentéről odakerült fiatalasszony megtarthatta viseletét (Fél E.–Varga M. 1965: 429). Ámde a saját faluhoz való kötődés lazulása, az életmód megváltozása, esetleg a félelem a másféle környezet, a város megvetésétől (Manga J. 1952) magával hozhatta a saját vidékre jellemző öltözködési darabok, módok, sajátos esztétikai elképzelések feladását. Ezzel szemben a helyben maradás a helyi sajátságokat erősítette, és a századunk fordulójára létrejött viseletcsoportokat még hosszan életben tartotta. A nógrádi viseletcsoportok az 1960-as években még kutathatóak, feltérképezhetőek voltak (4. térkép). A viselettérkép meggyőzően igazolja, hogy az anyatemplomok filiáikkal alkotott kis körzete szinte kivétel nélkül egybeesik a viseletcsoportokkal, ezek egységét főként az etnikai különbségek törik meg. Magának a helyi viseletnek parasztos vagy városias jellegét azonban az adott gazdasági-társadalmi folyamatok határozták meg (Flórián M. 1970).
