A TÁRSADALMI HELYZET, A GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK KÖVETKEZTÉBEN KIALAKULT ÖLTÖZETKÜLÖNBSÉGEK
A TÁRSADALMI HELYZET, A GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK KÖVETKEZTÉBEN KIALAKULT ÖLTÖZETKÜLÖNBSÉGEK
A 17. század második felétől egyre nagyobb a távolság Európában az elit és a nép kultúrája között. Az európai udvarok – pl. a francia abszolutizmussal szimpatizálva vagy éppen ellene szövetkezve – egyre inkább hasonlítottak, társadalmi megnyilvánulásaikban, műveltségükben, öltözködésükben egyre egységesebbek lettek. 1678-ban jelent meg az első francia, még nem illusztrált divatlap, amely Anglia felé közvetítette a francia stílust. Angliában a 17. század végén kézzel festett Fashion-plate-k, 1758-tól már illusztrált zsebkönyvek terjesztették a divatújdonságokat az olvasni nem tudók felé is (Marly, D. 1986: 52; Cumming, V. 1984: 14). Hasonló divatlapok a 18. század közepétől Franciaországban, majd Németországban is irányítani kezdték elsősorban az udvari és ünnepi megjelenést (Ribeiro, A. 1985: 18), nemzetközileg egységesítve azoknak a társadalmi rétegeknek az öltözetét, amelyek a divatot vezették és azokét, akik őket követni tudták. Ezzel a folyamattal szemben a 18. században az egyes országokon belül – a nemzetközi, illetve városi öltözetdarabok vidékenként módosuló variációival (Williams-Mitchell, C. 1982: 54; Böth, G. é. n. 20–22) – egyre változatosabbakká váltak a társadalmi 732rangot hangsúlyozó férfi és az egyre attraktívabb női parasztöltözetek. Ugyanekkor egyre inkább összemosódott a városi, polgári középosztály és a parasztság elejének viselete, viszont megnőtt a különbség a parasztság gazdagabb és mostohább sorsú rétegei, illetve a nagy városok vonzásközetében és a távolabb élők öltözködése között.
Kevés idevonatkozó hazai forrásunk hasonló folyamatra enged következtetni. A 17. század végi, főleg erdélyi viseletképek még jobbára az etnikai eltéréseket hangsúlyozták. A 18. század elejének történetírói, közöttük pl. Bél Mátyás szintén a soknemzetiségű Magyarország népeinek öltözködését igyekezett megkülönböztetni. De monográfiájában elválasztotta egymástól a különböző társadalmi állású városiak és a falusiak öltözetét, sőt már a tájak, azaz inkább országrészek öltözködése közötti különbséget is észrevette. Megemlítette például, hogy a városhoz közelebb lakó falusi asszonyok csinosabban járnak a többinél, s szerinte ekkor – 1730-ban – az Alföldön már nem volt különbség a magyar paraszt és a városi nők öltözete között (Bél M. 1984: 461). Megállapítása figyelmen kívül hagyja, hogy a korabeli alföldi „falusi” nép közül sokan (mező)városlakók voltak, csupán határbeli munkájuk idején költöztek ki a városokból. Ez a megállapítás azonban egyúttal történeti távlatot ad annak a 19–20. századi nagy különbségnek, amely a polgárosodottabb Alföld és más országrészek öltözködése között megmutatkozott, s tulajdonképpen a hazai viseletcsoportok kialakulásának kezdetét jelentette.
Nálunk is, mint Európa többi országában, minél inkább jellemzővé vált a vidékenkénti másság, annál nehezebb volt felzárkózni a 17. század második felétől s főleg a 18. századtól szinkronizálódó európai divathoz.
A 18. század második fele volt az az utolsó korszak Európában, amelynek ízlésében – magas normáival – még a kézművesség játszotta a döntő szerepet. Ezt követően, a textilipari gépek megjelenése és a velük járó sokszorosítási lehetőségek felgyorsították az európai öltözködés újrauniformizálódását. Ez a folyamat talán a lyoni takácsmester, Jacquard lyukkártyás szövőgépének 1804-ben történt szabadalmaztatásával kezdődött, amit a textilipar gyors gépesítése követett. Kb. ezzel egy időben a nyomódúccal fáradozó festők munkáját átvették a folyamatosan dolgozó hengernyomógépek, s néhány további évtized kellett csak a csipkeszövőgépek megjelenéséhez is. Az 1839-től az öltözetdíszekre is vonatkozó angol szabadalmi rendszer a művészet, az ipar és a kereskedelem összehangolásában játszott nagy szerepet, amelyet 1851-ben a londoni Great Exhibition Európa-szerte tudatosított (Levitt, S. 1986: 1–3). Az immár minősített és szabványosított anyagok és díszítmények szolgáltatták az alapot az ekkor még varrólányokat és hímzőasszonyokat foglalkoztató ruházati iparnak. Isaac Merrit Singer 1851-ben megtervezett és 1870-ben már 160 angliai üzletben vásárolható varrógépe révén azonban hamarosan megindult a gyári méretű konfekcionálás, s a konfekcionált fehérneműk, majd felsőruhák áruházi forgalmazása is (Ewing, E. 1984: 107). A század második felére a korábbi növényi és földfestékeket is kémiailag előállított anilinfestékek váltották fel, gazdagodott, de meg is változott a textiliparban használt színvilág.
Mindez előidézte, hogy a korábban egy-egy évszázadra, majd évtizedre elhúzódó divatok időtartama évekre zsugorodott, és ehhez a gyorsuló divatváltáshoz képest a kisebb csoportok öltözködése újra és újra lemaradt, megrekedt. Csak azoknak az iparosodott nyugati országoknak közembere, földműves népe volt képes lépést tartani, ahol már korábban, a 17–18. században kiépült, megszerveződött a vándorkereskedelem, ill. a bolthálózat, rendszeressé vált a használt ruhák társadalmi forgalma (Spufford, M. 1984: 73348), és ahol a feudális kötöttségektől már korábban megszabadult parasztságot öltözködési rendeletek sem kötötték arra vonatkozóan, hogy mire költheti a pénzét (Levitt, S. 1986: 71).
Nálunk nemcsak a tartósabb feudális kötöttségek, hanem speciális történelmi körülmények is gátolták a parasztságot, a közrendet a nemzetközivé vált divat követésében. A 17. század végén a magyarországi főnemesség – ismét politikai meggondolások következtében – Bécshez igazította öltözetét. A hazánkban hirtelenül megszaporodó számú német szabók révén a nyugati stílusáramlatok a polgárosodó közép- és kisnemeseket, a városlakó polgárokat is elérték. A „náj módi” azonban eleinte csak egy-egy részletével illeszkedett a magyar öltözetbe. A lassan megszokottá vált német szabású lajbik, kabátfélék idővel megjelentek a magyar váltómíves szabók termékei között is, s miután közkedveltek lettek, a főleg a parasztságnak dolgozó vásári szabók „konfekcionált” áruiként is piacra kerültek. A magyar öltözet idővel talán feledésbe is ment volna, hogyha nem válik a 18. századi nemzeti ellenállás, különösen a II. József németesítő politikájának hatására fellobbanó patriotizmus szimbólumává. A német ruhákat ismét magyarra cserélték, a vármegyei uniformisokat is újramagyarították. Országszerte tudatossá vált, hogy a „ruha és a nyelv formálja a nemzetet különös nemzetté” (Keresztesi J. 1957: 386–387), s szinte hitvallássá vált a „nemzeti módit” a „nemzet pallérozásának legnyilvánságosabb jegyének” tekinteni. Zárójelben azonban meg kell jegyezni, hogy a 19. század elején már csupán a „kihívóan” német ruhafélék, pl. a háromszegletűre felkötött kalap vagy a harisnyával viselt térdnadrág tűnt csak fel a „náj módi” kárhoztatóinak, pl. Nemesnépi Zakáll Györgynek, a dolmányos, szűk nadrágos, csizmás együttesbe korábban asszimilálódott mellény már nem (Mészöly G. 1917: 103).
A magyar öltözet különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után vált Európa szemében is egyértelműen nemzeti szimbólumunkká. 1860-ban a székely asszony is „magyar nemzeti öltözetét” emlegette viseletéről beszélve (n. n. 1860: 22), ugyanekkor Bécsben egy jogászbál választmánya megtiltotta a „magyar nemzeti mezben való megjelenést” (n. n. 1860a: 195), miközben Európa számos városában magyar kalapba, dolmányba és a már kimondottan a parasztviselethez tartozó szűrbe öltöztek, tüntetve a levert magyar szabadságharc mellett.
A parasztöltözetek iránt a 19. század elején a német romantika keltette fel az érdeklődést. A bádeni festők pl. a tudatos figyelemkeltés céljából viseletkönyveket jelentettek meg, amelyekben kimondottan a vidékenként változó parasztöltözetek szerepeltek (Höflein, U. 1989: 256–257). Hatásukra – akár Lengyelországban (Tagányi Z. 1991) – nálunk is a parasztság kultúrája, főleg látványos viselete felé fordult a figyelem. Az ilyen rajzok, festmények alapján mutatta ki Sinkó Katalin (1989) a korabeli Európának a magyar népviselethez fűzött romantikus, orientalista értelmezéseit. Az első ilyen sajtómeg-nyilvánulások és a viseletkönyvek alapján apró részletességgel rekonstruálhatók a 19. század derekának hazai parasztviseletei (Kresz M. 1956).
Ekkortájt tűnt fel egyes, immár „nemzetközien” járó népeknek, hogy nincs saját nemzeti öltözetük, s pl. a csehek 1848-ban tudatosan hozzáláttak nemzeti öltözetük megkonstruálásához (Moravcová, M. 1968). Az ilyen kísérletek legtöbbje a parasztviseletekhez vezetett: a svéd egyetemek hallgatói saját vidékük népviseletében jelentek meg ünnepélyeiken, a Stájerországot kormányzó János főherceg stájer lóden vadászöltözetben deklarálta demokratikus gondolkodását. Egy 1854-ből származó litográfia szerint Ferenc 734József Erzsébettel, még mint jegyesével bajor parasztöltözetben kereste a népszerűséget. Ez időben alakultak Bécsben a viseletegyletek, amelyek patrióta érzelmeiket szűkebb hazájuk parasztruháiban felvonulva fejezték ki, és csak jóval később, a századfordulón kreálták meg az egykori parasztviseletekből egész Ausztria nemzeti öltözetét, a dirndlit (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 13–14).
Idehaza a népviseletek lassan elfoglalták helyüket a népszínművekben (Kerényi F. 1991), a hazai műpártoló egyesületek által sokszorosított műlapok népéletábrázolásain (Cennerné Wilhelmb G. 1991), a millenniumi látványosságok között, a színpadon „lako-dalmassá” alakult parasztlakodalmak kosztümjeiben (Fügedi M. 1989) és pl. a különféle egyletek néprajzi báljainak jelmezei között (Halasi M. 1989). Egy-egy helyi népviselet felöltése azonban csak „nyári kiruccanás” volt, nem hatolt be a polgári divatba (F. Dózsa K. 1989: 46). Majd csak a 20. század különféle kereskedelmi, szociális és politikai töltetű törekvései, pl. a Tulipán-mozgalom vagy később, a magyar jellegű öltözetek, öltözetelemek és pl. hímzésstílusok propagálása járt némi sikerrel bizonyos társadalmi körök ízlésének, divatjának alakításában. Az úri-polgári érdeklődés, egyáltalán az, hogy ezek a körök színpadon, jelmezbálban, divatlapban kapcsolatba kerültek a népviseletekkel, felértékelte azokat, megerősítette státusukat, meghosszabbította egyes ismertté, népszerűvé vált népviseletek, illetve egész viseletcsoportok életét.
