A MAGYAR ÖLTÖZKÖDÉS MEGÍTÉLÉSE EURÓPÁBAN
A MAGYAR ÖLTÖZKÖDÉS MEGÍTÉLÉSE EURÓPÁBAN
Amikor a 20. század végén viseletcsoportokról beszélünk, azokra a közel azonos öltözetű és környezetüktől megkülönböztethető falucsoportokra gondolunk, amelyek kb. századunk fordulójára dolgozták ki jószerével csak saját közösségükben érthető öltözködési jelzőrendszerüket, szokásaikat. Maga az a törekvés azonban, hogy a társadalom egyes csoportjai, rétegei a viseletükkel is megkülönböztessék magukat másoktól, már sokkal régebben is megfigyelhető volt.
Legelőbb a világi és egyházi hatalom emberei igényeltek ilyen megkülönböztetést. A 10–11. században a világi öltözködés a szabott ruhák, a variálódás felé indult. Az egyház azonban megőrizte a korábban egész Európában nagyjából egységesnek mondható, festetlen vászonból, posztóból készült tunikás, leples öltözékeket, amelyek ekkor már a világi lakosság körében az alsóbbrendűek, a szegénység kifejezői lettek. A hazai egyházi méltóságokat Kálmán király 1110 körül törvénnyel is figyelmeztetni kényszerült, hogy „Senki, aki az egyházi rendhez tartozik, ne használjon világi”, hangsúlyozottan selyem és „tarka színű ruhákat” (Léderer E. 1964: 56).
Európa keleti felében a világi öltözködésben is vallási gyökerű szabályok érvényesültek. A bizánci birodalom széthullása után létrejött az oszmán-török birodalom, és ahová politikai hatalma kiterjedt, ott az alávetett népek öltözködése hasonult évszázadokon át mozdulatlan öltözködési szokásaikhoz. Előfordult, hogy még a nyugati követek is – Magyarországon áthaladva – Pozsonyban „keleties”, magyar ruhát varrattak, ha a szultán elé szándékoztak járulni (Takáts S. 1915–1917: II. 226–227). A bekebelezett országokból, pl. az orosz, oláh, zsidó, lengyel vagy magyar kereskedők azonban szabadon közlekedhettek a birodalom határain belül: ruhájuk azonosította őket. A hódoltság kezdeti szakaszában a mohamedánok kedvelt színének, a zöldnek használata még a behódolt népek körében is tiltott volt, viselőjéről – a szájhagyomány szerint – „bőröstől” szedték le az ilyen színű ruhákat (Papp L. 1930: 20). Mindenesetre 1555-ben Konstantinápolyban egy magyar írnokot kiráztak zöld posztóharisnyájából, hogy ne hordja lábán Mohamed színét (Dernschwam J. 1977: 322, 331–332). Hasonló meggondolásból nem viselték az iszlám színét, a zöldet pl. Velence lakosai sem (Newton, S. M. 1988: 107).
Ezzel az évszázadokon át változatlan öltözködési rendszerrel szemben Európa nyugati felének világi öltözködését a hagyományokkal könnyebben szakító társadalmak befolyásolták. Braudel a 14. század közepére teszi a divat első megnyilatkozásait, amikor a férfiak 730rövid és szűk, a nők szintén testhezálló és dekoltált ruhákat kezdtek viselni. A század végi „kecses gótika” azonban csak a főúri rend viseletében nyilvánult meg, a közrend asszonyai még évszázadokig régies fátylakba, leplekbe burkolóztak (Braudel, F. 1985: 319, 326). A 15. század elején már egyértelműen elvált egymástól a „török”, azaz a keleti és az európai viselet. A század végére pedig megkülönböztethetőek lettek egyes „nemzeti öltözetek” is, amelyek ekkor még nem parasztöltözetet jelentettek, hanem az elitét. Megkülönböztethető, illetve azonosítható volt pl. a franciák, az itáliaiak, a spanyolok, a németek, a hollandok vagy a magyarok viselete (Newton, S. M. 1975: 66, 136–137), vagyis azoké, akik akkor már mint nemzet szerepeltek az európai politikai életben.
A magyarokat a 14. században leginkább süvegükről (Newton, S. M. 1980: 25, 91–92, 100; Marosi E. 1991), a 15–16. században a kaftánhoz hasonló turcájukról, subájukról (Newton, S. M. 1988: 80–81, 133, 138, 140, 178–179 és Balogh J. 1948) ismerték fel. A 17. századra a szűk nadrággal viselt dolmány és mente (Marly, D. 1987: 74–75, 88–89; Ribeiro, A. 1985: 73, 75, 130, 133) lett a magyar nemzeti öltözet jellemzője, mely huszárruha formájában a 18. században egyes nyugati országok katonai egyenruháinak is előképe lett (Lawson, C. C. P. 1941: II. 204–205, 245, 247; Webb, W. M. 1907: 59, 81), sőt a század végén a nyugat-európai, nevezetesen angol polgári férfidivat is átvette szabásvonalait (Cunnington, C. W.-Cunnington, Ph. 1959: 25, 73, 169; Flórián M. 1991).
A férfiöltözet – ugyan egyes részleteiben engedve a nyugati divathatásoknak – még a 18. században is őrizte „keleties” jellegét, a magyar női öltözködés viszont 16–17. századi nyugat-európai öltözetelemekből formálódott. A 18. században a nyugat-európai elit egybeszabott ruháival szemben a korábbi ingvállas, pruszlikos, bőszoknyás női öltözet alakult, konzerválódott „magyar ruhává”, illetve a nyugati stílusú öltözeteket viselő és polgárosodó hazai elit ruhatárában „magyar gálává”.
Az elit ruházkodásában lezajló változások, az új formák, az új anyagok megjelenése a köznép soraiban elsősorban az urak cselédeit, alkalmazottait, a mesterembereket érintette. Ennek a rétegnek öltözködése egyébként jobban is dokumentált, mint a parasztságé. Ma már elképzelhetetlen, hogy egykor milyen jelentősége volt a számukra kötelező egyenruháknak, libériáknak, melyek kifejezték viselőjüknek valahová tartozását, tagságát. Csak arra mondták, hogy „felöltözött”, aki társadalmi rangjának azonosításához szükséges valamennyi öltözetdarabot felvette. Így a kézművesek is valamilyen ruhafélével különböztették meg testületüket a másik céh tagjaitól, s ha ez a ruhadarab idővel ki is ment a divatból, a mesterség attribútumaként tovább viselték, mint az angol kőművesek a csuklyát (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 372). Az uniformisokon, libériákon egyre nagyobb szerep jutott a különféle jeleknek, díszítményeknek s mindenekelőtt a színeknek. A nyugat-európai szabók már 1526-ban francia, 1583-ban angol nyelven forgathatták Sicile Le Blason des Couleures en Armes, Livrees et Devises című, az egyenruhák és libériák színeiről és egyéb jelvényeiről szóló könyvét. A korabeli Európát egységesen foglalkoztató öltözet- és színszimbolika ismeretében íródtak Shakespeare drámái, amelyek éppen ilyen jellegű utalásaik révén tarthattak számot a nemzetközi közérthetőségre.
A 14–15. században nálunk is megjelenő és a 16–17. században kiteljesedő céhek szabályzatai is részletesen foglalkoztak tagjaik öltözködésével. 1599-ben pl. a posztó-nyírók, vásári és váltómíves szabók, valamint a szőrművesek (Takács B. 1980: 117–126) artikulusai ismertették a céhtagok „egyenruháját”. Szabó egyetlen lépést sem tehetett az utcán kabát, köpeny, gallér, föveg és kesztyű nélkül, ács kabát és nyakravaló, molnár a 731vállára vetett zsák nélkül. Ünnepi alkalmakra szánt öltözetükhöz mesterségük jelvénye is hozzátartozott (Nagy D. 1985: 372–373). A szigorú előírások tették lehetővé, hogy Czerzy Mihály (1906: 207–211) jelen századunk fordulóján még pontosan rekonstruálhatta az 1879-es nagy árvíz előtti szegedi öltözködési szokásokat. Elkülöníthette egymástól a különböző színű és anyagú „egyenruhában” járó mesterembereket, akik még ekkor is – ugyan már ezüst óraláncon, ezüstből öntött – mesterjeleket is viseltek, pl. potykahalat a halászok, ezüsthordócskát a kádár, üllőt a kovács.
A mesteremberek Európa-szerte a városi polgárok potentát rétegét alkották. Többek között az ő öltözetük volt az, amelyik egykor a mai értelemben vett nemzeti öltözeteket kialakította, amelyik elérhető példaként állt a parasztöltözetek számára. Ezek – részleteiben lassan igazodva a divatváltozásokhoz – a 17–19. századig mint vasárnapi, ünnepi öltözetek maradtak fenn (Newton, S. M. 1980: 100–101) Európa ekkor még földműves országaiban. A különböző országok parasztviseletei közötti különbségek a 16. század közepétől jelentkeztek. A holland, német, angol parasztnők a szűk, ujjas derekakat kedvelték pl., míg az itáliaiak vagy a franciák bő ujjú ingeken az ujjatlan derekakat, amelyek felett idővel vállkendőt viseltek (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 59).
A 16. század közepétől egyre nagyobb számban jelentek meg városlátkép-sorozatok a társadalom minden rétegéből válogatott staffázsfigurákkal díszítve és a kimondottan viseletkép-sorozatok is. Ez utóbbiakban – más népek sorában – a magyar nemesek, nemesasszonyok figurája mellett már ekkor megjelentek a magyar városi polgárt, parasztasszonyt ábrázoló képek is (Galavics G. 1990: 57–80). Ez is tanúsítja, hogy a magyar kultúra és ennek egyik látványos megnyilatkozása, az öltözet, párhuzamosan alakult Európa más országainak öltözeteivel, és hogy az etnikumokhoz köthető nemzeti, majd parasztviseletek között a magyar ruhát, magyar viseletet mint Európa egyik viseletcsoportját tartották számon.
