PAPUCS
PAPUCS
A bőrtalpú papucs fejelten vagy keresztpántosan és a 16. század elejétől keskeny bokapánttal a lábhoz fogott változatában is szerte Európában ismert volt mint nyári lábbeli vagy a két részből álló lábbeliviselet kemény talpú komponense. Így a 16. század végén a pacsmag és papucs szóval együtt érkező (OklSz IV. 1902–1906: 747; N. Kakuk Zs. 1954: 82) török papucsféle csak a csizmáéhoz hasonló készítési technológiájában hozott újat a hazai lábbeliviseletbe. Formailag ez a papucs ekkor a török nők körében (de még a 19. században is használatos) alacsony kérgű lábbeli volt, olyan vastag papucsféle, amilyeneket a múlt században nálunk is országszerte használtak mezőn tövis ellen, házból, udvarból kiszaladva. Ilyen a Zobor vidéki magyarok papucsnak is nevezett, bokáig érő halina lábbelije és hasonló társa, amit talán szintén török eredetű szóval (TESz II. 1970: 834; Bárczi G. 1963: 272) pl. az egriek vagy a szlavóniai magyarok mamusznak mondanak.
A felkunkorodó orrú, cifrán kivarrott szattyán- és karmazsinpapucsok egykor látványos karriert futottak be. A papucsot kezdetben csak török bőrökkel dolgozó és a török technológiát ismerő csizmadiák varrták a bele való bőrkapcával együtt. A 17. század elejétől jelent meg rajta a sarok, s a század végére már az „Alacsony Papucsot” és a „magas Sarku” papucsot is országszerte árulták (HML 1697. Heves vm.). A tokaji, sátoraljaújhelyi csizmadiák 1686-ban előírták, hogy a remekbe készítendő lábbelik között „Az második darab egy Papuch légyen, kit szoktunk nevezni Gyulai papuchnak, igen nagy sarku, egy terenye nagy ujjával öszve” (Gáborján A. 1966a: 149).
Ezekkel a bőrpapucsokkal kelt versenyre a 17. század második felében a német vargák és „czipe Csinállók” remeke, a rendszerint selyemből, bársonyból varrt, a nőknek szántan szintén magas sarkú pantofell, amely nyomban meg is jelent főúri asszonyaink ruhatárában (Radvánszky B. 1986: I. 49). Később a bőrkapcás, immár béresnek való papucs, amit a csizmapatkoló kovács meg is vasalt (HML 1711–1716. Heves vm.), a török vagy tobak kordovánból készült „sarkas Paputs” (VeML 1794. Veszprém vm.) csak elvétve fordult elő a csizmadiatermékek között. A cifra pántlikás pantófli pedig a 4–5 éves leánykák lábán is megjelent, átvéve az előbbiek helyét és nevét is. Igaz, mire a német vargák is „Papucsért, vagyis Pantofflért” kérték a járandóságot (CsML 18. sz. Csongrád vm.), helyükbe már a suszterek, még inkább a papucsosok léptek. Ezek a mesterek, mivel a főúri, nemesi gálából a papucs házi használatba szorult, főleg a köznépnek, a parasztoknak dolgoztak. A férfiak – állatok, ház körül foglalatoskodva – még századunk fordulóján 691is országszerte kedvelték a lapos, fejelt papucsokat, a nők pedig hímzett posztó-, selyem-, bársonypapucsaikat utcai, sőt ünnepi öltözetükbe is beillesztették. A Dunántúl, Duna–Tisza köze, Tiszántúl déli sávjában, azaz a nyelvterület déli részén nyerte el a papucs e legmagasabb rangját, különösen a hímzett, rézkarikákkal, ringlivel díszesen kivert, híres szegedi papucsok vásárkörzetében (Bálint S. 1955).
