A FALVAK ÉS AGRÁRVÁROSOK HATÁRA
A FALVAK ÉS AGRÁRVÁROSOK HATÁRA
A köznapi nyelvhasználattal ellentétben, a település szó jelentése nem szűkíthető le a belterületre: az épített városra és az épített falura. Beletartozik abba a határ is. Agrártelepülések esetében a határ jelenti a lakosok legfontosabb munkahelyét, meghatározó jelentőségű életterét, megélhetési forrását. A falvak és agrárvárosok mindennapjaiban soha nem kétséges a belterület és a külterület összetartozása. A határ természetes és elengedhetetlen része a településnek.
A belterülethez hasonlóan a külterület kiterjedése is közigazgatási döntés eredménye. A külterület ott kezdődik, ahol a belterület véget ér. A két terület határa nem föltétlenül esik egybe a beépített és a mezőgazdasági termeléssel hasznosított, beépítetlen terület találkozási vonalával. A külterület nagyjából ugyanazt jelenti, mint a határ, de a határ szó legtöbbször valamivel tágabb értelmű. A határ a falu vagy a város szélső házánál kezdődik. Magában foglalhat olyan területeket is, pl. faluszéli kerteket, legelőt, amelyet a közigazgatás illetékes hivatala belterületté nyilvánított.
A külterület szó 19. századi nyelvújítási fejlemény. Jóval régibb az ugor kori hat szócskából kifejlődött és a 11. századtól adatolható határ kifejezés. A határ szó a magyar nyelvben alapvetően két dolgot jelent: 1. Valamely település, megye, ország területének szélét. A településhez, megyéhez, országhoz tartozó földek határoló vonalát, amely más 69települések, megyék, országok területétől elválaszt. 2. Egy-egy település földjét, vagyis a beépített beltelkek együttese és a határvonal között húzódó kertek, szőlők, szántók, kaszálók, legelők, erdők, utak, vizek, parlagok területét.
Látszólag tehát két különböző dologra használja a magyar nyelv ugyanazt a kifejezést. Valójában a második jelentés az elsőből következik és valószínűleg az elsőből is fejlődött ki. A földterület jelentésű határ olyan területre vonatkozik, amely a határvonal értelmű határig tart, vagyis amelyet a szintén határnak nevezett határvonal határol. Nyelvi különlegesség, hogy limes, Grenze, azaz határvonal értelmű határa van falunak, városnak, megyének, tartománynak, országnak egyaránt. Földterület jelentésű határa azonban csak falunak, városnak lehet. A magyar határ szó falu, város földterülete jelentéssel átkerült több szomszéd nép – pl. román, szlovák, horvát, ruszin – nyelvébe.
Nemcsak a belterületnek, hanem a külterületnek, a határnak is van alaprajza (Mendöl T. 1963: 179). Míg a belterület alaprajzát a telkek és az utcák rendje alakítja, a határrajzot a különböző művelési ágakhoz tartozó területek elhelyezkedése; az utak, a dűlők és a parcellák rendje határozza meg. A falvak és agrárvárosok sokfélék. Két teljesen egyforma nem akad köztük. Következésképp határuk is sokféle képet mutat (Eperjessy K. 1966: 55). Ennek ellenére felfedezhetők törvényszerűségek és rendszerek a határképek alakulásában.
A magyar faluhatárok egyidősek a magyarországi falurendszer stabilizálódásával. Maksay Ferenc kutatásai szerint faluhatárokról azóta lehet beszélni, amióta a belterületek végleg helyhez kötődtek, a faluburjánzás, falukettőződés pedig megszűnt. Magyarországon ez a településstabilizálódási folyamat a 12–14. század között zajlott le. A 13. század végén már volt példa szilárd faluhatárra. A határkialakulás ideje függött a szomszédos települések távolságától és a terület domborzati, vízrajzi adottságaitól (Maksay F. 1971: 133). Szabó István valamivel korábbra datálta a faluhatárok kialakulását. Arra a következtetésre jutott, hogy a 12. század végén a magyarországi falvak már szilárd határokkal különültek el egymástól (Szabó I. 1969: 107). A kialakult faluhatárok évszázadok alatt végtelen nagy szívósságról tettek tanúbizonyságot. Legtöbbször fennmaradtak falujuk pusztulása után is.
A határok tudatosításában és megőrzésében a telekkönyvezés bevezetése előtt fontos szerepet töltöttek be a különféle határjelek: árkok, barázdák, források, kutak, élővizek, megjelölt élőfák, dombok, halmok, földkupacok, bálványkövek, faragott faszobrok, „képes fák”, feliratos határkövek. Efféle határjelekről középkori oklevelek és 17–18. századi vallomások ezrei tanúskodnak (Szabó I. 1969: 110–113; Maksay F. 1971: 138; Takács L. 1987: 15–109). A határjelek elpusztulhattak, sőt tudatos pusztítások áldozatai lehettek. A sok tanút felsorakoztató határperek különösen a 17–18. században voltak gyakoriak (Takács L. 1987: 110–195; Bárth J. 1989).
A határjelek rendszeres megújítása érdekében állt a faluközösségeknek és földesuraiknak egyaránt. A határjel-újítás, az ún. határjárás ünnepélyes alkalom volt, amelyen vármegyei hivatalos személyek mellett részt vettek a falu öregjei és a jövendőt képviselő fiataljai. A határdombokon a fiatalok rendszerint „megcsapattattak emlékezet okáért”, azaz a fontosabb határpontokon egy-egy gyereket jól megvertek, hogy soha ne felejtse el, hol húzódik faluja határa. A középkori oklevelek megemlékeznek útszerűen járható faluhatárokról (Szabó I. 1969: 110). A határjárás először valószínűleg a nagyobb helységekben jött divatba. Kolozsvár városa 1527-ben rendelte el, hogy határait évente egyszer 70járják körbe a város elöljárói. Vigyenek magukkal fiatalokat, hogy ismerjék meg a határvonalat és a határjeleket. Sajnos a kutatás még nem tisztázta, miként lett a sok tekintélyes ember hivatalos ténykedéséből „népszokásnak” tekinthető vidám tavaszi, húsvéti felvonulás. Van-e egyáltalán genetikus kapcsolat a hivatalos határjárás és a határkerülésnek nevezett népünnepély között? Tény az, hogy a 17–18. század sok magyar falujában mint egyházi körmenet, mint vidám népünnepély jelenik meg a forrásokban a hajdanán, illetve másutt hivatalos ceremóniaként szereplő határjárás. A 19–20. századi néprajzi leírások tavaszi népszokásként ismertették a legtöbbször húsvét táján tartott határkerülést (Barabás L. 1980; Takács L. 1987: 170–173).
A határ 20. századi képe az egymást követő nemzedékek céltudatos munkájának eredménye. A természeti környezet átalakítása és a határkép formálása a más népekhez köthető előzményeket nem számítva a Kárpát-medence legtöbb helységében 800–900–1000 éves múltra tekinthet vissza. Egyik nemzedék erdőt irtott és szántóföldeket teremtett, egy másik nemzedék utat formált, patakmedret fogott gátak közé, ismét másik nemzedék tagosított és ezzel átrendezte a földparcellák rendjét. A kultúrtájteremtő határformálás nem volt mindenütt megszakítás nélküli előrehaladó folyamat. Kedvezőtlen történelmi körülmények megállíthatták, sőt visszafordíthatták. A török időkben sok száz magyar település elpusztult. Határuk jórészt elvadult. Szántóik helyén erdő sarjadt, szőlőskertjeikből bozót lett, dűlőútjaikat benőtte a gaz, vízműveik mocsárba fulladtak. Különösen jelentős elvadulás következett be a nagy folyók ártéri tájain, pl. a déli Duna-szakasz síkságain (Andrásfalvy B. 1975: 161–162), valamint a korábbi kultúrtájakat elborító futóhomok néhány zónájában, pl. a Kiskunságban. Azokon a területeken, ahol a kedvezőtlen történelmi változások megállították a kultúrtájteremtő határformálást, a 18–19. századi telepeseknek vissza kellett hódítani a természettől új településük határát. A magyar múlt egyik nagy sikertörténete ez a természethódító munka, amelynek élharcosaiként a Bácska, a Bánság jövevény lakóit, valamint Szeged és a kiskunsági puszták pionír tanyaépítőit szokás emlegetni.
A jobbágyok, parasztok kezén lévő földek 1848 előtt jogállásukat tekintve alapvetően kétfélék voltak: úrbéres és nem úrbéres földek. Olyan helységekben, ahol a lakosság nem élt földesúri fennhatóság alatt, vagyis nem volt jobbágy jogállású, a határ teljes egészében nem úrbéres földekből állt. Olyan helységekben, ahol a lakosok jobbágyként éltek, a határ jórészt úrbéres földnek számított. Előfordult azonban, különösen az Alföldön, hogy az úrbéres jogállású helység népe tartós bérlet, adomány vagy vásárlás révén birtokolt nem úrbéres földet is. Az ilyen nem úrbéres földek, az ún. szállásföldek, amelyek a tanyakialakulás korai terrénumát jelentették, általában pusztaként integráltak a helységhatárba és legtöbbször a falutól, várostól távol, az úrbéres jogállású földeken túl feküdtek.
Bár a határkép formálásában jelentős szerep jutott a földművelés rendszerének, települési tematikájú tanulmányunk nem vállalkozhat a hajdani határhasználati módok, különösen a nyomásos gazdálkodás bemutatására (Balogh I. 1954–1955; 1970; Wellmann I. 1961; Varga Gy. 1975). Csupán arra utalunk, hogy amikor valamely helység lakosai csak határhasználati kötöttségektől mentes szántóföldeket birtokoltak, azok lehetőleg a falu közelében terültek el. Amikor kialakult a nyomásos gazdálkodás, a parlagolással pihentetett földparcellák, vagyis a határhasználati kötöttségektől mentes szántók távolabbra kerültek. Számuk szabad foglalással, irtással szaporodhatott. A nyomásos határhasználati mód fokozatosan utánuk húzódott és gyakran magába olvasztotta a „besűrűsödő” sokparcellás 71mezővé formálódó irtásokat. Megállapítható, hogy általában a nyomásokban művelt szántók közelebb, a nyomáson kívüli szántók távolabb estek a falutól.
A különböző művelési ágakhoz tartozó földek határon belüli elhelyezkedésének rendjében a kutatás eddigi eredményei alapján nehéz általánosítható szabályokat megállapítani. Legegyszerűbbnek látszik a helyzet a kertekkel, amelyek mindig a falu közelében helyezkedtek el. Így volt csak megoldható intenzív művelésük. Bár a lakótelkek utcával ellentétes végét általában veteményes és gyümölcsöskertként használták, a gazdáknak szükségük volt telküktől elkülönült vegyes használatú vagy speciális rendeltetésű faluközeli kertekre is. A falu mellett csoportosuló zöldséges- és gyümölcsöskerteket sok esetben, pl. a Duna mellékén szálláskertek gyanánt is használták (Bárth J. 1975b: 244–245). Másutt a szálláskertként megnevezett parcellák területén veteményezhettek és gyümölcsfák is állhattak. A speciális rendeltetésű kertek, mint pl. a középkori múltra visszatekintő káposztás kertek (Szabó I. 1969: 46), lenes kertek, kenderes kertek, hagymás kertek vagy a 18. századi kukoricás kertek csoportokat alkottak. Ott hozták létre őket, ahol a természeti adottságok erre a legalkalmasabbak voltak. Lehetőség szerint azonban a falu közelében feküdtek.
A legtöbb falu és mezőváros mellett feküdt egy kisebb közlegelő az igás- és kezesjószág számára. Ezt az alföldi mezővárosok lakói legtöbbször nyomás néven emlegették. A kerteken, illetve a belső legelőn túl kezdődtek a szántóföldek és a rétek, attól függően, hogy szántásra, vagy kaszálásra volt-e alkalmasabb a talaj. A legrégebbi szántók ott alakultak ki, ahol a legkevesebb munkával a legnagyobb termést lehetett elérni (Maksay F. 1971: 155). A szántók használatbavételénél fontos szempontnak számított a talajminőség, a jó fekvés, a jó megközelíthetőség. Ezek a feltételek évszázadokon át legtöbbször a határnak ugyanazon a részén voltak adottak, következésképp nem véletlen, ha a középkor elején szántóvá formált földek esetleg a 20. század végén is szántóként szolgálják egy-egy falu népét. Közben természetesen lehetett megszakítás a művelés folytonosságában, de a hosszabb kényszerű szünet után új életet kezdő régi vagy új gazdák legtöbbször ugyanott kezdtek szántani, mint elődeik.
A legkorábban művelés alá vett szántók viszonylag közel estek a faluhoz, hogy a ki-be járkálással ne kelljen sok időt tölteni. Ezzel függ össze, hogy az elpusztult települések határát használó közeli település gazdái legtöbbször a pusztatemplom tájékán szántogattak (Maksay F. 1971: 149–150). Idők múltával újabb és újabb területeket hódított meg az eke. A szaporodó népesség az újkorban már kedvezőtlenebb fekvésű és rosszabb tulajdonságú földeket, pl. hegyoldalakat, homokbuckás területeket is kénytelen volt felszántani.
A magyar néprajzi és agrártörténeti kutatások tanúsága szerint a magyar Alföld agrárvárosainak nagy kiterjedésű határát a 18–19. században az öves, övezetes tagolódás jellemezte. A város közelében terültek el a belső legelők, amelyeken a kezes jószág csordái és az éjszakára kicsapott igásállatok jártak. A belső legelő után következett a szántóföldek övezete szántókkal, kaszálókkal, tanyákkal. Még kijjebb terült el a külső legelők öve, amelyen a „heverő marha” gulyái, a nem igázott lovak ménesei és a juhnyájak jártak (Márkus I. 1943: 35; Orosz I. 1980: 187). Az alföldi városok három övezetre tagolódása jobbára a 18. században alakult ki (Balogh I. 1976: 15). Az öv szó, bár gyökeret vert az irodalomban, legtöbbször nem jelentett igazi övet, vagyis körbefutó gyűrűt. Előfordult, hogy a város a rendelkezésére álló földek egyik szélén feküdt, és a határ csak egy irányba 72terjeszkedhetett. Ilyen esetben a három „öv” három egymást követő határszakaszt jelentett (Bárth J. 1975a: 48; Tóth F. 1987: mellékletek). A külső legelők öve legtöbbször a történelmi határon kívülre, egy vagy több puszta területére esett.
Az egy-egy helység határában használt utak egy része országút volt, amely nemcsak a kisebb utak kialakulására, irányára volt hatással, hanem magát a falut is magához vonzotta. A legrégibb szántóföldek gyakran a nagy múltú országutak közelében alakultak ki, így a szántóföldi dűlők között haladó helyi utak merőlegest vagy párhuzamost alkotva igazodtak az országutakhoz. Azok az utak, amelyek nem léptek ki a település határán, vagy a birtokparcellák közti közlekedés érdekében jöttek létre, vagy pedig a határ valamelyik távoli objektumát vették célba. A helyi utak formálói arra törekedtek, hogy a lehetőségekhez mérten a kívánt célhoz minél rövidebb idő alatt el lehessen jutni. Ennek ellenére a természeti adottságokhoz igazodva az utak kanyarogtak. Hegyvidéken követték a patakvölgyeket. Csak a legritkább esetben kapaszkodtak fel domboldalra. Az alföldi utak kerülgették a mocsarakat, a zsombékos laposokat, a kerékkötő homokbuckákat.
A szántóföld- és részben a kaszálóparcellák rendjét alapvetően meghatározta az a körülmény, hogy művelésükben érvényesült-e nyomáskényszer, vagy nem.
Az irtásföldek és a parlagoló használattal művelt mezei szántóföldek különösebb rendszer nélkül helyezkedtek el az erdőkben, mocsarakban és a műveletlen földek gazos, bokros térségein. A szerteszét szórt parcellákat ritkán használt, alig járt kanyargó kocsiutak kapcsolták össze a faluval és egymással. A könnyebben irtható erdőszakaszokon, a mocsarak kiemelkedő földhátjain, a homokbuckás tájak hosszú laposaiban több irtásföldet is használatba vettek egymás közelében. Ezek apró foltokban tarkíthatták az erdőt, mocsarat, amelyeket 2–3–4–5 vagy több egymással érintkező földparcella alkotott. Keskeny földháton, vízparton, homoktáji laposban előfordult, hogy az irtásparcellák egymáshoz érve sort alkottak. Ha az irtások „besűrűsödtek”, vagyis ha sok irtás feküdt egymás közelében, az egyes irtásparcellákat élőfás gyepűk választhatták el egymástól (Hofer T. 1955: 152–153; Maksay F. 1971: 142; Bárth J. 1975b: 243).
A nyomáskényszerben művelt összefüggő szántóterületek nyomásokra és dűlőkre tagolódtak. A nyomást vagy fordulót a magyarországi latinságban calcatura-nak, a dűlőt diverticulum-nak nevezték. Előbbi magyarosodott, vagyis magyar nyelvű újkori szövegekben is előfordul. A kalkaturák száma attól függött, hogy két vagy három nyomásban művelték a szántókat. A kalkaturák ölekben kifejezett nagysága különbözhetett, értékük, termőerejük azonban nagyjából hasonló volt. A nyomásokat alkotó dűlők parcellákra tagolódtak. A gazdatelkek földparcellái szétszórtan feküdtek a különböző nyomásokban és dűlőkben. A magyar dűlő szó arra utal, hogy a benne sorakozó földparcellák azonos irányba „dűlnek”. A szomszédos vagy egymáshoz közel fekvő dűlők parcellái dőlhettek egy irányba, de egymásra merőlegesen is (Maksay F. 1971: 169, 180). Sok újkori falu határában a rétek is kalkaturákra és dűlőkre tagolódtak.
A 19–20. századi tagosítások, azonkívül, hogy legtöbbször együttjártak a nyomáskényszer megszüntetésével, jelentősen átalakították a határképet. A dűlőutak között összevont nagy parcellák jöttek létre, amelyeket egy-egy gazda birtokolt.
A határt az egymást követő nemzedékek céltudatos munkája formálta. A határkép alakulásában tehát meghatározó jelentőségük van az emberi létesítményeknek, alkotásoknak. Emberi létesítménynek tekinthető maga a szántóföld, a kert, a szőlő, a gyümölcsös, 73az ültetett erdő. Területüket a természetből ragadta el és az eredeti képhez viszonyítva munkájával alaposan átformálta az ember.
Az épített emberi létesítmények sorába tartoznak többek között az utak, amelyek a korábbi évszázadokban legtöbbször földutak formájában szolgálták a települések lakóit. A legegyszerűbb utakat is gondozni kellett, hogy az év minden szakaszában használhatók legyenek. Az erdőkön, mezőkön áthaladó taposott gyalogutak, erdélyiesen szólva: ösvenyek járhatóságát bokorvágással, sártöltéssel, a posványokon, vízfolyásokon átfektetett pallók, gerendák karbantartásával lehetett biztosítani. A kocsiutak kialakításakor a földrajzi adottságoknak megfelelően domboldal nyesése, homokbucka egyengetése, vizenyős laposok feltöltése válhatott szükségessé. Földtöltés, gallyszórás, útszéli bokrok, fák igazítása fontos helyet foglaltak el a faluközösség évente végzett útjavító közmunkájának tennivalói sorában. A határképhez hozzátartoztak az ásott vízelvezető csatornák, ártéri tájakon a „fokok”, a patakok mellett emelt gátak, a legkülönbözőbb rendeltetésű töltések, sáncok, árkok. Valamennyit közmunkával készítették és javították, miként a helyi utak vonalába eső hidakat is.
Hegy- és dombvidékeken a települések lakóinak mindennapi életében nagy szerep jutott a természetes forrásoknak. Megfelelő működésükhöz azonban elengedhetetlen volt kifolyók építése, évenkénti tisztítása, karbantartása. Az alföldi helységek határában ásott kutak segítették a vízhezjutást, amelyeket ugyancsak rendszeresen karban kellett tartani.
A falukerítésen kívül a hagyományos paraszti gazdálkodás keretei között élő falvak és mezővárosok határában is sokféle kerítés húzódott. A falu közelében elterülő különböző kerteket szinte mindig kerítés övezte. A nyomáskényszerbe nem tartozó, kert alatti szántóföldeket a tanóroknak nevezett kerítés védte. Ezzel függ össze, hogy az efféle szántóföldet is nevezik tanóroknak (Szabó I. 1969: 45).
Az irtásföldeket a Dunántúlon és Erdélyben egyaránt kerítésekkel, árkokkal védték a kóborló vadaktól és a legelésző állatoktól (Hofer T. 1955: 152–153; Imreh I. 1983: 226). A középkorban is előfordult, hogy a szántó- és rétföldeket bekerítették (Szabó I. 1969: 25). A székely falvak népe különösen nagy gondot fordított a nyomásokban művelt határ bevetett és legeltetett fordulójának elkerítésére. Gyergyóújfalu 1581. évi falutörvényében már rendelkeztek a tilalmast a nyomástól, a vetésmezőt az ugartól elválasztó, a termést védelmező határkertről (Imreh I. 1973: 144; 1983: 226). Az Alföldön a farmtanyák elterjedése növelte meg a határbeli kerítések számát és jelentőségét.
Lakóházak és istállók a tanyavilág kiteljesedésével jelentek meg tömegesen határban. Gazdasági rendeltetésű, kisebb épületek azonban a tanyafejlődéstől függetlenül is színezték a határképet. A pásztorok cserényei, vasalói hozzátartoztak a puszták hangulatához. A hegyi kaszálókon deszkából összeállított szénatartó házikók álltak. A havasokon tartózkodó favágók és pásztorok fából rakott kalyibákban, mozgatható eszténákban húzódtak meg. A szőlőkben présházak és pincék sorakozhattak.
A falvak és agrárvárosok határainak rendjére határpásztorok vigyáztak, akik lehettek bérért fogadott csőszök, mezőőrök, de lehettek házszerre következően a parasztközösség tagjai is. Az erdélyi Széken az utcánként választott határpásztorokat hajtóknak nevezték. Feladatuk volt a határ rendjének őrzése, a terménytolvajok elfogása (Kós K. 1979: 467). Egy-egy székely falu szerre következő parasztgazda határpásztorainak tevékenységét a főhatárbíró irányította és ellenőrizte (Imreh I. 1983: 232–234).
