GUBA
GUBA
A gyapjú alapanyagú paraszti ruhafélék között a megérdemeltnél kevesebb szó esik a gubáról. Ennek a bolyhozott felületű vagy szövés közben belefogott gyapjúfürtökkel dúsított szövetfélének és a belőle varrt ujjasoknak – Gáborján Alice (1972, 1976, 1985) kutatásai előtt – csak 18. század óta ismert megjelenési formáival foglalkozott a hazai néprajzi szakirodalom. Pedig a prehisztorikus Európa és Közép-Ázsia hasonló textiljeit már korábban is többen tanulmányozták (Cherblanc, E. 1937; Clark, J. G. D. 1955). Nagy összefoglaló munkájában François Boucher (1987: 49–51) fejezeteket szánt az ilyen anyagból készült ruhák középkorig kimutatható történetének, amikor is a szenteket – különösképpen Keresztelő Szent Jánost – és a pásztorokat ábrázolták gubában (Mautner, K.–Geramb, V. 1932–1933: I. 90–93).
E késő középkori példák közé illenek hazai krónikáink gubát ábrázoló képei és a velük azonos időből származó írásos emlékeink. Legrégebbről (1348) talán egy raguzai kis magyar kolónia testamentumaiban maradt fenn a gubák – a helyi vélemény szerint – „magyar”, illletve „magyar módra” készült takarók emléke, melyek sima és fürtös felületűek 630és kékre festettek is lehettek. Az ilyen takarókat, a kor szokásának megfelelően, köpönyegnek is használták (Petrovi°, Đ. 1988: 268–269; K. Csilléry K. 1982: 222–225). A vállra vetve viselt pokrócokat, amelybe bármikor be is burkolózhattak, a 17. századig Európa-szerte kedvelték pl. a skótok (Marly, D. 1986: 40), az ír parasztok és flamand tengerészek (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 97) vagy a spanyol, portugál pásztorok (Snowden, J. 1979: 26). Gáborján Alice (1985: 225) a gyöngyösi latin–magyar szójegyzékben lelt rá az ilyen módon használt takarók egyértelmű hazai leírására: „lasnakot (pokrócot) vetettek paraszti öltözetnek, felsőruhának, amelyet a daróchoz, gubához, szokmányhoz hasonlóan az imeg fölé szoktak viselni”. A lazsnak, az erdélyi pokróc, lombos pokróc, illetve a cserge, azaz a gubatakaró felsőruhaként késői, 18. század végi használatára utalhat az erdélyi borgói Becski Trézsi körözőlevelében az egyéb meleg ruhát nem említő öltözetleíráshoz tett megjegyzés, miszerint: „Van egy csergéje” (Györffy I. 1929: 117).
A gubaszövetből varrt felsőruhák ábrázolásai megtévesztőek lehetnek. A gubát elődei, a szőrmés bőrruhák között csupán fürtjeinek rendezettsége teszi felismerhetővé. A 17. században is kedvelt gereznától pedig – amely kisállatok bőréből összevarrt, szőrmés oldalával kifelé viselt köpeny volt – éppen a guba fürtjeinek ehhez viszonyított ziláltsága különbözteti meg. A Képes Krónika 1360–1370-es években készült ábrázolása (50. f. 25) azonban minden kétséget kizáróan gubavászonból varrt ujjasokban örökíti meg a magyarokra nyilazó vlachokat. Az ott látható ujjasokhoz hasonló gubaruhák használatának folytonosságát 1528-ból származó hazai írott forrás (Gáborján A. 1985: 221) igazolja, és az, hogy az erdélyi Viseletkódex 17. század végén készült festett képei között (1990. 27–28. kép) – ugyancsak román pásztorfigurákon – a guba szinte középkori változatlanságában jelenik meg. Nem véletlen, hogy a szőrmeruhák jó tulajdonságaival rendelkező, de azoknál olcsóbb és a nedvességre kevésbé érzékeny gubákat legtovább éppen a pásztorok használták Európa más tájain is. A bárányfürtökből készült, a hátközepéig érő nagy galléros köpönyeget viselő angol (Marly, D. 1986: 21) és a gubaujjast és a gubanadrágot viselő francia, gascogne-i pásztorok is (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 98) nyilván ilyen előnyei miatt kedvelték ezt a matériát, akárcsak horvát társaik (Gavazzi, M. 1978).
Csakhogy, míg a nyugati társadalmakban éppen a 17. századdal és a pásztorok szintjén fejeződött be a guba pályafutása, nálunk ugyanekkor reneszánszát élte, és nemcsak a juhászok, pásztorok körében. Hódító útját az Ung és Abaúj vármegyei 1626-os árszabásoktól követhetjük. Szatmár megyében 1666-ban felnőtteknek, gyerekeknek is készült a „Bojtos Lasnak” szövetéből varrt ujjas, és – bár a 17. századi erdélyi nemesember vállán is megjelent a guba (Szendrei J. 1908: 100) – a 18–19. században is inkább a köznéphez illő ruhaféle maradt.
Györffy István (1930: 111–119) 18. század eleji történeti forrásai arra utalnak, hogy a gubaszövet készítése, a gubacsapás – mesterség szinten – Ungvár, Munkács, Beregszász felől ekkortól terjedt az ország belseje, az Alföld felé. A korabeli mesterembereknek és kereskedőknek szóló árszabások a guba sima és fürtös változatairól szólnak. Ez utóbbi lehetett „egy felől gubás” és „két részről gubás Pokrótz”, és az ilyen, mind a két oldalán fürtös anyagból is készült „rakot Vagy dupla Leg nagyobb Guba” (HML 1744. Abaúj vm.). A gubaposztó minősége a beleszőtt gyapjú mennyiségétől és egyszeri vagy kétszeri kallatásától, azaz sűrűségétől függött. A 18. század végén Ungváron és Beregszászon 631még „övedző guba”, vagyis kallatlan, lágy szövetű, derékra övezhető guba is vásárra került (HBML 1793. Hajdú vm.) a merevebb, kallott gubák mellett.
Ahogy terjeszkedtek a gubacsapó céhek, termékeik egyre több, a helyi ízlés hatását mutató, szín- és szabásbéli eltérést mutattak. A legjelentősebb, a debreceni gubacsapó céh pl. csak hosszú, fekete gubát készített, míg az ungvári, beregszászi, rimaszombati csapók „kurta” gubákat is piacra vittek. A sima és fürtös, rakott guba fehéren inkább gyermekekhez, asszonyokhoz illő vásári portéka volt. A legbecsesebb és legdrágább bárányfürtös guba azonban csupán alku szerint készült, ennek csak fürtjeire ráment 15–16 kisbárány gyapja (BAZML 1792. Abaúj vm.).
A legtöbb szakértelmet a guba szabása, majd összeállítása igényelte. A súlyos gubaszövetet már szövés közben a leendő vállrésznél besűrítették, legsűrűbben itt fürtözték, hiszen a vállrész tartotta a guba egész súlyát, itt használódott a legjobban. A gubás a szövőszéken „szabta ki” az előre látható méretű darabokat, vagyis a szövőszéken eldolgozta, elszőtte a széleket. „Produkáltak ollyan Gubát is, a mellyben egy tsepp varrás sem volt, hanem egészen öszve szőve volt az ujja is. Ilyen Gubát ugyan rend szerént nem szőnek, tsak azoknak, akik úgy kivánnyák és tsak a végre Producálták, hogy meg lehet a Gubát ugy szőni, hogy azon a Szabónak semmi munkája nem kell” (Györffy I. 1930: 116–119). A „görög” kereskedők boltjaiban „csinálatlan” guba (Zoltai L. 1938: 94–95), a vásárokon „Öszve rakott Szürke Guba” és „Öszve nem rakott Szürke Guba” (BAZML 1818. Borsod vm.) is megjelent abban az időben, amikor a gubások és a gubásmesterséget eltanuló szűrszabók éppen a kész gubák árusítási jogán perlekedtek. Márpedig nagy különbség volt a szűrszabók által készített, vágott szelekből, gyakran hat részletből összevarrt guba élettartama és az elszőtt szelekből, legfeljebb két darabból összevarrt, a gubásoktól vásárolható termékek között. A két darabból álló guba ujjakkal egybefüggő vállrésze hosszában félbehajtott szélből állt, amelyen a nyaknál T alakú nyílást vágtak. A gubán ez volt az egyetlen, utólagos szegést igénylő részlet, ugyanis a guba másik darabja, az ujjak alá varrt derékrész elöl nyitott szárnyainak széleit is már a szövőszéken eldolgozták. Ennek a sajátos vízszintes szerkezetű szabásformának prehisztorikus észak-európai és recens közép-kelet-európai, elő-ázsiai párhuzamait Gáborján Alice (1972: 52, 62–63, 1985: 220–224) térképezte fel. Így szabták a 19. századi hazai gubákat is, melyeknek, akár elődeiknek, csak nyaka volt „körül veres posztóval bészegett” (Molnár J. 1943: 121).
A gubák ujja hosszabb volt a karnál, ezért inkább csak vállra vetve viselték. Átalvetőjét a nyakszegés mellé varrt, szintén vörös posztóból korong alakúra csavart cifra, ill. szem rögzítette. Ahol az átalvetőre nem volt szükség, leginkább Erdélyben, a szem helyébe vörös bojtot varrtak.
Bár a gubát leggyakrabban gubásmester készítette, néhol a parasztok is eltanulták szövését (Gönyey S. 1946: 86–87), és tudásukból háziipari gubakészítés is kifejlődhetett (Luby M. 1927). Széles körben keresték pl. az erdélyi, moldvai gyapjútakarót. Errefelé a marhaszőrből font, szőtt maszók és a kecskeszőr széjas cserge mellett hosszú fürtű juhok gyapjából készült csergék is piacra kerültek. Ezek fehér, szürke, barna vagy fekete színűek voltak, ahogy a juhok természetes színű gyapjából a fürtöket összeválogatták.
A gyapjú mosása után megfestett fürtökből vagy a már elkészült, kékre, zöldre, vörösre festett szövedékből varrt gubákról – amilyeneket középkori források is emlegetnek – a 18. század végétől sűrűsödnek meg adataink. Reneszánszuk minden bizonnyal összefügg 632a festőmesterek gyapjúra is kiterjedő tevékenységével. 1795-ben egy Vas megyei, nemesbődi inventárium említett „vásott kék Gubát” (Dömötör S. 1957a: 358), ugyanekkor egy kék gubás Zemplén megyei kocsist köröztek. Ekkortájt pl. Aszódon készítettek kék és zöld gubát (Magda P. 1819: 89). A közeli Pest megyei Verőce gazdag parasztjai mégis a híresebb, „Miskolci zöld és fekete tsupare forma gubákat” hordták (Krizsány J. 1827: 53–54). Úgy tűnik, a cselédség eleje, még inkább a jó módú gazdag parasztok nem éppen szekerezéshez szükséges ruhaféléje volt a színes guba, amely 1816-ban már piros béléssel, piros gallérral ékeskedett elegáns partnereivel társalgó úri viselője vállán a Bikkessy–Heinbucher-féle album egyik képén (Kresz M. 1956: 71). Hunfalvyt idézve Kresz Mária (1956: 193) is arra utalt, hogy a 19. század közepén a gubát „kivált útban, felsőbb rendűek is” viselték.
Az egykor a bunda szegényes változataként számon tartott, a 18. századi cselédbérekben még a szűrnél is olcsóbb guba (Györffy I. 1937: 130) közönséges kocsizó, szekerező formája azonban továbbra is a cselédek, pásztorok, vásározók, szabadban tartózkodók szükséges ruhadarabja maradt. A korabeli Magyarország kárpátalji és erdélyi tájain nemcsak köznapló és téli, meleg ruhaként, hanem a szokmány helyett mint ünnepélyes felsőruha is szerepelt magyaroknál és románoknál egyaránt (Nagy J. 1959: 443). A Mezőségen – főleg a románok körében – csuklyás, galléros formában kedvelték (Tőkés B. 1935: 72). A szilágysági Bogdándon a konfirmandus legény kapta a gubát, s mint „vevő”, azaz vőlegény, ebbe a „gubába fogta” a menyasszonyt az esküvőre, templomba menet (Ú. Kerékgyártó A. 1969: 38). A szatmári, beregi Tiszaháton, Szamosháton még századunk elején is szőttek gubát (Luby M. 1927). Ezeknek a rövid fehér gubáknak utolsó példányait szinte napjainkig őrizték a felső-Tisza-vidéki asszonyok. Az Alföldön a leghíresebbek mégis a debreceni gubások voltak (Ecsedi I. 1914b; Györffy I. 1930; N. Bartha K. 1939; Lükő G. 1939; Béres A. 1958–1959), akiknek készítményei vásározás révén a Hajdúságon, Jászságon túl is eljutottak.
Debrecenből, de Kárpátalja felől is terjedt a mesterség, ill. a guba használata Heves, Borsod, Gömör, Nógrád felé. Az itteni gubások a debrecenihez hasonló, hosszú, „fekete fürtös” gubákat varrtak a férfiaknak. A „Fekete-szürke vagy Fejér” „Asszonyi kurta Guba” azonban sosem hódította el a cifraködmönöktől e táj sokszoknyás asszonynépét.
Az északi megyékből a guba a Dunántúlra is átszivárgott. A 18. században Zala megye, pl. Sümeg volt az ország legnyugatibb pontja, ahová a „fekete guba” eljutott (Némethy E. 1950: 104), hogy aztán a 19. század közepén a Vas megyei falvakban és a Muraközben „tens uraink is csuklyás gubákat kapjanak fel”, így divatozzanak (Simon V. 1844: 538). Ekkortájt – ugyan Hevesből hozott gubavászonból – a soproni szűrszabók is készítették a gubát még osztrák megrendelésre is (Csatkai E. 1946: 73).
