SZŰRNADRÁG – HARISNYA
SZŰRNADRÁG – HARISNYA
A szűrposztóból szabott kabátfélék – a szűr kivételével – a női ruhatárakban is helyet kaptak, nők és férfiak akár felváltva is viselhették őket. Ez kizárt a nadrág esetében, amely a középkori és újkori európai férfiöltözetek legmeghatározóbb darabja lett. Kora egyben jelzi azt is, hogy a művelődés történetének nem is olyan távoli szakaszában alakult ki a nadrág ma ismert formája.
Elődjének tekinthető a 12. századi két hosszú szárból álló, derékon gallérba húzott zsinórral rögzített lábravaló, illetve vászonnadrág, a latin braccea (fr. bracies, ang. breeches, Kelly, F. M.–Schwabe, R. I. 1931: 5). Ennek szintén különálló szárakkal, de posztóból szabott változata bizonytalan helyet foglal el a mai értelemben vett harisnya és a nadrág között (Cunnington, Ph.–Cunnington, C. 1967: 14–15). Azt, hogy mégis inkább harisnyának tekintjük őket, az magyarázza, hogy a korábban combtőig, majd csípőig érő különálló szárakat a vászonalsó zsinórjához erősítették, vagy a szárak felső szélének és egy derékig érő mellény vagy zeke alsó szélének lyuksorába fűzött madzag segítségével 627rögzítették. Az egymástól független harisnyaszárak eltérő színűek is lehettek, s míg a szárakat gatyapőccel egymáshoz nem rögzítették, fel is cserélhették őket. Ilyen nadrágot/harisnyát viselt társadalmi rangtól függetlenül szinte Európa valamennyi népe (Cunnington, Ph.–Cunnington, C. 1967: 17–21).
Magyar elődeink sem voltak kivételek. A berhe vagy borhe, rejtőnek is nevezve, rövid, derékon megkötött alsónadrág volt. Ennek derékzsinórjához erősítették a harisnya szárait, de a harisnya rögzítésére olykor szíjat is használtak. Később a berhe és a harisnya különféle kapcsolódásaiból különféle nadrágformák alakultak ki, és a forma- és szerepváltások folyamán a nadrágokra vonatkoztatva a régies elnevezések is megmaradtak. Ilyen középkori örökség a Fekete-Körös völgyében a szűrposztó nadrágot jelölő berhe szó (Györffy I. 1912a: 12–14) és az Erdély-szerte szűrposztó nadrág értelemben használt harisnya.
Nagy Jenőnek (1957c) a moldvai csángók körében, a Bákó kerületben lévő Nagypatakon sikerült rekonstruálnia a 20. század elejéig a környező románság körében is ismert régies harisnyaviseletet. Itt a bokától ágyékig érő két szár felső végét, a külső oldalukra varrt madzag segítségével, a gatyakorchoz, alul pedig a kapcába fogták (Nagy J. 1957c: 481–482). A gyimesközéploki csángó harisnya is (Palotay G. 1937: 339) középkori részleteket őrzött meg. Az itteni harisnya szárai még különállóan, de már a derékvonalig értek, ahol visszahajtott korcába fűzték a nadrágszíjat, s a szárak közé itt fenék elnevezésű ülepet is varrtak. Akár Moldvában, a harisnya fölött itt is térdig érő inget viseltek, ami alól nem látszott ki a fenékrész. Moldvában ezért az ülepet csepűvászonból is szabták (Nagy J. 1957c: 482). Az ilyen harisnyaszerű nadrágokkal szemben a gatya szabását követi a szintén szűrposztóból szabott csángó icár, ami rendkívül hosszú szárral készült (Kós K. 1976: 207–208). A hosszú, szűk szár a lábon vízszintes ráncokat vetett, s a 12. században épült chartres-i székesegyház pásztordomborműveinek lábravalóit idézte (Davenport, M. 1976: 169). Az icár már derékig végigvarrt szárait olyan bőre szabták, hogy a szárak közé illesztett gatyapőc vagy hasíték nélkül is felhúzhatták, és a visszahajtott derékszél korcába húzott szíjjal – lényegében mint a gatyát – derékra erősítették. Ennek a nadrágformának két változatát mutatta be Nagy Jenő (1957c: 482–483): a székelységgel körülvett dobolyi románok körében használt gatyaharisnyát és a Székelyföldön, a Mezőségen, Szilágyságban és a Fekete-Körös völgyében egykor általános oláhos harisnyát. Ez utóbbit csak idővel, a székely harisnyává formálódott szűrnadrághoz képest ítélhették oláhosnak.
Míg Erdélyben ezekkel a régies megoldásokkal bajlódtak a férfiembereket ruházó asszonyok, az ország belsejében a 17. századi adatok szerint különféle minőségű szűrposztókból a szűrszabók varrták a szűrnadrágokat. Ezekhez tájilag eltérő megnevezésű, talán házilag is készített szűrposztót is felhasználtak. Így az északi megyékben a haninja, halina vagy hunya posztó, keleten a fejér harisnyaposztó volt a „szőr-nadrág” anyaga vagy a daróc. A 19. század elején a „vásári nadrágokat”, vagyis konfekcióban készült különböző minőségű nadrágokat komisz posztóból is szabták. A mesteremberek szabta-varrta szűrnadrágok szabásáról kétséget kizáró adataink nincsenek, csupán feltételezhetjük, hogy az ekkor általánosan viselt ellenzős „magyar nadrág” szabásvonalát követték (V. Ember M. 1966–1967: 222; Domonkos O. 1957: 123, 129–130).
Ehhez a nadrágtípushoz zárkózott fel ugyanis az idővel már oláhosnak titulált erdélyi nadrágforma, amely a 17. század végén még „tisztességes, sem bőv, sem szűk nem volt” 628(Apor P. 1972: 34). Míg a különálló nadrágszárakat, majd a gatya formára szabott icárt, gatyaharisnyát, sőt az oláhos harisnyát forgatva is viselhették, hiszen eleje-háta egyforma volt, a székely harisnya már csak egyféleképpen volt felhúzható. Hátsóján megőrizte az oláhos harisnya szerkezeti vonalait, a betoldott foltot, a farcsukot, elejét viszont ellenzősre szabták, immár nem is falusi asszonyok, hanem a harisnyaszabó kismesterek. A székely harisnya kialakulását minden bizonnyal meggyorsította Mária Terézia rendelkezése, aminek alapján az újonnan felállított székely határőr szervezet a korábbi katonai egységenként változó öltözetet vette át egyenruhaként, benne a korábban is „viselni szokot fehér harisnyát” is megtartva (Szádeczky L. 1908: 117). Ekkor szűkítették le a nadrágszárat, s aljára, hogy csizmába húzható legyen, varrták a szártekerőt, a talpalót (Nagy J. 1957c: 484). Az oldalvarrások megerősítésére szolgáló vóc vidékenként változó színét 1869-ben Orbán Balázs (1868–1873: II. 28) még azonosítani tudta a táji megoszláson alapuló határőrezredek színjelzéseivel.
Az ország legnagyobb részén a múlt század elején terjedő sokféle nadrágtípus és gyári anyag háttérbe szorította a szűrnadrágot, vagy pl. a mezőberényi cselédszerződtetésekben az 1830-as években átadta helyét a bőrnadrágoknak (Hentz L. 1972: 309). Ugyanekkor Erdélyben – akárcsak egyik-másik szűrposztó ujjast – újabb részletekkel, pl. zsebbel vagy zsinórozással gazdagítva még századunk 20-as éveiben is általánosan viselték. Ekkor, egy Csíkszenttamásból szabónak tanult legény hazatérve, mit sem tudott kezdeni tudományával, ha boldogulni akart, meg kellett tanulja a harisnyaszabást (Haáz F. R. 1929: 449). A harisnya hosszan fennmaradt viseletének köszönhető, hogy készítéséről és formai változatairól annyi szép néprajzi leírás született (pl. Palotay G. 1937: 338–339; Tőkés B. 1938: 194; Nagy J. 1974: 202; 1977: 332–333; 1978: 306–307; Kós K. 1972: 198).
