A FELSŐ TÁRSADALMI RÉTEGEK ÉTKEZÉSSOROZATA
A FELSŐ TÁRSADALMI RÉTEGEK ÉTKEZÉSSOROZATA
A középkori kettős étkezési rend Írországtól Oroszországig szokásos volt. Két étkezését egykorú latin források prandium (ebéd) és coena (vacsora) néven nevezték. Mindkét étkezés főtt meleg ételekből állt. Időpontjuk a késő középkorban délelőtt kilenc és délután négy óra körül volt, a kora újkorban későbbre, tíz és öt órára, ahol pedig még szokásban volt, a 17. század végére akár tizenegy és hat/hét órára tolódott. Közép-Európa reprezentatív szakácskönyvében, étrendeket tervezve, Marx Rumpolt 1581-ben még csak 545ezzel az étkezési renddel számolt. Bécsi udvari körökben 1630-ban délelőtt tíz órakor ebédeltek. Magyarországon ez a rendszer igazolt a középkori királyi háztartásban, 16–17. századi főúri és polgári háztartásokban, hivatalok és kollégiumok napirendjében. A fennmaradt menük a két étkezést azonos súlyúnak mutatják. Az időpontok későbbre tolódása e társadalmi rétegek életvitelének, időbeosztásának változásával tartott lépést és a 17. század második felére olyannyira előrehaladt, hogy az első étkezés már a déli órákra tolódott. Legkésőbben ekkor szükségessé vált egy harmadik állandó étkezés a nap kezdetén. Történetesen ugyanekkor léptek be az új meleg italok, kávé, tea, csokoládé, az európai táplálkozáskultúrába, s a felső társadalmi rétegek új reggeli étkezése többnyire kezdettől fogva ezek köré szerveződött. Az új, ún. újkori hármas étkezési rendben a reggeli menüje így jellegzetesen eltér a másik két étkezésétől. A későbbre került ebéden és vacsorán kezdetben változatlanul egyaránt főtt meleg ételek szerepeltek, a teljes sorban középen elhelyezkedő ebéd az alapformában főétkezés szerepű.
A középkori kettős és az újkori hármas étkezési rend váltása Magyarországon és Erdélyben az 1700 körüli századfordulón történt a felső társadalmi rétegek kultúrájában. A váltás megélői az új forma bevezetését a nemzetközi korstílus behatolásának tulajdonították. Valójában belső fejlődésről van szó, amely ugyanabba az irányba tartott, mint másutt.
Különleges állapotban és helyzetben kiegészítő mellékétkezés már a kettős étkezési rend idején is szokásos volt. A délelőtti ebédet megelőző reggeli étkezést német jövevényszóval felestekem (és alakváltozatai), a délutáni kiegészítő étkezést uzsonnának nevezték. Az előbbinek mintát adó német étkezéselnevezés nem főtt ételre, darab kenyérre utal. Idehaza a felestekem a felső társadalmi rétegek serdülő gyermekeinek hideg (kenyér, hagyma, bor, esetleg sajtból és igen ritkán sült kolbászból álló), elég rendszeres reggeli étkezése volt. Ugyanez felnőtteknél csak ritkán, mikor várható volt, hogy például utazás miatt az ebédet majd elmulasztják, fordult elő. A serdülőknél gyakoribb, felnőtteknél igen kivételes uzsonna többnyire csak borból állt.
A kettős és hármas étkezési rend váltásával az ebéd szó hol a későbbre csúszott fő étkezést követte és a déli főétkezés neve lett, hol pedig tapadt a nap első étkezéséhez és annak időpontjához, s így továbbra is reggeli/kora délelőtti étkezést jelzett. Később az előbbi szóhasználat kerekedett felül, de a 18. században, a félreértések elkerülésére, még szükség volt délebéd formára a déli ebéd megjelölésére. Archaikus vidékek nyelvjárásában a magyar nyelvterület számos pontján a 20. századig fennmaradt az ebéd szó ‘reggeli étkezés’ értelemben való használata. (Az MNA 434. lapja már csak a keleti magyar nyelvterületről mutatja, a században korábban azonban Nyitrában, Temesben, sőt Mezőtúron, Kisújszálláson is előfordult.) Az újkori hármas étkezési rend reggelijét kezdetben főként felestekem/fölöstököm/früstöknek hívták, a szócsaládot a köznyelvből a 19. század elejétől szorította ki a reggeli étkezéselnevezés.
Végül is az étkezések napi rendjének 1690-től belépett és a 18. század folyamán a felső társadalmi rétegeknél megszilárdult állandó hármas mintája az, amely felé a továbbiakban – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – az egész társadalom tájékozódott.
