ÖNTÖTT TÉSZTÁK
ÖNTÖTT TÉSZTÁK
Vannak végül a hagyományos tészták között olyanok, amelyeket azért sütöttek, hogy aztán folyadékkal megöntve, megpuhítva tálalják. Gyúrt és kelt tészta e célra egyaránt használatos.
Öntött tészta ételek előfordulnak a kora újkori szakácskönyvekben is. Gyúrt, vékonyra kisodort levélben megsütött laska nevű tésztát eltördelve, megöntve az erdélyi kéziratos fejedelmi szakácskönyv 1600 körül böjtnapra kétféleképpen is javasolt. Hagymás-olajos vagy pedig diós vízzel öntve (laska olajos lével, diós laska büjtre). A Tótfalusi-szakácskönyv 5311695-ben három öntött ételt ismertet kelt tésztából. Domika nevűt állati eredetű élelmiszerektől absztinens napokra, illetve csak hústól absztinens alkalmakra. Ezt kenyérből vagy kalácsból lehet csinálni, azokat apró darabokra szelve. A tésztát tálba kell tenni, boros-mézes-olajos meleg vízzel megönteni, másik tállal betakarni, míg megpuhul. Pirított vöröshagymával a tetején tálalni (olajos domika). A másiknál a tésztát túróval rétegesen rakták a tálba, ugyanúgy megöntötték sós forró vízzel és tálalták (domika). A vlach pásztorterminológiából származó domika román jövevényszó (1585) nem a tésztával, hanem a túróval kapcsolatos. Tejterméktől is absztinens napokra illett a lőnye. Ezt perecből vagy külön hozzá készült tésztából („csinálj golyóbisokat kenyérnek való tésztából és a kemencében megsütvén...” Tótfalusi-szakácskönyv 1695/1981: 384) öntötték mézes vízzel, közé és rá mákot tettek. Karácsonyi mákos lőnye a Székelyföldön máig előfordul.
A parasztkonyhán az újkorban az önteni való gyúrt tésztát levelekbe kisodorva kemence fenekén vagy a félsülésben lévő kenyerek tetején sütötték. Ezért többnyire kenyérsütéskor készült, tartalékolták későbbi ételkészítésre. A Tiszától nyugatra, ahol a főzni való metélt tésztának nem „laska” a neve, ezt az önteni való sült, tördelt süteményt nevezték laska, laksa tésztának. Neve a Tiszántúlon lángelő, rongyos kapca. Felhasználáskor szitába, szűrőbe téve öntötték le forró vízzel, megpuhulva különféle ízesítőkkel – elsősorban mákkal, túróval – ették. Ilyen laska használatáról kapták a ceglédi laskások csúfnevet az onnan bejáró vasutasok Budapest rákosi pályaudvarain, akik több vizet rajta hagyva a sült tésztából levest készítettek. Tésztaételnek elkészítve hétköznapi használata mellett böjtös nagyünnepi étrenden is előfordult az öntött laska, Dél-Dunántúlon a 20. század elején is rendszeresen (MNA VII. 466. térkép). Ilyen étrendi helyen ez az egyik legrégiesebb tésztaétel.
Önteni való kelt sütemény közönséges kenyértésztából vagy finomabb (de tej és zsiradék nélküli) „kalácstésztából” készült. Keskeny hosszú rudakba sodorva és különböző módon összetekerve vagy pedig diónyi darabokra osztva kemencében sült meg, régen főként a fenekén. Az előbbi sütésmód esetén fel kell vágni felhasználáskor. Mivel három-négy alkalomra előre elkészíthető, igen jól jött a nyári nagy munkaidő étkezéseinél. Vízzel vagy tejjel megöntve főként mákkal, túróval ették. Elnevezései az északi magyar nyelvterületen a Szigetköztől kelet felé haladva bukta (ugyanígy Dél-Dunántúlon is), pupa/pupácska (ismétlődik a mai déli magyar Duna-szakaszon), guba/gubó, tekercs, doboska, bobajka. Északkelettől eltekintve az Alföldön is guba. A Dunántúlon kőtt mácsik/gömbölyű mácsik elnevezése is szokásos volt. Csíkban, Háromszékben, Moldvában lőnye (MNA VII. 467. térkép). A Felföldön és a Duna-Tisza közén nagy összefüggő területen böjtös ünnepi alkalmaknak rendszeresen visszatérő tésztaétele volt (MNA VII. 466. térkép). Szegedi szólás, amivel a fiatal házasokat intették: Majd mögtudjátok, ha kilenc nagypéntöki gubát mögösztök! (Bálint S. 1975–1979. II. 122).
Finom kalácstésztából sült díszes önteni való tészta Nógrád-Heves-Borsodban a palócoknál a ferentő/frentő/fentő. A kis kerek tésztarózsákat vízzel megöntve, mákkal-mézzel lakodalomban és karácsony böjtjén ették (MNA VII. 467. térkép; Schwalm E. 1989: 427).
