OSTYA
OSTYA
Az ostyasütés a kora újkor közép-európai és hazai szakácskönyveiben sorozatosan szerepel. Az ostyával ételként a parasztok úgy kerültek kapcsolatba, hogy a katolikus egyházban középkori gyökerű szokás volt, hogy karácsonyra a pap, a kántor, a tanító a családoknak ostyát vigyen, ami december 24-én a karácsonyi vacsorán szerepelt. A szokást a reformáció után megtartotta az evangélikus egyház is. Az ostyahordás Magyarországon a 18. századtól kezdve fokozatosan szűnt meg. Ezzel többnyire az ostya is eltűnt a karácsonyi étkezésről. Megmaradt azonban szórványosan, illetve összefüggő övezetben is a Szigetköztől a Hernádig terjedő északi területen. Itt egyrészt vásárolták, másrészt számos parasztháztartásban volt az újkorban ostyasütő vas, amit mások is kölcsönöz-hettek. Ez hámorokban vagy falusi kovácsmesternél készült. Sütőfelülete páros kerek vagy szögletes, mintával díszített vaslap, ollószerűen nyitó-záró hosszú nyélen. Fejét felhevítik, a sütőlapokat zsírozzák és az egyikre ráöntik a tejjel, vízzel, liszttel, tojással kevert tésztát, ami az eszközt összecsukva a két vas között sül meg. A házi ostyasütés legtovább legélénkebb maradt a palóc területen (malomkalács, molnárkalács néven), ahol a karácsonyi alkalmakon kívül lakodalomra és más ünnepekre is csinálták (gyermekágyasnak, fonóba), helyenként ma is készítik. Háziiparszerű ostyakészítés szokásos a 20. század derekán Gyöngyössolymoson, Felsőtárkányban és Mezőtárkányban, 526termékeikkel a gyöngyösi, egri és mezőkövesdi piacon jelentkeznek (Schwalm E. 1989: 425).
Az ostya flamand területen maradt a legújabb korig közönséges étel. Az ottani mély mintázatú, vastag ostyát adó ostyasütővasaktól eltérően a hazai eszközök sekély mintázatúak, az ostyák vékonyak, a templomi ostyákhoz álltak közel.
