MÁRTÁS
MÁRTÁS
Az újkori parasztkonyhán a mártás egyrészt levesben főtt, külön az asztalra kerülő húshoz (friss és füstölt) járó, másrészt önállóan is tálalt étel. A 18. század végétől, amikor a lakodalmi leírások kezdődnek, tormamártás a levesben főtt húshoz (marha, baromfi) az ételsor szilárd eleme nagy területen. Ebben a szerepben torma maradt a legfontosabb mártás a következő századfordulóig. Paradicsommártás a magasabb társadalmi rétegeknél az 1790-es években bukkant fel először idehaza (Hoffmannsegg, J. C. 1800/1887: 35), s csak három generációval később, az 1890-es évek elején a parasztoknál (Baksay S. 1891: 87). Az utóbbi környezetben a tormamártás alternatívájaként, lakodalmi étrenden. Paraszti használata a századfordulóra Nyugat-Dunántúltól Erdélyig mindenütt elkezdődött. A következő évtizedekben a sok évszázados tormát háttérbe szorítva a parasztlakodalom leggyakoribb mártása lett.
Az e csoportba tartozó ételek elnevezéséből a mártás szó gyakran hiányzott. A tormamártás neve a Kisalföldön például ides tormás/tejes tormás. Nem volt édesített étel, nevében az „édes” jelző a nem főzött, ecetes tormától való megkülönböztetést szolgálja. Ezt az ételt az 1880-as évekig ugyanott lakodalomban a főtt hústól elkülönült étrendi helyen önálló ételként is tálalták. Más alkalommal az Őrségben is ették önállóan, kenyérrel. 507A nagy múltú tormamártás régi vonásai közül megőrizte azt a sajátosságát, hogy nem rántással csinálták. A paradicsommártás ezzel szemben rendszeresen rántással készült. A tormamártás országszerte előfordult más ünnepi étrendeken és vasárnap is, ha húslevest főztek; disznóölés utáni hetekben hétköznap is, amikor zsíros húsokat ettek. Neve, a tormás, helyenként a mártás neve lett általában vagy későbbi formáké, amikor a tormamártást már nem csinálták. (Alsóőrön a lakodalmi almás és zsemlemártás neve tormás, a Kisalföldön a torma nélküli fehér mártás neve tormás.)
A századfordulón a régi torma és az éppen divatba jövő paradicsom mellett egyéb zöldség-, gyümölcs- és fűszeres mártások is szokásosak. Ezek többsége elsősorban mindennapi étel, csak olykor került a torma helyén nagyünnepi lakodalmi szerepbe. Így Nyugat-Dunántúltól Erdélyig felbukkan lakodalmi hagyma- esetleg fokhagymamártás. Ezek régi stílusú, fűszerpaprika nélkül készült fehér mártások. Használatuk gyakoribb volt a köznapokon, amikor főként füstölt húshoz ették. Volt csalán-, sóska-, uborka-, rebarbara- és gombamártás. A vadsóskát egyenesen valamennyi mártás közül a legismertebbnek jelzik a Palócföldön. A gyümölcsmártások többnyire savanyú gyümölcsből, almából, somból, később meggyből készültek helyenként, a zöldségmártásoknál ritkábban. Aszalt szilvából tejfellel habarva ugyancsak előfordult mártás szerepű étel. Lisztes-tejes/tejfölös alapanyagból, illatos fűszernövényeket belefőzve készült a nyugat-dunán-túli rozmaringos, a székelyföldi tárkonyos, helyenként pedig petrezselymes mártás. A rozmaringos lakodalomban is igen kedvelt étel, azután is így nevezték, hogy a belefőzött rozmaringágacskák elmaradtak. Fűszerpaprika színesítette azt a Nyugat-Dunántúlon az 1900-as években divatba jött, paprikás nevű hagymás mártást, amelyet lakodalomban kezdetben külön tálaltak a levesben főtt húshoz, később pedig már a mártásban benne a főtt baromfit. Köznapon hús nélkül is közönséges étel. Csak a Nyugat-Dunántúlon szokásos a századfordulón – lakodalomban is – a zsemlemártás.
A mártások szerepe hústalan köznapokon, amikor kenyérrel ették, nem vált el élesen a főzelékekétől. Így lehetséges, hogy helyenként a babfőzeléket is mártónak nevezték, a mártóételek közé sorolták. Jobban körvonalazódik a mártás ételcsoport levesben főtt friss vagy füstölt húshoz tálalva, akár ünnepen, akár hétköznapon.
A mártás nem létszükséglet, használata főtt húshoz az emelkedett táplálkozáskultúra vonása. A mártások újkori használatáról a legjobb területi áttekintéssel az 1900 körül szokásos lakodalmi mártások tekintetében rendelkezünk a Magyar Néprajzi Atlasz anyaga alapján (VII. 440. térkép). Ekkor mártás a lakodalomban az egész nyelvterületen szokásos, de míg annak nyugati harmadán csaknem mindenütt következetesen, a középső és keleti területeken csak foltokban. Az Alföld tekintetében van elegendő 19. századi anyag annak a következtetésnek a levonásához, hogy ott a lakodalmi mártás korábban szokásos volt, és a késő 19. század óta fokozatosan marad el. Ezzel szemben az Alföldtől északra és Erdély nagy részén az látszik valószínűnek, hogy mártással tálalt főtt hús a lakodalomban a 19. században sem volt. Mint láttuk, Palócföldön sokfelé a 19. század végéig hiányzott az édes húsleves, a savanyú leves húsa pedig nem volt külön fogás. Az édes húsleves bevezetésével annak húsát második fogásként inkább savanyúsággal (cékla) ették. A lakodalmi mártás választéka a legváltozatosabb a századfordulón a Nyugat-Dunántúlon volt.
Az újkorban a mártás a parasztoknál végül is elsősorban ünnepi alkalmak étele, amelynek uralkodó változata a 20. század kezdetéig a régi tormamártás maradt.
