MÚLTJA
MÚLTJA
A bölcső kezdeti fokon különösen a csecsemő hordozásánál tett jó szolgálatot. Mégsem mondható a megismerhető legkorábbi időktől létező felszerelési tárgynak. A hordozáshoz bőr vagy szövött lepelfélék vagy akár egyszerű hevederek, illetve tarisznyák is megfeleltek. Így érthető, hogy az ókori Mezopotámiából, a fennmaradt nagyszámú feljegyzés ellenére, miért nem találtak a kutatók olyan kifejezést, amely bölcsőt jelölne (Salonen, A. 1963: 108). A hiány okát az ókori Egyiptomból ismert olyan ábrázolások magyarázhatják, melyeken a kisdedek az anyjuk vállán átkötött lepelben láthatók (lásd pl. Sameh, W. 1963: 111; Zglinicki, F. 1979: 123. kép, 72, 79) – szilárd bölcsőnek azonban itt sincs nyoma. Az afrikai négereknél a későbbiekben is az őket anyjukhoz kapcsoló lepelbölcső szolgált a kicsinyek elhelyezésére (lásd pl. Zglinicki, F. 1979: 127., 133. kép, 72–75).
408Szilárd bölcsőre a legkorábbról ismert ábrázolások a Kr. e. 2. évezredből, Ciprusról valók; ezek egy darab fából kimélyített teknőbölcsőbe kötözve jelenítik meg a kisgyermeket, a fejénél íves kávával, amire – miként később is – nyilván kendőt volt szokás teríteni, legyek, szúnyogok, erős fény vagy szemverés ellen (K. Csilléry K. 1975c: IV. t., 125, 137). A teknőbölcső továbböröklődött a későbbi görögöknél (Richter, G. M. A. 1966: 338. kép, 63) és a rómaiaknál, így a provinciákban is. Egyes emlékek tanúsága szerint a teknő peremébe vágott rések vagy beléerősített kapcsok segítették a csecsemő pólyaszalaggal történő, szoros rögzítését, míg más ábrázolás azt jelzi, hogy az ilyen bölcsőt szokásban volt a fejen elhelyezve vinni (Daremberg, Ch.–Saglio, E. 1887: 2129–2130. kép, 1588; lásd még: Zglinicki, F. 1979: 62–64. kép, 67–69). A görögöknél használatos volt lapos kosárbölcső is (Daremberg, Ch.–Saglio, E. 1877: 267. kép, 238–239; 1887: 1588; lásd még: Zglinicki, F. 1979: 403. kép, 100).
Az ókori ábrázolások mindazonáltal nem adhatnak feleletet arra a kérdésre, hogy mikortól kezdték el bölcső céljára alkalmazni a teknőt, melynek korai, neolitikus kori létezésének tanúi az Anatóliában a Kr. e. 6. évezredből feltárt és a vályúláda kapcsán már említett fatálak, melencék (lásd pl. Childe, V. G. 1968: 80–81. lapok közti t.).
Másrészt az sem bizonyítható, hogy a teknők lettek volna a szilárd bölcsők legrégebbi képviselői. Igaz, a közelmúltban Afrika kivételével minden földrészen megtalálható volt a teknőbölcső, de ez önmagában még aligha bizonyíthatja az elsőbbséget; egyébként alkalmas farönk ilyen célú kimélyítésére egymástól függetlenül több helyen is rájöhettek.
A teknőbölcsőn kívül létező másféle, egyszerű szabású ilyen bútordarabok közül különösen figyelemre méltók a lágy fakéregből kialakított és többnyire ovális dobozhoz hasonló bölcsők; ezek oldalfala a teknőkénél is szorosabban öleli körül a bebugyolált csecsemő gyönge testét. Márpedig a kéregbölcsők ugyancsak jelentős elterjedést értek el; a 19–20. században lényegében összefüggő területen voltak használatosak földünk északi régiójában: Észak-Eurázsiában – helyenként délebbre fekvő vidékeken is –, az Aleut-szigeteken, nemkülönben egyes észak-amerikai indián törzseknél (K. Csilléry K. 1982a: 32–33).
Tudvalevő, hogy megfelelő fák – mint amilyen a nyír és a hárs – lehántott kérge könnyebben munkálható meg, mint a rönkfa; amíg a rendelkezésre álló munkaeszközök csupán kis hatékonyságúak voltak, a tárolóedényeket is főként kéregből formázták (K. Csilléry K. 1982a: 54; 1991a: 483). A kéregből szabott csíkok és lapok korai sokoldalú felhasználását jelzik a régészeti leletek, már a prehisztorikus korból, így főként a neolitikum és a bronzkor idejéről (vö. Gunda B. 1966: 56–57).
A kéregbölcső is minden bizonnyal korán kialakult. Azoknál a magyarokkal rokon népeknél, melyek életkörülményeikből következően tárgyi felszerelésük túlnyomó részét hosszú századokon átöröklött módszerekkel és ezeknek megfelelő nyersanyagból készítették, a közelmúltig ez a típusú bölcső volt a legáltalánosabb. Az elmondottak alapján joggal tehető fel, hogy kéregbölcső megnevezésére szolgált az a bölcső jelentésű szó, melynek változatai egyaránt megvannak egyes finnugor és szamojéd népek nyelvében és a kutatók szerint az uráli korból maradt fenn, amikor még ezen népek ősei közös nyelvet beszéltek (Setälä, E. N. 1915: 79; Hajdu P. 1953: 29). Márpedig a finnugorok és a szamojédek elkülönülése még a Kr. e. 5. évezred előtt megtörtént (lásd pl. Bartha A. 1988: 9). Hozzá kell azonban tenni, hogy a magyarok legközelebbi rokonainak, az osztjákoknak és voguloknak a nyelvéből hiányzik ez a ’bölcső’ jelentésű szó, noha kéregbölcsőik nekik is 409vannak (lásd pl. Rácz I.–Valonen, N. 1977: 22. kép; Zglinicki, F. 1979: 103., 140., 143. kép, téves aláírással – helyesen: háton hordható és felfüggesztve is tartható osztják bölcső).
Megoldandó kérdés marad még tehát, mégis az elterjedés és használat ismeretében úgy látszik, hogy a teknő- és kéregbölcsőket nem az ókori civilizációktól ösztönzött szükségletek hozták létre, kialakításuk inkább a helyváltoztató életmóddal, nemkülönben éghajlati tényezőkkel magyarázható.
Civilizációs újításnak tekinthető viszont a talpas bölcső megalkotása. Őse a vázas szerkezetű ágy, az ókori közel-keleti lakáskultúra egyik nagy hatású vívmánya – melyről az előzőkben az ágyak kapcsán volt szó. Az ábrázolások tanúsága szerint a teknőbölcsőből kinőtt gyermekek ilyen felépítésű ágyacskákban feküdtek (lásd pl. Richter, G. M. A. 1966: 321. kép; vö. K. Csilléry K. 1982a: 123). Valószínűleg az álomba ringatás érdekében szereltek a kiságy magas lábai alá kereket, ahogy az egy itáliai görög vázán látható, bepólyált csecsemővel az ágyon, a Kr. e. 6. századból (lásd pl. Richter, G. M. A. 1966: 464. kép, 93; K. Csilléry K. 1982a: 68. kép, 123–124; Zglinicki, F. 1979: 451. kép). A kerekes ágy, a magas ágy alá tolható kiegészítő bútor formájában, elterjedt a későbbiekben szerte Európában, így Magyarországon is, ám a csecsemők ringatásához megfelelőbb változtatást sikerült kialakítani: íves talppal kötötték össze az ágy két végén álló lábakat. Az ezáltal létrejött talpas bölcsőnek eddig ismert legkorábbi emléke a Római Birodalomból, Herculaneumból maradt fenn. Ez a példány 79-ben, amikor a Vezúv kitörése a várost elpusztította, éppen használatban volt, kis tulajdonosa benne lelte halálát (lásd pl. Richter, G. M. A. 1966: 110; K. Csilléry K. 1967; Zglinicki, F. 1979: 205–207. kép, 91–92). A bölcsőt az előkelők lakta városnegyedben találták. Szegényebb helyen azonban akkoriban, árától eltekintve, aligha kívánhattak ilyent beszerezni. Ugyanis mivel az ívek még nem nyúltak a lábakon kívülre, az alkotmány igencsak borulékony volt, tehát állandó őrködő személyzetre volt szükség mellette.
A talpas bölcső további létezése Bizáncból mutatható ki – a 6. századi Bécsi Genezis Putifárné-jelenetén –, majd miután nyilván innen jutott tovább, Észak-Olaszországban. Itt, Milánóban a San Ambrogio-bazilika 835-ből datált oltárborításán látható, Szt. Ambrus születésénél. Az ismert ábrázolások rendkívül kis száma jelzi az egyelőre nem csupán földrajzilag, de társadalmilag is szűk körű elterjedést. Az alkotók alighanem ezzel a tárggyal is utalni kívántak arra, hogy a jelenet nagyúrhoz illő környezetben játszódott le (lásd pl. K. Csilléry K. 1966: 6., 9. kép, 8, 13; 1982a: 69., 72. kép, 124–125, 135; Zglinicki, F. 1979: 208–210. kép, 92–94).
A korai ábrázolásokból ítélve, a talpas bölcső mintegy ezer éven át megtartotta a római korban kapott felépítését. Módosításra Bizáncból a 11. századból idézhetők a legkorábbi példák. Akkorra már sor került a talpak meghosszabbítására, túlnyújtva őket a lábakon, majd a talpvégek lefelé görbítésére is, növelve mindez által a tárgy állásának biztonságát (lásd pl. Darkevics, V. P. 1975: 256–257. kép; Sammallahti, L. 1980: 60. kép, 157).
