PARASZTI ALKALMAZÁSA A 18–19. SZÁZADBAN
PARASZTI ALKALMAZÁSA A 18–19. SZÁZADBAN
Az 1722-ben, a palócok lakta Lapujtőn (Nógrád m.) Fazekas Pál féltelkes jobbágy tűzkárai közt feljegyzett „Deszkábul való egy Asztal” mellé az összeíró hozzátette: „egy Talléron vette” (Zólyomi J. 1974a: 37; 1975: 170). Feltehető, hogy a „deszkábul való” 401jelző arra kívánt utalni, hogy az asztal szabályos, fűrészelt deszkák felhasználásával készült, azaz ez is asztalosmunka volt. Az asztal pénzen vásárolt voltára egy ludányi (Nógrád m.) 1738. évi káresetnél is hivatkoztak (Zólyomi J. 1974a: 37). Jobbágyházbeli asztalra erről a vidékről a 17. század végétől kezdve vannak adatok, de még 200 év múltán sem tellett rá minden családnak, főként zsellérnek nem, és földbe vert lábú asztallal kellett megelégednie. Az asztalok ugyanis, amennyire megállapítható, a későbbiekben is a hozzáértő iparosok kezéből származtak, csak miután a 17–18. század folyamán a birtokos nemesek és polgárok újabb divatú asztalokra tértek át, a környékbeli asztalosok felhagytak a régebbi szabásúak készítésével. Ezt itt túlnyomórészt ácsok, kerékgyártók, molnárok vállalták fel, a korábbi asztalostermékek nyomán alakítva ki ezen munkáik jellegét (K. Csilléry K. 1989: 826–827, 855–858). Figyelemre méltó, hogy Mátraalmás (v. Szuhahuta, Nógrád m.) lakosai, noha az egész község faeszközök előállításából élt, a visszaemlékezések szerint ilyen típusú asztalok elkészítésére nem vállalkoztak, hanem hivatásos iparostól szerezték azokat be – miként a jelen kötetben bemutatott példányt is.
A gótikus jellegű asztalok átvétele a jobbágycsaládok részéről jóléti újítás volt – mint ahogy az volt már az asztalszék is –, amit azután a nehéz idők jöttével többszázados megrekedés, a középkori asztalformákból helyileg elfogadottak ismétlése és több-kevesebb továbbalakítása követett: egyrészt festett virágozású asztalosmunkák, másrészt ácsmunka jellegű, nehéz faragott példányok (vö. pl. Domanovszky Gy. 1981: II. 84, 86, megjegyezve, hogy a 86. lap egyik asztala homoródalmási – v. Udvarhely m. – 1853-ból, a másik, torockói asztal évszáma helyesen: 1893).
A magyarországi parasztság asztalait a 18. század végéig – 19. század elejéig a műbútorasztalosság által elterjedt változtatások szinte teljesen érintetlenül hagyták. Némi kivételt az orsósan esztergályozott lábú asztal képez. Ez a 16. század második felétől terjedt az úri és polgári lakásokban, az eredetre utaló olaszlábas asztal elnevezéssel (vö. pl. Szabolcsi H. 1954: 22. kép, 28; Vadászi E. 1987: 44. t., 102–105). Az átvételtől való tartózkodást illetően tanulságos, hogy habár ez az asztaltípus elterjedt Erdélyben (B. Nagy M. 1970: 137–138), így például Teleki Mihály uzdiszentpéteri (v. Kolozs m.) udvarházában 1679-ben az „úr házában” az „olaszlábas, négyszegű, festett fiókos asztal” mellett volt „olaszlábas hosszú asztalka csak fejéren” is (B. Nagy M. 1973: 143), a falusiaknál ilyen asztalok meghonosodásának Erdélyből nem ismert nyoma. Parasztházak berendezésébe, úgy látszik, az olaszlábas asztal csak egyes nyugat-magyarországi falvakban került be – úri elnevezése nélkül –, ott viszont egészen a 19. század elejéig tovább élt, ahogyan ezt egy 1818-ból datált és egykori tulajdonosa, Árvai István névjelét hordozó acsalagi (Győr-Sopron m.) példány tanúsítja (K. Csilléry K. 1970: 107–109).
Egyébként csak a 19. század elejétől mutatható ki újabb, a parasztházakba eljutott asztalforma: ez a korai klasszicista stílusú, káva erősítésű, lefelé keskenyedő lábú asztal. Ennek eddig ismertté vált legkorábbi emléke 1805-ből származik, német parasztcsaládtól, Puláról (Zala m.; K. Csilléry K. 1970: 108). Ez az asztaltípus a múlt század folyamán uralkodóvá válik a falvak jelentős részében, gazdagabb családoknál akár faberakásos lappal és faragott díszű lábakkal, ahol pedig a virágozás még dívott, festéssel. Mindenesetre Bátky Zsigmond 1906-ban már azt írta az ilyen faragott asztalról, hogy az régebbi bútora a kisnemeseknek és a jobb módú parasztházaknak (1906: 158).
Szegény családok is meg tudták viszont szerezni a kávás asztal egyszerű biedermeier változatát, mely négyzetes hasáb alakú lábakon állt (vö. Himmelheber, G. 1974: 33. kép). 402Az asztalok közül – egy varróasztalkán kívül –, ezt tartotta egyedül lényegesnek belerajzolni a nyugat-magyarországi Josepf Fleischhacker 1848-ban összeállított kéziratos kis asztalos-kézikönyvébe (Domonkos O. 1972: 1–2., 6. kép, 176–178). A falusi házakba utat talált asztalok a Fleischhacker-félétől legfeljebb abban tértek el, hogy végső leegyszerűsítésként elmaradt a lábak aljáról a talp – no meg a lapjuk nem volt széthúzható. A gyönge, fenyőfából készült ilyen asztalok lábait azonban többnyire alul kötőléc fogja össze. Ezek az igénytelen kinézetű, olcsó asztalok gyorsan terjedtek. Így jöhetett létre az a sajátos helyzet, hogy a vizslási (Nógrád m.) nagygazda házában 1932-ben egy sokszázados múltú, gótikus jellegű – bár valószínűleg a 19. században készült – asztal állt, míg egy szegény családnál a szomszédos Kazáron, az ugyanakkor felvett kép tanúsága szerint, egy, az előbbihez képest modernnek mondható, biedermeier jellegű.
A 19. század második fele már a historizáló és eklektikus ízlést hozta, ami szintén nyomot hagyott az asztalok kialakításán. Módos helyen leginkább az orsólábas asztal új megfogalmazása vált kedveltté, mint amilyen abban a jelen kötetben bemutatott kapuvári (Győr-Sopron m.) szobában áll, melynek sarokpadja 1922-ben készült. Ám a modern asztalok igazi térnyerése végül is lényegében csak a régi lakásideál teljes elvetése idején, a 20. században következik be, amikor már az a kívánalom terjed, hogy az egész berendezés – vagy legalább a fogadószobáé – a kortársi városi ízlésnek megfelelő legyen; ez már többnyire gyári bútor.
