MÚLTJA
MÚLTJA
A magyar nyelv asztal szavának szláv eredete a tárgy honfoglalás utáni időkben történt átvételéről vall, ezzel a közvetítéssel az Európa nyugati felében a 9. századtól szokásossá váló négyszögletes lapú, hosszúkás, bakokra állított – majd étkezés után szétszedett és félretett – asztal vált ismertté a társadalomnak addig a török szék szóval nevezett könnyű asztalszéket használó előkelői előtt (K. Csilléry K. 1982a: 136., 146–149. kép, 101–104, 244–249).
A szobabeli asztal az idevágó adalékokból következtethetően, korán meghonosodhatott a köznépnél. Az Árpád-kor idejéről feltárt falusi házacskák némelyikének ülőgödrében olyan nyomokat találtak, melyek asztallapot tartó cöveklábak helyének vélhetők. A korai időkre nézve azonban az az előbbiekben jelzett, a középkori európai asztalhasználattal egybevágó gyakorlat is feltehető – mely a moldvai csángóságnál helyenként a jelenkorig megőrződött asztalhasználatnak is megfelel (Kallós Z. 1960: 27) –, azaz, hogy csakis ünnepi alkalmakkor állítottak fel, bakokra helyezett deszkákból asztalt. Megjegyzendő, ilyen gyakorlat egyes trencséni szlovák falvakban ugyancsak érvényben maradt a közelmúltig (Plessingerová, A. 1962: 227–280; 1963: 216–217, 240).
Arra, hogy gazdag parasztportákon bakokra állított asztalról ettek, már a 11. századból van bajorországi irodalmi adat. Francia parasztoktól a 12–13. századból számos említése ismert az asztalhasználatnak. Érthető, hogy az étkezőasztal is ott van abban a két 13–14. századi másolatban is fennmaradt – nyilván lakodalomban előadott – hosszú versezetben, mely azt sorolta fel a házasulandó parasztlegénynek, mi mindenre is van szükség a háztartásban. A 14. századból pedig olyan, gazdag normandiai gazdánál felvett leltár is akad, melynek tanúsága szerint három asztal is volt a háznál (K. Csilléry K. 1982a: 250–252).
Magyarországi parasztcsaládtól az egyetlen, asztalfélét említő korai adat valószínűleg asztalszékre vonatkozik. Ilyen alacsony asztalka lehetett ugyanis megfelelő ahhoz, hogy a tűznél kellően felmelegedjen a ráfektetett, kútból kimentett kétéves kisleány – Szt. 399Margit 1276. évi kanonizációs jegyzőkönyve szerint –, apja, egy szegény sorsú, Pécs környéki jobbágy házában. Ám minden jel arra mutat, hogy az asztalszéket a magyar parasztság már azt követően vette csak át, hogy meggyökeresedett körükben az ünnepélyes alkalmakra szolgáló, bakos vagy esetenként földbe rögzített asztal. Így állandósult náluk is abban a másodlagos szerepben az asztalszék, melybe az előkelők lakásában a bakos asztal divatba jötte után szorult vissza. Hihető, hogy éppen mivel kiegészítő bútor volt csupán, gazdaságilag előnytelenebb helyzetű egész vidékeken hiányozhat a háztartásokból, miként a palócoknál (K. Csilléry K. 1982a: 252–254; 1994: 150).
Közvetve az ünnepeken használt nagy asztalok meglétére utal viszont a jobbágycsaládoktól elrablott abroszok felpanaszolása a 14–15. századi hatalmaskodási esetekben. Hiszen abroszt általában még a közelmúltban is egyedül ünnepen volt szokás felteríteni, asztalszékre pedig csak Szatmárban és részben Erdélyben vált szokássá a székruha, székre való kendő (K. Csilléry K. 1982a: 257–258).
Míg az európai asztalszék az ókori könnyű, kerek lapú asztalkák formáját vitte tovább, a bakos asztal pedig a mesteremberek és a piaci kofák asztalaiét (K. Csilléry K. 1994: 149–151), a 13. században az ókori római, deszkalábakon nyugvó díszasztalok (Richter, G. M. A. 1966: 573., 578–579. kép, 113) példája nyomán alkották meg Olaszországban az állandó, egy helyben tartásra szánt olyan asztalt, mely már nem csupán az étkezést szolgálja, de dísze a lakásnak és mint ilyen, rangjelző is. Mihozzánk az újfajta asztal délnémet területen át, az ott létrejött formaváltozatokban érkezett és a 14–15. század folyamán az egyre szaporodó hazai asztalgyártók vagy asztalosok munkássága nyomán el is terjedt (K. Csilléry K. 1991a: 501–503; 1994: 153–154).
1515-ben Jankó János, Fertő tó melléki – hat ökörrel, négy lóval és 62 disznóval rendelkező – gazdag jobbágy házában már három asztalt említ az összeírás (Szabó I. 1969: 222; Kubinyi A. 1984: 225). Közülük alighanem egy kapott csak állandó helyet a lakásban, minden bizonnyal a szentsarokban, a másik kettőt meg tartalékként tárolhatták, nagyobb vendéglátásokra (vö. K. Csilléry K. 1991a: 502–503).
A Jankó János portáján talált asztalok formáját a Magyarországon legkorábban a 15. század végéről, majd a 16. századból már jeles számban megőrződött, gótikus szabású asztalok alapján lehet elképzelni. Ezek vagy széles talpba csapolt egyes vagy kettős desz-kalábon állnak, vagy terpeszlábúak (lásd pl. Kovalovszki J. 1980: 69–71. t., 22; Vadászi E. 1987: 65–67). A későbbi, köznépi példányokról általában hiányzik ugyan a 15–16. századból fennmaradtakat jellemző, asztallap alatti láda, de egy ilyen tartozék beépítése éppen a Fertő tó környékén századokon át tovább öröklődhetett, és a 16. század elején sem elképzelhetetlen egy módos gazdánál. Egyszerűbb, ládarész nélküli terpeszlábú asztalt mutat viszont, boronafalu, cserépkályhával fűtött délnémet parasztházban Bartel Beham 1524 körül alkotott, a fonóbeli helytelenkedéseket kipellengérező fametszete (lásd pl. Klingenburg, K. 1970: 251. kép).
Ugyanezen idő tájt a délnémet területen még megvolt a falusi háztartásokban a kerek lapú asztalszék is, ahhoz hasonlóan alkalmazva – hétköznapi, illetve nyáron a ház előtt elköltött étkezéshez (lásd pl. az 1510-es évekből: K. Csilléry K. 1994: 8–9. kép) –, ahogyan az minálunk sokfelé a 20. századig szokásban maradt, miként erre a jelen kötetben egy szeremlei (Bács-Kiskun m.) példa emlékeztet. Azt, hogy a kétféle asztal – a magasabb, nagyméretű, négyszögletes, abrosszal leterített és a kicsiny, kerek, terítetlenül maradó – egymás mellett létezett a korabeli parasztházakban, tanúsíthatja a németalföldi, 400brüggei (Brugge, Bruges) Simon Bening Január hónapot megjelenítő miniatúrája, a 16. század első feléből (K. Csilléry K. 1994: 10. kép, 156).
A magyarországi parasztságnál bizonyára szélesen elterjedhetett az új divatú, mesterember készítette asztal beállítása a szobába, ám ez az írott adalékokból inkább csak sejthető. A Heltai Gáspár által 1566-ban kiadott egyik mesében – melyre a táltartók kapcsán már történt utalás – az elszegényedett gazdafiúnak elsőként az asztalt tanácsolják az ereklyének állított csontocskával megérinteni (Heltai G. 1897: 179), de hát, mint láthattuk, a szobabeli étkezőasztal megbecsült volta jóval korábbról datálódik. Az asztalok értékes voltát talán inkább jelzi az, hogy a fertőrákosi jobbágyok ugyancsak az asztalaikkal kezdték a felsorolását 1648-ban esett káraiknak – az előbbiekben szintén említett – jegyzőkönyvbe foglalásakor.
Az írásos dokumentumok sajnos, mit sem mondanak ezeknek az asztaloknak a kinézetéről. Így 1627-ben egy boszorkánypörben, Apácaszakállason (v. Komárom m.) is csak arról szólt az egyik tanú, hogy a vádlott „az Asztal alá tette” karácsony estéjén, varázslás céljából a vödör vizet (Klaniczay G.–Kristóf I.–Pócs É. 1989: I. 183). Az asztal lehetne itt akár cövekeken álló, mint volt nem egy 17–18. századi udvarháznak az alkalmazottak részére szolgáló helyiségében, sőt esetleg – talán időlegesen – a „palotában” is (B. Nagy M. 1970: 136, 143), és miként sok helyen volt 1845-ben is a Pécsvárad környéki katolikus magyaroknál, ahogyan erről a kutatástörténeti bevezetésben olvashattunk. Mégis a parasztházbeli asztal helyének megtisztelt volta és a korábban leginkább ünnepi alkalmakra szorítkozó igénybevétel alapján hihető, hogy aki csak tehette, mindig is igyekezett lakásába a közösség által elvárt módon elkészített, mutatós és tartós bútordarabot beállítani.
A múlt századból fennmaradt tárgyi anyag is közvetve ugyanerről vall. Az a tény, hogy a már szóba került Kapuvártól el egészen a Székelyföldig mindenütt fellelhetők – ma természetesen már többségükben múzeumban – az egykori gótikus asztalok tovább élő formái, azt bizonyítja, hogy az ilyen asztalok elterjedésének alapjában még a hódoltság, az ország háromfelé szakadása előtt meg kellett történnie. A beépített alsó részű gótikus változat, a kamarásasztal átvételére is – mint ami a jelen kötet Magyarvalkóról (v. Kolozs m.) 1933-ból közölt képén látható, támlátlan paddal és deszkatámlás székkel egyetemben – szintén már korán sor kerülhetett.
Aligha lehet kételkedni benne, hogy nem csupán a legelső gótikus jellegű asztalokat, de az ezt követőket is sokáig asztalosmesterektől kellett beszerezniük a közrendűeknek. Az, hogy a kolozsvári asztalosok 1656-ból datált behívótábláján egy felépítésre nézve leegyszerűsített – ládarész nélküli –, terpeszlábú asztal jelképezi a céhet (Nagybákay P. 1981: 52. rajz), egyértelműen jelzi, hogy akkoriban még, legalábbis Erdélyben, egészen általános lehetett, hogy az ilyenek asztalosműhelyekből kerüljenek ki; nyilvánvalóan tömegében közrendű vevők számára.
