ALKALMAZÁSA MAGYARORSZÁGON
ALKALMAZÁSA MAGYARORSZÁGON
Ami a magyarországi elterjedést illeti, az adatok arra figyelmeztetnek, hogy tárgyunk ismerete több irányból származott át hozzánk. Ezt jelzi az a bejegyzés, amely Törcsvár (v. Brassó m.) várgondnoka 1527–1537 közti számadásaiban olvasható: „cartallo ut vocant schissel ram”, a régi olasz nyelv „keret” jelentésű cartallo szavával jelölve a latin szövegben az objektumot és a vele azonos értelmű német ram szóval értelmezve azt (Roth, V. 1908: 192). Az olasz szó, cartalus formában latinosítva, ugyanennek a tárgynak jelölésére brassói feljegyzésben szintén olvasható (Bartal A. 1901: 108). Egy magyarázó betoldásból, melyet 1534-ben a város gondnoki naplójában az asztalosmester részére két tálasfogasért történt kifizetést elkönyvelő bejegyzéshez tettek, az is megtudható, hogy az ilyen bútordarab kancsók és tálak tartására szolgált (Roth, V. 1908: 192).
Azt, hogy a magyarok körében a tárgynak régiesebb, karfa nélküli változata is használatos volt, 17–18. századi erdélyi leltárak párkányos fogas és karatlan fogas adatai jelzik (B. Nagy M. 1970: 124; EMSztT IV. 180). Szász községekben néhol a közelmúltig szokásban maradt az ilyen, a tányérok számára pusztán párkánnyal felszerelt fogasok használata, így a volt Szeben megyei Szászorbón, Kiscsűrben és Szelindeken, de az északabbra fekvő szász falvakban is, mint a volt Beszterce-Naszód megyei Kisdemeteren 383(Capesius, R. 1977: 26–28., 30. kép). Ezeken a fogasokon természetesen a falnak támasztották a tányérokat.
A levéltári adatok tanúsága szerint a tányéros fogas nálunk igen elterjedtté vált a 16–17. században. Gazdagon berendezett polgári otthonokban is beletartozhatott a vendégfogadásra rendelt szoba felszerelésébe. Olyan helyen is kitették, ahol pedig a vele együtt szereplő tárgyak közt több is akadt, mely származásával bizonyította a külföldi példák szoros követésének igyekezetét. A kolozsvári Stenczel Imre patrícius házában, 1637-ben, az „első nagy szobában”, ahol többek közt Németországból hozott, intarziás mennyezetes ágy állt és a falakat hét, Bécsben beszerzett, figurális díszű kárpit fedte, két hosszú és öt rövid fogast is felfüggesztettek, nyilván a kárpitok fölé, mintegy végigfutó frízként (Jakó Zs. 1957: 390). Ily módon való elhelyezésére utal az a leltár, amit azokról a „házi eszközökről” vettek fel 1605-ben, melyek Beis Sebestyén, Nagyszombat „város gazdája”, azaz városi számvevő után maradtak. Ebben az olvasható, hogy a szobában, ahol az elhunyt lakott „fogasok környös körül” (Radvánszky B. 1879–96: II. 115).
A fogas nem csupán polgárházak berendezésének lehetett része nálunk ebben a korban, hanem nemesi, sőt főúri kastélyokénak is. Így Felsővadászon (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 1631-ben, a Rákóczi-kastélyban az „asszony házában”, azaz az úrnő szobájában négy zöld színű fogast vettek számba (Radvánszky B. 1879–96: I. 23; lásd még pl. B. Nagy M. 1970: 123–124).
Ahogy általában történt ebben az időszakban a tárgyak egyik országból a másikba való átplántálódása során, a fogasok közt is minden bizonnyal létrejöttek nálunk helyi színezetű változatok. A szűkszavú leltárak azonban sajnos általában nem adnak a leírt tárgy kialakításáról közelebbi tájékoztatást, még hosszú vagy rövid voltára, színére, anyagára is csak esetenként utalnak. Mégis sejthető, hogy akadhatott ornamentális dísz is rajtuk. 1681-ben, Apafi István magyarsajói (v. Beszterce-Naszód m.) udvarháza szobáiban felsorolt, legfeljebb a színükkel jellemzett sok fogassal szemben az egyik szobában levőkről ez áll a leltárban: „Hosszu, karos, zöld fogasok nr. 3. 1673 esztendőszám vagyon reáirva” (B. Nagy M. 1973: 191).
Ezek a célszerű és a rájuk kitett edénnyel a szoba képét előnyösen megváltoztató tárolóbútorok a köznép számára is kívánatosnak tűnhettek, és úgy látszik, hamar elérhetővé is váltak. Kolozsváron erről a bíróság elé került ügyek 16. századi jegyzőkönyvei tanúskodnak. Már korántsem a kezdeteknél tarthatott a terjedés 1568-ban, ha Barla Péterről azt vallották, hogy „semmi holta után nem maradott, hanem egy hitván tollas derekal, és egy hitván fogas”. Egy családfő 1572-ben tett panasza pedig, miszerint „annyera rugják volt az falt, hogy az ő fogassáról két tálnyér is essett le” (EMSztT 1983: IV. 179), alighanem akként értelmezendő, hogy a fogas polca korláttal még nem rendelkezett, csupán kis peremmel.
Hamarosan falun is megkezdődött a tálasfogas terjedése. Prázsmárból (v. Brassó m.) már 1556-ból ismert Schisselräm említése (Capesius, R. 1977: 176). Az idevonható magyar nyelvű adatok esetében azonban nem határozható meg pontosabban, milyen tárgyra vonatkoznak. Heltai Gáspár 1566-ban kiadott egyik, az elszegényedett gazdafiúról szóló meséjében előforduló táltartó, minthogy a lakásban az asztalt és a padot követően kerül szóba, talán szintén tálasfogast jelez (Heltai G. 1897: 179). A táltartó, mint a bazini (v. Pozsony m.) vár 1586. évi leltárából kitűnik, falra akasztott bútordarab volt (Radvánszky B. 1879–96: II. 70). Mindazonáltal így sem lehet teljességgel kizárni, hogy 384esetleg a Heltai-féle mesében szereplő tárgy többsoros polc, nyitott tékaszerű alkotmány lenne.
1648-ban, abban a hatalmaskodási esetben, mely a Fertőrákoson (Győr-Sopron m.) akkor létezett tíz jobbágyportát érte, azok közt a javak közt, amit a kóborlók felprédáltak, szintén említenek polczokat, az asztalok, székek és padok után. Ezek is becses darabok lehettek tehát, úgy tűnik, szintén valamiféle tányértartó polcok, fogasok (Esztergomi Prímási Világi Levéltár. Acta radicalia X 196: 75–76).
Meg kell említeni, hogy ennek a tárgynak a Miava környéki (v. Nyitra m.) szlovák nyelvjárásban fogaš a neve (Bednárik, R. 1949: 13. kép, 41), sőt előfordul ez a megnevezés a morváknál is (Večerková, E. 1994: 20). Ez a tény azt jelzi, hogy ez a bútordarab a magyar köznép körében hamarabb tudott általánosabbá válni. Egyébként a hartai (Bács-Kiskun m.) németeknél is Fogasch – esetleg szekrényke, Schänklche – a tárgy neve; ők ilyennel nem találkozhattak német, Hessen és Pfalz területén volt egykori hazájukban, ahonnan az 1720-as években ide bevándoroltak (Fél E. 1935: 16; K. Csilléry K. 1987a: 408).
Maguk az eredeti mivoltukban megőrződött tárgyak többségükben az említett levéltári adatoknál jóval későbbiek. Erdélyi szász faluból, Hégenből (v. Nagy-Küküllő m.) 1681-ből említ Victor Roth egy fennmaradt, rózsákkal virágozott példányt (1907: 10297: 4). Debrecenből az első ismert darab 1747-ből datált, bár az újabb, restaurátori vizsgálat alapján úgy látszik, hogy ez ennél korábbi készítésű és az 1747-es évszám már az átfestést jelzi (Varga Gy. 1988: 106, 108–109).
A magyar falusi házakból ismert, hol egyszerűbb, hol díszesen virágozott fogasok már a 19. századnak és a 20. század elejének emlékei. Az asztal melletti falon való elhelyezésre készültek, a család rangját jelölték és ennek megfelelően voltak kialakítva; néhol évszámmal is ellátták őket. A cifraságot kedvelő vidékeken, Kalotaszegen, a Sárközben a múlt század végén esetleg a korlátjukra illesztett fagömbökkel és felaggatott facsüngőkkel tették látványukat mozgalmasabbá. A 19. század második felében egészen egyedülálló példányok is születtek: a legjelesebbek a pilinyi (Nógrád m.) faragó, Bertók János kezéből kerültek ki; ő a huszáros lócák figuráit alkalmazta a fogas korlátján (Nyári A. 1909: 139; K. Csilléry K. 1972: 14–15. kép; Domanovszky Gy. 1981: II. 66–67). Ezek a próbálkozások azonban már nem találtak szélesebb visszhangra.
A 19. század ugyanis a parasztház modernizálódásával magával hozta a fogasok kiszorulását is, különösen és legelőször éppen a gondosan megformált, díszített, a ház tiszteleti szegletében ékeskedő példányokét. Már Kiss Bálint így emlékezik meg erről: „A tehetősebb gazdák házaiban voltak az asztal melletti padok felett fogasok, amelyekre felül rá voltak rakva a régi cintányérok, cseréptányérok, ezenfelül pedig kancsókat aggattak. Ez a szokás azonban az 1805-ik körül mindjobban kezdett a divatból kimenni” (Sima L. 1914: 397).
Szentesen ekkorra már, miként erről Kiss Bálint ugyancsak megemlékezik, tekintélyesre nőtt a fal felső részére kitett képek sora (Sima L. 1914: 397). Alighanem ezek szorították le onnan a fogasokat. Ám a parasztházak falait lassan falun is mindinkább elborították a képek. Nyáry Albert 1909-ben írja a Palócságból, a pilinyiek házáról: „Az ablakok felett, ha ugyan elfér még, fogasok vannak tányérokkal és kancsókkal” (1909: 143).
385A fogasok egykori ékességeiből rendszerint csak a színes tányérokat tartották meg a falon, a képek között, fölött vagy alatt, majd akár a szabadon maradt falfelület egészét elborították velük, és így is hagyták általában mindaddig, amíg ragaszkodtak a ház lakói a hagyományos lakásberendezéshez.
