HAZAI ALKALMAZÁSA A 18–20. SZÁZADBAN
HAZAI ALKALMAZÁSA A 18–20. SZÁZADBAN
Nálunk a legnagyobb újítást a sarokszekrényeknek a Franciaország felől a 18. században érkező, ott a rokokó idején kiérlelődött divatja hozta (Szabolcsi H. 1972: 96). A köznép számára is termelő, iskolázott asztalosok a háromszög keresztmetszetű és az asztal mögötti szögletbe pontosan beillő formát sokfelé megkedveltették. Ilyen lehetett már a Debrecenben Sas Istvánné hagyatékában 1740-ben feljegyzett „szegletbe való ujj almáriomottska” (Varga Gy. 1988: 109). Korábban a „szegletbe való”, falra akasztott vagy pad szegletébe állított szekrényke négyszögletes keresztmetszetű volt – külföldön is, így német területen (lásd pl. Deneke, B. 1969: 296–297. kép, 125–126). Azt a feltevést, hogy az 1740-ben említett új almáriomocska már újszerű kialakítású lehetett, egy eredetiben fennmaradt és igen közeli, 1752-es évjelzésű tárgy támogatja: egy nagy valószínűséggel Debrecenben készült, virágos festésű saroktéka; ennek tulajdonosa egy 379egyeki (Hajdú-Bihar m.) gazda volt (Deli E. 1989: 238–239. kép; Varga Gy. 1988: 8. kép, 106, 109). Azt pedig, hogy ez az új tárgyforma ekkor már szélesebb területen elfogadásra talált, egy a következő évből, 1753-ből megőrződött, sarokba illő almárjom jelzi, egy mezőkövesdi módos parasztcsaládtól; ennek virágozása miskolci asztalosmesterre vall (K. Csilléry K. 1969: 76–78; 1972: XVI. t., 29; 1975a: 590–591).
Minden újdonsága ellenére, a saroktéka mégsem tudott sehol általánossá válni. Ezt például Debrecen környékéről is számos, az 1752-ben készültnél jóval későbbi, múlt századi, a hasáb forma melletti kitartást jelző példány tanúsítja (Deli E. 1989: 225., 227–228., 243., 246. kép). A tárolótér az ilyenekben mindenesetre jobban kihasználható, mint a háromszögletű polcos szekrénynél. Az asztalszeglet egyik falára függesztve, ezek a hagyományosabb alakú tékák a belépőnek is inkább szemre estek. Ennek tudatában festették fel egy a 19. század második felében, Csongrád városában készült palackos, nyitott téka oldalfalára a megfeszített Krisztus virágkoszorúval övezett képét (K. Csilléry K. 1990: 130–131. kép, 150).
A téka soha nem került be a kelengyebútorok közé, így azután szemben a kiházasításkor adandókkal, ennél nem szorította a készíttetőt az újítás kényszere. Egy a házbeli szentsarokba beillesztett tárgyat komoly ok nélkül – mindaddig, amig tiszteletben tartották a rendet, hogy annak ott a helye – nem cseréltek. Ez magyarázza a tékák formaadásában és itt-ott a díszítésükben sokfelé megnyilatkozó konzervativizmust. Másrészt viszont újítási hajlandóság esetében nem is kellett másokhoz, többségi elvárásokhoz oly módon igazodni, mint a kelengyebútorok csináltatásánál. Így hát nagyon régies darabok mellett a tékák közt sok az egyedi ötletből született, amely nem vagy alig terjedt el, esetleg csupán egyetlen közösségben kapott polgárjogot. Ilyen sajátos, az edénytartó szekrények ihletése nyomán megalkotott darab egy Vargyason (v. Udvarhely m.) 1859-ben készült falialmá-rium vagy falitálas, ezen az alacsony szekrénytest fölé két tányértartó polcot csinált a mester, a szekrény alatti részre pedig fogakat tett, bokályok felaggatásához (Kós K. 1972a: 22. kép, 32–33. lapok közötti és 48–49. lapok közti tábla, 27).
Nem kevésbé egyedi a Kapuváron (Győr-Sopron m.) létrehozott és elfogadottá vált, a 19. század második felétől ismert megoldás, a téka beépítése a sarokpad szegletébe. Ennek az összekapcsolásnak köszönhetően viszont itt a tékák szentsarokbeli elhelyezésének gyakorlata az országosnál jóval későbbig tolódott ki; itt ugyanis az első világháborút követő időkben is készültek még tékával egyesített sarokpadok. Másféle kombináció is előfordult, nevezetesen a Mária-háznak, mely Kapuváron szinte elmaradhatatlan tartozéka volt a szentsaroknak, a beépítése a sarokpadba, a téka helyére.
Ami a Mária-házat illeti, ez maga is a tékák továbbalakításának tekinthető. Olyan, szentsarokbeli elhelyezésre méltó, asztalos készítette szekrényke volt ez, mely arra szolgált, hogy befogadja valamely Szűz Mária kegyszobor vagy kegykép zarándoklatról hozott másolatát. Kapuváron a Mária-ház a padba épített szekrényke fölött helyezkedett el és ahhoz igazodva, saroktéka formára készült. A Mária-házak belsejét nagy gonddal díszítették, főként művirággal, de helyenként, így Kapuváron is, szokásban volt családi ünnepek becses emléktárgyait, búcsús apróságokat ráilleszteni a Mária-szobor számára varrt öltözetre vagy odatenni mellé. A magyarországi Mária-házakkal rokon emlékek, szobrokat, kegytárgyakat őrző, házi ájtatosságot szolgáló szekrénykék természetesen más országokban is előfordulnak. Mégis figyelembe véve, hogy nálunk kizárólag a Mária-kultuszhoz kötődnek és hogy túlnyomórészt a szentsarokhoz kapcsolódnak, a magyarországi 380emlékeket egyedülállóknak kell mondani. A barokk vallásosságtól indítva, paraszti gyakorlat hozta őket létre, amennyire megítélhető, a 18. századdal kezdődően. Általánossá mindazonáltal a magyar katolikusság körében sem váltak (K. Csilléry K. 1965: 214–216; Fél E.–Hofer T.–K. Csilléry K. 1969: 94. kép, 15; Varga Zs. 1970: 125–126; 1974: 462, 464; Verebélyi K. 1993b: 171–177). A hazai előzmények közt ott vannak az előkelő családok szekrénykébe zárt ereklyés szentképei. Egy ilyent a gróf Lázár família szent-demeteri (v. Udvarhely m.) kastélyában 1744-ben felvett leltár így említ: „üveg tekába valo fris kisded kép, apácza munka” (Szilárdfy Z. 1984: 17; Verebélyi K. 1993: 125).
Míg katolikus parasztházaknál Szűz Mária-szobrot őriztek tékába illesztve a szentsarokban, protestáns helységekben a téka a Biblia, zsoltároskönyv, kegyes olvasmányok és istóriák, iskolakönyvek helye volt, így például a református Hódmezővásárhelyen (Kiss L. 1943: 266), a Nagykunságban és másutt az Alföldön (Györffy I. 1909: 77). A nyitott tékák polcára díszül edényt – módosaknál óntányért – is feltettek, az ajtóval zártba meg pálinkát, orvosságfélét és apróbb, féltett holmit raktak el. A könyvekről kapta a téka az evangélikus Békés megyei szlovákoknál a kniharna, könyvszekrény nevet (Vajkai A. 1974: 177) és hasonló értelmű nevét a hartai németeknél (Fél E. 1935: 16).
A téka azonban még így sem jutott el minden hajlékba. Házilag is kevés helyen vállalkoztak rá, hogy ilyent barkácsoljanak, legalábbis nem a ház tiszteleti szegletébe illőt. De hát a téka nem volt eredendő tartozéka a szentsaroknak, csupán utólagos járuléka. Szegényebb vidékeken presztízstárgy lett belőle, amivel a falu egy-két tehetősebb családja dicsekedhetett csak, ahogyan az a Nógrád megyei Maconkán is volt, sőt valószínűleg másutt is a Palócságban. Így tudják ezt a visszaemlékezések, és ennek az írásos adatok sem mondanak ellent (K. Csilléry K. 1989: 860–861).
Az Alföldön viszont a 19. században helyenként szinte elképzelhetetlen lett volna a lakás téka nélkül; ennek köszönhető az ezen a tájon oly nagy számban, többségükben már másodlagos funkcióban és elhelyezésben megőrződött példányuk. Ezeken a helyeken a szegény családok lakásberendezéséből sem hiányozhatott; a Kiss Lajostól az előbbiekben hivatkozottak is a hódmezővásárhelyi szegény asszonyok életéről írt könyvéből valók.
Szegény parasztember által birtokolt tékát örökített meg Munkácsy Mihály ifjúkori, 1863-ban festett életképe, a Levélolvasás; ehhez a helyszíni vázlat valószínűleg Gyulán készült (Munkácsy M. 1950: XVII. t.). Az itt látható, veremházbeli kicsiny szoba még le sincs padlásolva. Ám a szűkös lakóhelyiség bejáratával szemközti falon ott lóg a kis nyitott téka. Szomszédságában feszület, szimmetrikusan elrendezett tányérkák, képek; mindez éreztette a belépővel, hogy olyan család otthonába érkezett, mely rendelkezik az elvárt legszükségesebb tárgykészlettel, és a hagyomány megkívánta rendhez szerény körülményei közt is igazodni kíván (lásd még K. Csilléry K. 1982a: 115. kép).
