HASZNÁLATA A 18–20. SZÁZADBAN
HASZNÁLATA A 18–20. SZÁZADBAN
Magyar mezővárosok és falvak lakosságától a 18. századtól vannak adataink edénytartó szekrény használatára. Ekkortól már a fennmaradt emlékanyag bizonyítja mindennél inkább az alkalmazását. Különösen figyelemre méltók a székelyföldi, szépen faragott, könnyed áttört és vésett mintázatú példányok, melyek megalkotói az úri-polgári előképet nagyon eredeti módon fogalmazták át; ezek mindeddig még nem kaptak érdemi tárgyalást. A Szentegyházasfaluból (v. Udvarhely m.) származó egyed 1763-ból datált (Ortutay Gy. 1941: II. 62; K. Csilléry K. 1972: 25. rajz, 48), egy másik, ismeretlen helyről való rokon darab 1782-ből (Bănăţeanu, T.–Pauncev, M.–Bongiu, A. 1971: 58. kép). Egy 374kénosi (v. Udvarhely m.) példány is nagyjából az előbbi kettővel lehet egykorú (Malo-nyay D. 1907–1922: II. 310. kép, 185). A későbbiekben azután az edényes szekrényeknek ezen a változatán is háttérbe szorította már a műves faragást a színességével jobban ható virágozás (ilyen példány képe: Kardalus J. 1982: 22). A 19. században végleg diadalmaskodott a festett dísz, ahogy általában a falusi szobák vendégfogadást is szolgáló részének bútorainál. Székely asztalosmesterektől számos 19. századi – 20. század eleji jeles, nemegyszer igen gazdagon virágozott példánya maradt fenn és mellettük egyszerűbbek is, szobabeliek és konyhában használatosak egyaránt. Akadnak köztük az úri-polgári ebédlőszekrényekhez hasonló, csak középütt nyitott almáriumok, kasztenek is, másrészt pedig fölül több polccal ellátott álló tálasok (Malonyai D. 1907–1922: II. 317–318, 322, XXI. kép, 187–188; Kós K. 1972a: 22. rajz, 32–33, 48–49. közti t.; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 108, 137–141, 148; Domanovszky Gy. 1981: II. 70). Ám az utóbbiak közt a legpompásabb daraboknak is, akárcsak a szerényebbeknek vagy a lényegében díszteleneknek, egyaránt a polcaikra kirakosgatott tányérok voltak legfőbb ékességeik. A tányérokkal teli polcaikkal a mennyezetig felnyúló széki (v. Szolnok-Doboka m.) tálasok ezt különösen jól példázzák.
Ne feledjük azonban, hogy korábban edénytartó szekrény beszerzését nem engedhette meg magának minden család, de még számos falu egész lakossága sem. Ám a kulturális érintkezések beszűkült voltát is jelzi az a tény, hogy az ilyen funkciójú szekrények korábbi, 18–19. századi térnyeréséből jelentős területek maradtak ki.
Az Alföld esetében a nagy asztalosközpontokban – különösen Debrecenben, Nagyváradon – működő készítők befolyása igen erős volt, és révükön olyan változatok tudtak elkerülni már a 18. században az általuk ellátott vidéken akár a falvak gazdag parasztságához is, amelyek az idézetteknél pontosabban követték az érvényben levő korstílust. Ilyenek voltak az üveges felsőrészű kredencek – ilyen a Komádiból már említett kadru is –, illetve a hasonló, de zárt felsőrészű almáriumok, mint a szatmári Felső-Tisza-vidékről említett példányok. Emellett használatos volt itteni konyhákban is – az előbbieknél szélesebb elterjedéssel – a fölül nyitott polcokkal rendelkező almárium vagy a benne leginkább tároltak után nevezve, tejes, ez virágozott is lehetett (Deli E. 1989: 224. kép, 153–154; Bellon T. 1987: 504. kép, 371; K. Csilléry K. 1990: 116. kép, 115). Egy orosházi gazdaház akkoriban már régimódinak számító berendezésű szobájában látható a régi kredenc jellemző elhelyezési módja, a Veres Józseftől 1886-ban közölt felvételen; ezt a díszbútort ugyanis a tisztaszobák főhelyére volt szokás állítani, ahogy másutt a sublótot vagy valaha a menyasszonyi ládát (Veres J. 1886: 32–33).
A Duna-Tisza közén és a Dunántúlon edényes szekrény beállítása a szobába kivételesnek látszik. Igaz, az úri-polgári otthonokban is ritka az ilyen tárgyforma. Bátky Zsigmond jobb módú parasztszobák bútoraként Szentgálról közli, hogy a sublótra üveges szekrényt állítottak fel (Veszprém m., 1906: 48. t., 158). Vajkai Aurél beható szentgáli kutatásai szerint ez ott „csak régi nemzetes háznál volt”, hozzátéve, hogy „nagy becsben tartották” (1959: 238).
A legáltalánosabb ezeken a vidékeken, hogy a konyhában kapjon reprezentációs szerepet az edénytartó szekrény, így a pitvarban, a ház bejárata és a szoba ajtaja közti kis falszakasznál felállítva. Ezeknek a szekrényeknek a felépítése nem a már említett, végső soron szobai bútorra visszamenő darabok formáját követi. Jellemzőjük az aszimmetrikus beosztás, az, hogy baloldalt egymás fölött fiókok vannak, míg a másik, nagyobbik részt 375foglalja el a szekrénytér, általában egyetlen ajtóval. Elvétve előfordul ez a típus az Alföldön is, így a nyíregyházi szlovákoknál, a tirpákoknál (Bodnár Zs. 1989: 4. kép), de általánosabb az ország nyugati felében.
Ez a konyhai szekrénytípus a délnémet területről való. Stájerországból már 1665-ből van emléke (Hänsel, V. 1979: 26–27; továbbiak pl: Wagner, E. 1983: 165–168. kép, 21). Ott az ilyenek szokásos dísze a dekoratív, gyakran virágos festés volt (lásd még Deneke, B. 1969: 289–290. kép; Fuger, W. 1975: 29, 94). Az ekként felépített konyhai szekrények a 19. századra Csehországban is meghonosodtak (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 108. kép). A délnémet területen a konyhaszekrények ily módon való kialakítását a polgárság is elfogadta. Lehetett tehát szabályos konyhakredencnek ilyen alja, amihez fölsőrészként üveges szekrény csatlakozott (Benker, G. 1987: 207. kép).
Magyarországra talán az asztaloslegények vándorlásai során szerzett ismeretekkel jutott, és a konyhák modernizálásával kapott polgárjogot. A hazai parasztságtól ismert példányok a 19. század második feléből és a 20. századból valók. Kivitelezésük lehetett a polgári korstílushoz igazodó, az ajtajuk például neorokokó jellegű keretezésű – ilyen, többek közt az említett, nyíregyházi tirpák családtól származó példányé –, ahol pedig dívott még a virágozás, ott annak szellemében kaptak ezek is festett díszt. A hazai aszimmetrikus felépítésű edényes szekrények közt, úgy tűnik, kevesebb az egyetlen egységes tömböt képező tárgy, ezt a formát jobbára az ország nyugati tájain fogadták el (lásd pl. Vajkai A. 1959: 238; Fülöp M. 1975: 26, 35; Zsedényi J. 1975: 54–55). Az egytestű szekrények teteje köré is igényelhettek azonban módos helyen korlátot, az oda kiállítandó tányérok megtámasztására, így Kapuváron (Győr-Sopron m., K. Csilléry K. 1972: 16. kép). Keletebbre a kétrészes szekrények alsó fele készült az aszimmetrikus modellnek megfelelően, és ezen emelkedett a szokott tányértartó polcrendszer, így például a hartai németeknél (Boross M. 1982: 136–138).
