MÚLTJA
MÚLTJA
A magyarországi népi edénytartó – és részben, miként az idézett adalékok mutatják, vászonnemű-tároló – szekrények jelentőségének tisztázásánál nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek, háztartásbeli hasznosításukon túl, mindenekelőtt reprezentációs célú bútorok. Azok voltak az elődeik is. Az ősök közt kell számon tartani az ókori görögök díszedény és egyéb dísztárgy elhelyezésére szolgáló asztalát, mely a Kr. e. 5. század végétől adatolható. Ez – a rá kirakott értékek jobb érvényesülése érdekében – akár két, lépcsősen emelkedő polccal is el lehetett látva. Hasonló rendeltetésű asztalt az etruszkok és a rómaiak is alkalmaztak (Richter, G. M. A. 1966: 389., 414–416., 422., 424–426., 466. kép, 81–84, 99, 116). Annak emlékét, hogy a középkorban eleinte ugyancsak asztalra rakosgatták ki az alkalom fényét emelő edényfélét, a sajátos kialakítású, 16. századi angol pohárszék, a teljesen nyitott és csupán két egymás fölött elhelyezkedő lappal rendelkező court-cupboard – szó szerint „udvari serlegtartó deszka” – őrizte meg, formájában és nevében egyaránt (Windisch-Graetz, F. 1982: 82. kép, 48).
Ilyenféle előzményre lehet következtetni a magyar pohárszék szó alapján is. Hasonlóképp, a forma megváltoztatása előttről tartotta meg a nyitott polcos felsőrészű paraszti edénytartó szekrény polc nevét, mely például Milotán (Szabolcs-Szatmár m.) használatos, 371illetve az ország másik szögletében, a Vas megyei Őrségben a tálalupóca elnevezést (Kardos L. 1943: 119–121. kép, 193–194; vö. K. Csilléry K. 1982a: 261).
Az edénytartó asztalból magas lábakon álló szekrényt formálva, majd ezt egy fölébe emelkedő polcrendszerrel megtoldva, alakította ki az edénytartó szekrények nagy hatású alapformáját a 14–15. században kibontakozó németalföldi és francia bútorasztalosság. Míg a 14. századból csupán szűkszavú említései vannak az edénytartó szekrénynek, 1415 körül már ott látható a képe a Limbourg testvérek által Jean de Berry burgund herceg megbízásából készített, „Trčs Riches Heures” néven ismert imádságoskönyvnek a hercegi étkezést bemutató, januári lapján (lásd pl. Hansen, W. 1984: 199). Igaz, itt a három polcot borító aranyedények tömege és a bútordarab lapját fedő fehér terítő eltakarják magát a szekrényt, de a 15. század második feléből már több eredeti példánya – köztük nem egy igen pompás darab – is fennmaradt (Feulner, A. 1927: 45–47. kép, 57–61; Windisch-Graetz, F. 1982: 123–127., 163., 168. kép, 80–82, 87–88; lásd még pl. Hinz, S. 1989: 128., 135–136. kép, 19; Kaesz Gy. 1994: 193., 198. kép, 74).
Az így létrejött luxusbútor különösen alkalmasnak bizonyult tulajdonosa anyagi erejének érvényre juttatására. Érthető, hogy kialakulásának körzetében gyorsan terjedt; ezt tükrözi a szakirodalomban oly sokszor említett, a polcok számát az azt birtokló rangja szerint meghatározó szabályozás (lásd pl. Vadászi E. 1987: 57). Nem csupán polgárok igyekeztek szert tenni ilyen presztízsbútorra, de tehetős parasztcsaládok is. Már az 1510 körüli években megörökített egy ilyen, habár egyszerűbb, de megfelelően kiképzett példányt egy parasztház belsejébe bepillantást nyújtó jelenet, nevezetesen a németalföldi Bruggéban (Bruges, Brügge) készült ún. Grimani-kódex február hónapot bemutató lapja. Itt az edénytartó szekrény a lakás tűzhellyel szemközti falánál figyelhető meg. Fölső része nyitott elejű, polcán egy zöld cserép- és egy barna, talán rézkancsó áll (lásd pl. Bloesch, H. 1935: II. t.; Hansen, W. 1984: 30. kép). Megjegyzendő, a Grimani-kódex egyes képeire, így erre is, erősen hatottak a már említett, száz évvel korábbi, Limbourg testvérek-féle imádságos könyv kompozíciói. Az edénytartó szekrényt illetően azonban hozzá kell tenni, hogy ilyen a korábbi műben megjelenített parasztházban még nem látható (lásd pl. Hansen, W. 1984: 27. kép). Megtalálható viszont ezen szekrény a parasztházat is bemutató jelenet további, 16. századi változatai közt. Egy 1520–30 körüli, szintén bruggei miniatúrán a szekrény polcára kitett kancsó közelében egy nagyobb tál is van, úgy tűnik, mindkettőt fémedénynek kívánta ábrázolni a mester (Hansen, W. 1984: 28. kép). Parasztházbeli edénytartó szekrényre más, 16. századi németalföldi művészi alkotásról, festményről, rézkarcról szintén idézhető példa (Weyns, J. 1974: 131–132. kép).
Az edénytartó reprezentatív szekrény paraszti használatának terjedését jelzi, hogy abban a jellemzésben, amelyet Thomas Harrison 1587-ben Anglia leírásának szentelt munkájában a tárgyi környezetnek, a háznak és lakásnak a 16. század folyamán végbement modernizálódásáról nyújt, az olvasható, hogy „még az alantasabb kézművesek és sok gazdaember is nagyrészt megtanulta a módját, hogyan rakja meg almáriumait fémtálakkal, evőeszközökkel” (Kulin K. 1964: 200).
Úgy tűnik, Európa az előbbieknél keletebbre eső – kedvezőtlenebb viszonyok közt élő – részein általában nehezebben alakult ki igény és lehetőség a közrendű népességnél arra, hogy bemutatásra is alkalmas edénytartó szekrényt állítson be a lakásába. A tehetősséget jelző edényféle kirakásához több más, olcsóbb, egyszerűbb megoldás is kínálkozott. A sok nyitott polccal rendelkező szekrény így végül csak korlátozottan talált befogadásra.
372Ezzel szemben a zárt élelmiszertartó szekrénynek itt is – mint másutt – számos változata vált széles körben használatossá, köztük középkorból öröklött formák is; edények puszta tárolására ezek is alkalmasak voltak. Svájcban, a francia reneszánsz buffet hatására alakult ki egy jellegzetes, nyitott középrészű szekrény, mely a szomszédos német és osztrák terület falvaiban is elterjedt; ezen edények bemutatására is lehetőség volt. Ilyenféle megoldást, nyitott középrészt, a polgári ebédlőszekrényektől ösztönözve, másutt is kialakítottak a tárgyalt csoportba tartozó szekrényeknél (Deneke, B. 1969: 285–291., 295–306. kép, 32, 124–130; Beitl, K. 1976: 27. kép, 19).
Ami a nyitott polcos edénytartó szekrényt illeti, az Németország nyugati részén a 16. században ritkán ugyan, de már megjelent parasztházakban is. A gyakran dús faragásdíszű emlékanyag azonban inkább csak a 17. századtól történő fokozottabb falusi terjedést dokumentálja – ekkor már helyenként a kelengyébe adottak közt is előfordult (Heine-meyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 9, 27–28, 46–47, 76–82, 93). A nyitott felsőrésszel ellátott, reprezentatív kialakítású edénytartó szekrénynek van másik, szigetszerű megjelenési területe a németségnél: Szászország. Itt azonban, az ebédlőszekrény formájú változattal párhuzamosan, már csak akkor gyökeresedett meg, a 18. század folyamán, amikor az előbbi vidéken hovatovább divatjamúlttá lesz és a 18. század második felétől fogva ki is szorítja a Hollandia felől érkező, üvegezett edénytartó szekrény. A szászoknál elterjedt mindkét változat fenyőfából készült, festett virágozással (Ritz, J. M.–Ritz, G. M. 1968: 50–51. kép, 50). Ilyen, nyitott vagy pedig zárt felsőrészű szekrények, szintén virágos festéssel borítva, a 18. század közepétől a cseh és a morvaországi parasztsághoz is eljutottak (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 15., 53., 64., 81. kép, 43). Ugyancsak elterjedtek Lengyelországban, de az ottani falvakban már csak többnyire a 19. század közepétől, díszítésük itt is festett virágozás (Reinfuss, R. 1977: 153–161., 168. kép, IV–V., XXXIV. t., 189–198).
Magyarországról az ezt a tárgyat illető, legkorábbról ismert adataink a 15. századból valók. Ezek azonban mind Mátyás király nevezetes ilyen, drágaságokkal megrakott, a külföldi követek csodálatát kiváltó alkalmatosságairól szólnak (lásd pl. Szabolcsi H. 1954: 19; Vadászi E. 1987: 94).
Ez a presztízsbútor korán általánossá válhatott a nemesség udvarházaiban, miként ezt a pohárszéket említő adatok már a 16. századra nézve mutatják (Radvánszky B. 1879–96: I. 20, II. 52, III. 127, 148). 1668-ban, 1681-ben kászoni lófő székely családoknál is említik (Imreh I.–Pataki J. 1992: 322).
Mindazonáltal úgy látszik, nem csupán a lakás vendéglátásra kijelölt részében helyeztek el ilyen szekrényt. Abban a latin–magyar szójegyzékben ugyanis, amelyet Szikszai Fabricius Balázs, a sárospataki iskolában 1561–76 közt, tanári működése során, a magyarországi viszonyokra alkalmazva állított össze, fogalomkörök szerinti csoportosításban, nemcsak az Ebéllö vagy vaczorállo ház berendezési tárgyai közt található meg a pohár szék, de az edényfélékről, különösen a konyhaiakról szóló fejezetben is, talán konyhai bútorként közéjük iktatva (Melich J. 1906: 70, 87). Bazin (v. Pozsony m.) várának 1586-ban történt összeírásában valóban feljegyzésre került a konyhában egy „Alma-rium fazek tharthany” (Radvánszky B. 1879–96: II. 62). A 17. századi soproni polgárházak leltáraiban is többször említettek élelmiszeres almáriumot (Almer), illetve élelmiszeres vagy konyhai szekrényt (Kasten), a konyhában vagy a kamrában (D. Askercz É. 1976: 115, 118–119, 121). Ezekéhez hasonló funkciót sejtet egy háromszéki adat 1716-ból, 373mely szerint egy festett pohár székben „két hólyagos csupor, két hólyagos fazék, egy rosz compona (mérleg), egy mázas zergős korsó” találtatott (Cs. Bogáts D. 1943: 118).
Megjegyzendő, a konyhai szekrény is szolgálhatta a reprezentációt, amennyiben tetszetős elrendezésben, megszemlélésre érdemesített edényfélét raktak ki rá. A látogatók ugyanis a konyhát is felkeresték, sőt ettől ösztönözve a 17–18. században Hollandiában és Németországban divatba jött díszkonyhákat létesíteni, pusztán a tárgykészletek bemutatására. Azonban a használatban levő konyhát megjelenítő ezen korbeli ábrázolások is mind olyannak mutatják be azt, ahol állandóan számolnak a váratlan vendéggel. Mindenesetre a tárgyak, főként fémtányérok sorozatai, többnyire falipolcokon sorakoznak, szekrényféle ugyanis, a füstelvezetés elégtelen volta miatt, korábban még ritka volt a konyhákban (Wilckens, L. 1978: 12., 61., 104. kép, 40, 54–55; Benker, G. 1984: 37; 1987: 27–28).
A szobabeli pohárszékkel kapcsolatban érdemes felfigyelni rá, hogy ennek zárt alsó részét az úri háztartások alighanem már kezdettől igénybe vették textília, asztalnemű eltevésére. Ez olvasható ki például abból a Nádasdiak számadásai közt, 1554-ben, utazások idején többször ismétlődő tételből, melyben „az poharszekbeli ruhanak mosasatol” címmel jegyeztek fel kiadásokat, több-kevesebb asztalkendőt, abroszt, törülközőt és tányértörlőt sorolva fel (Belényesy M.–Gáborján A. 1959–60: II. 222, 226, 227, 230). Ugyancsak asztalneműt tartottak az almáriumban, edény mellett, a 17. században Kolozsváron (Jakó Zs. 1957: 383).
A városiak által történt elfogadás nyomán (erre lásd még pl. Zoltai L. 1936: 8) a pohárszék eljutott falura is. Az erdélyi szászoknál, mivel az új típusú bútordarabot magyar közvetítéssel ismerték meg, poarszek és hasonló neveken terjedt falun (Roth, V. 1907: 10297, 4; 1908: 192). Más tárgyról átörökített, régebbi nevet is alkalmaztak rá, így nehéz megítélni, hogy az 1574-ben Keresztényfalván (v. Brassó m.) Lucas Böstentől hagyományozott régi, csúnya Schüsselramp és egy festett Schüsselrump vajon ezt a bútort jelölte-e már (Capesius, R. 1977: 106). Mindenesetre az eddigi ismeretek szerint az egykori Magyarország területéről parasztházból fennmaradt legkorábbi, 1694-ből datált edénytartó szekrény, mely a régebben mezővárosi rangú Barcarozsnyón (v. Brassó m.) őrződött meg, valójában egy nagyobb városból ide átszármazott objektum. A rajta látható virágos átfestés történhetett esetleg helyben, de az alsó rész két faragott hermapilasztere egyértelműen tanúskodik arról, miként azt Roswith Capesius, a tárgy publikálója megállapította, hogy ez a pohárszék eredetileg valamely városi patrícius részére készült (Capesius R. 1983: 37–38. kép, 38; vö. uő. 1977: 107–108, más évszámolvasattal; lásd még K. Csilléry K. 1985a: 185).
