ALKALMAZÁSA A 19–20. SZÁZADBAN
366ALKALMAZÁSA A 19–20. SZÁZADBAN
Hazánkban tehát a fiókos szekrény szélesebb körű terjedése viszonylag korán megindulhatott. Befogadásának kezdete a köznépnél nagyjából ugyanarra az időre esett, mint az ország bizonyos korlátozott kiterjedésű részén a népies virágozású ruhásszekrényeké, melyekről korábban volt szó. Az, hogy végül általában a komód részesült előnyben a szekrénnyel szemben, leginkább annak tulajdonítható, hogy annál jóval kevesebbe került. Hiszen míg Pest-Pilis-Solt vármegye már említett, 1812. évi árszabása szerint az asztalos 20 forintot kérhetett a puhafából készített – tehát a köznépnél számba jöhető – kétajtós Ruha almáriumért, a Három fiókos Ruha tartó Almárium lágy Fából áraként csupán 8 forintot jelöltek meg (Bárth J. 1987: 172–173).
Mindazonáltal a fiókos szekrény általánosabbá válása korántsem történt gyorsan. Hódmezővásárhelyen például már 1814-ben felvett iratban előfordul ugyan háromfiókos sublót, majd ezt követően időről időre továbbiakat is említenek (Kissné Hideg E. 1988: 16), ám a fennmaradt feliratos, datált virágos díszű ládák tömege cáfolja, hogy az ilyen tárolóbútor a 19. század második fele előtt itt lényegesebb behatolást ért volna el akár a gazdag parasztcsaládokban is (vö. K. Csilléry K. 1990: 132). Elszigetelt presztízsbeszerzések maradtak ezek, akárcsak másutt a környéken, így az az Armárium tele férfi ruhával – a fentiekből következően vagy fiókos, vagy állószekrény –, amely a makói kéttelkes Oláh Mihály gazda házában pusztult el az 1781. évi tűzvészben (Tóth F. 1983: 43; vö. Juhász A.–Tóth F. 1990: 93–94; K. Csilléry K. 1990: 115, 146; Benda Gy. 1989: 158). A többség az ilyenféle újításokat nem tudta követni, sőt a rangos menyasszonyi ládák ismeretében úgy tűnik, hogy ez még módos családoknak sem állt szándékában.
Talán nem tévedés a fiókos szekrények népi elnevezésének eltérő voltában – mint azt az eddig szóba került komód, sublót, fiókos almárium jelzi –, a példaadók, illetve az áruterjesztők sokféleségét és cserélődését, netán a terjedés meg-megszakadását látni. Alighanem az ország jelentős területén vált évtizedekre, akár fél évszázadra is mintegy a társadalmi helyzet és a lakáskultúra szintjelzőjévé, hogy ki tudta megfizetni, illetve ki igényelte a ládát, ki a fiókos szekrényt és ki a ruhásszekrényt. Erre a felismerésre alapozva készített Benda Gyula igen tanulságos jellemzést, inventáriumok adatainak felhasználásával a keszthelyi lakások felszereltségének változásáról az 1790–1848 közti években. Kiderül ebből, hogy a városban a mezőgazdaságból élők lakását ebben az időszakban végig a láda jellemezte ruhatároló bútorként. Miközben azoknak a keszthelyi leltáraknak száma, ahol sublót előfordul, a kezdeti öt százalékról az 1840-es években már negyvenre emelkedett, sublótot gazdacsaládoknál a vizsgált hat évtized folyamán felvett 40 leltárnak mindössze öt százalékában találtak (Benda Gy. 1989: 136–137, 139–140).
A más területekre nézve folyamatban lévő hasonló, beható statisztikai elemzések nyilván tovább árnyalják majd a lakáskultúra változásáról és az újabb típusú bútorok közt a fiókos szekrény elterjedéséről kirajzolódó képet. Az eddigi idevágó – jórészt adatközlői visszaemlékezésekre támaszkodó – adalékok mindenesetre azt sejtetik, hogy ennek elfogadása falun a későbbiek során is igen elhúzódott. Átányon (Heves m.) például csak a 19. század vége felé vált kelengyebútorrá a négyfiókos sublót (Fél E.–Hofer T. 1967: 107). Tiszaigaron (Szolnok m.) ugyan a gazdag leányok kelengyéjében ennél némileg korábban, az 1880-as évek elején felváltotta a ládát a háromfiókos kaszni, de a szegény leányoknál csak az 1900-as évek elején kerülhetett erre sor (K. Csilléry K. 1952a: 91, 93).
367Az elterjedés vontatottsága különösen jól érzékelhető Zólyomi Józsefnek a palóc területre vonatkozó levéltári kutatásainak köszönhetően. Juhász János egésztelkes sziráki (Nógrád m.) jobbágy házában, az 1833-ban papírra vetett végrendelet szerint már volt egy fiókos kasznyi (Zólyomi J. 1974a: 40), sőt egy csupán 3/8-ad telekkel rendelkező dejtári (Nógrád m.) jobbágyházaspár hagyatékában levő kétfiókos puhafa sublódról is azt állapították meg 1855-ben, hogy „ócska” (Zólyomi J. 1974b: 66). Mindazonáltal – bár a fiókos szekrény a századforduló táján egyre gyakoribb az e vidéki parasztcsaládoknál – a 20. századi palóc menyasszonyi ládák kései évszámai mindennél hitelesebben tanúskodnak az általánosulás akadozottságáról, igazolva az idős falusiak által elmondottakat, miszerint voltak községek, ahol az új típusú kelengyebútort csupán az első világháború után várta már el minden menyasszonytól a közvélemény. Maconkán (Nógrád m.) azonban a menyasszony továbbra is kapott asztalos készítette ládát is – ahogy azelőtt ácsolt szekrényt a rózsás láda mellé –, és ez a párosítás csak az 1930-as években maradt el. Akkor viszont már itt is kezdetét vette az áttérés a modern szobaberendezésre, ehhez pedig állószekrény tartozott (K. Csilléry K. 1989: 850, 852). A kelengyebútorok hasonló párosítására máshonnan is van adat. Így Bagon (Pest m.) a sublót mellé ládát, a fennállóhoz, a ruhásszekrényhez sublótot kaptak a lányok (H. Csukás Gy. 1988: 70–71).
A fiókos szekrény esetében a vidéki köznép is többnyire a polgári példákhoz való igazodást várta már el, mind a tárgy színét, mind pedig a formáját illetően. Ez utóbbival kapcsolatban legfeljebb a tárolófelület növelése, nevezetesen a fiókok szaporítása érdekében – akár ötig – tettek engedményt. Kevesen engedhették meg maguknak, hogy keményfa szekrényt rendeljenek, leginkább fenyőből készültet vásároltak. Ezen egyszínű barna vagy okkersárga mázolás volt hivatott megidézni a keményfa látszatát, kiegészítve esetleg a felület erezésével. Évszámot, ahogyan polgári megfelelőjére, erre sem volt szokás tenni. De az eddig ismertté vált virágos díszű példányok alapján úgy látszik, hogy ilyeneken sem igényelték már vevőik a készítés évét és a tulajdonos nevét. Amennyire az a felkutatott kisszámú egyed alapján megállapítható, a sublótok színes virágozása rövid életű divat lehetett, egy-egy helyi asztalos kezdeményezésére. A dunántúli virágos ruhásszekrényekéhez hasonlítható, azonos stílusjegyeket hordozó, nagyobb területre kiterjedő virágozási gyakorlat az emlékanyagból nem rajzolódik ki. Igaz, a sublótfiókok nem is nyújtottak kedvező felületet a virágkompozíciókhoz, csupán kicsiny, keskeny sávokat; nagyobb csokrok legfeljebb a tárgy fedőlapjára és oldalfalára kerülhettek (lásd pl. Bátky Zs. 1906: 48. t.).
