AZ ASZTALOS KÉSZÍTETTE LÁDA
AZ ASZTALOS KÉSZÍTETTE LÁDA
Múltja
Az ácsolt ládával kapcsolatban most előadottak tanulságai sok tekintetben az egyéb bútorfélék esetében is érvényesek és a későbbiekre nézve felmentik a jelen összefoglalás íróját az alakulásmenetnek az előbbiekhez fogható részletezésétől. Különösen áll ez az asztalos készítette ládákra, amelyek használatára, az ácsolt ládákkal hosszú időn át tartó párhuzamos alkalmazásuk következtében, már az eddigiekben is számos utalás történt.
Az asztalos módszerekkel előállított és a magyar nyelvben a német eredetű láda szóval jelölt tárolóbútorról tudjuk, hogy Magyarországon a 13. századtól fogva mutatható ki. Míg ebből a legkorábbi időszakból egyedül a királyi családból származó ilyen ládára ismeretes adat, a következő, 14. századból már, az asztalosipar hazai terjeszkedésének megfelelően, polgári és nemesi birtoklásáról egyaránt tanúskodnak az oklevelek (K. Csilléry K. 1991a: 500–502).
353Azt, hogy ezek után a 15. században kisebbfajta ládákhoz már parasztok is hozzá tudtak jutni, egyértelműen bizonyítja annak az idézésnek a szövege, amelyet az egykor Apatin (v. Bács-Bodrog m.) közelében feküdt Valfer faluban 1453-ban elkövetett hatalmaskodás ügyében bocsátott ki a király. Eszerint a támadók az itteni jobbágyházak ajtajait feltörve, bizonyos ládikákat (ladulas) s egyben a jobbágyok minden eszközét és javait, amit találtak, elvittek (Kammerer E. 1899: 369). Az utóbbiak közt bizonyára akadtak ácsolt ládák is, de a szöveg megfogalmazója – illetve a panaszukkal eléjáruló károsultak – az új típusú bútordarabokat tartották kiemelendőknek. Feltehető, hogy ilyennel akkoriban a falu kevés családja büszkélkedhetett még. Azon károk közt viszont, amiket 60 év múlva, 1513-ban a Somogy megyei fazekasfalu, Dencs név szerint felsorolt 12 jobbágya elszenvedett, a ládikák feltörése és kirablása mellett ugyanezt ácsolt ládákról is feljegyezték (Radvánszky B.–Závodszky L. 1909: 533; vö. K. Csilléry K. 1991a: 502); meglehet, ekkorra már az előbbi tárolóbútorok faluhelyen is jócskán veszítettek újdonság értékükből.
A kétféle előállítású láda együttes említéséből alighanem arra is következtethetünk, hogy mihelyt eljutott a jobbágyokhoz az asztalosok kínálta láda, egyúttal meghonosodott az ácsolt és az asztalos mívű ládák egymás melletti, egymást kiegészítő alkalmazásának gyakorlata, ami praktikus okokból – mint szó volt róla – a nemesi háztartásokban a 14. századtól, hihetőleg tehát már az átvétel idejétől, megszokottá vált.
Falun kezdetben az asztalos készítette láda inkább csak a vagyonosság jelzője lehetett egyes tehetősebb jobbágycsaládoknál. Hiszen ez a tárolóbútor, ahogy azt az oklevelekben szereplő ladula elnevezés ki is fejezi, kicsiny méretű volt, csekély befogadóképességgel. Miként az főként úri-polgári ügyeket tárgyaló oklevelekből kiolvasható, a ladulában gyakran rejlett pénz, értéktárgyak, ékszerek, iratok (Szabó I. 1969: 223). Egy ilyen tároló alkalmatosság beszerzésére a falusi gazdák közül azoknak érhette meg áldozni, akik kellő mennyiségű zár alatt őrzendő pénzzel, ékszerfélével rendelkeztek, amit, ha a szükség úgy hozta, együtt, ládikástúl könnyebben, gyorsabban lehetett menekíteni. Márpedig a dencsi fazekasok imént említett megkárosításáról 1513-ban kelt jelentés hivatkozik is rá, hogy ezen jobbágy mesteremberektől pénzt is raboltak el. Ennek ismeretében a valferi jobbágyokról ugyancsak feltehető, hogy a bennük rejlő pénz vagy azt helyettesítő érték miatt tették külön is szóvá ládikáik elvesztését.
Meghatározásra vár még, hogy mikortól válhatott részévé az asztalos készítette láda a falusi leányoktól elvárt kelengyének. A nemesi családokat illetően azonban tudjuk, hogy náluk a 14. században már nem csupán a scrinium számított kelengyebútornak, ott lehetett mellette a ladula is. Így tanúsítja ezt az úszori (v. Pozsony m.) Pókatelki Magdolna asszony kelengyéjének 1393-ban rendezett ügye (ZsOklt. I. 336; vö. K. Csilléry K. 1991a: 501).
Hihető, hogy a falusiak is, amint meglett hozzá a lehetőségük, szintén beiktatták a leányukkal adandók közé az asztalostól vett ládát. Bizonyító adat erre a 17. század első évtizedeiből idézhető. 1618-ban egy boszorkánysággal vádolt nagymácsédi (v. Pozsony m.) parasztasszonynak, több nagyjószágot tartó gazda feleségének, átkutatták a ládáját, mely kulcsra záródott (Schram F. 1970–1982: III. 232). 1627-ben pedig, szintén boszorkányper kapcsán, egy nagymegyeri (v. Komárom m.) – vallomásából ítélhetően tehetősebb – parasztasszony, Horváth Pálné tanúskodásából az tudható meg, hogy hazavitte meghalt asszonyleánya ládáját (Klaniczay G.–Kristóf I.–Pócs É. 1989: I. 451). Megjegyzendő, 354abból, hogy a szóban forgó tárgy megnevezésére mindkét jegyzőkönyv a láda szót alkalmazza, a korábbi ládikákhoz képest megnövelt méretre lehet következtetni.
Mindazonáltal, a Gönyey Sándortól 1931-ben megörökített maconkai palóc hálókamra képét nézve (108. kép) szembeszökő, hogy az ott együtt élt asszonyoknak az ágyuk mellett tárolt kelengyeládái közül mennyivel kisebbek az asztalosok kezétől származó darabok, mint az ácsolt ládák (Hofer T.–Fél E. 1975: 235. kép). Márpedig ezek a példányok már a kétféle előállítású láda párhuzamos használatának legvégső szakaszából valók. De hát az árkülönbség sosem vált elhanyagolhatóvá. Ez a tény magyarázatot kínál arra, hogy mi indokolhatta – egyéb okok mellett – a háziiparosok régimódi készítményeinek lakásbeli bútorként való megtartását és egyben a kelengyében állandósult helyük megőrzését is Magyarország előnytelenebb földrajzi-gazdasági helyzetű területein.
A köznépnél az, hogy az asztalosláda is beletartozzon a kelengyébe, nyilván csak fokról fokra válhatott általánossá, vidékenkénti eltérésekkel. A folyamat előrehaladásának biztosabb megítéléséhez érdemes figyelembe venni azokat a Palócság falvaiban felvett 18. századi adatokat, amelyek tűzkárok összeírásaiból származnak, ahol is felsorolják, mi minden veszett oda egy-egy háznál. Az ezek nyújtotta ismeretek márcsak azért is tanulságosak, mivel megcáfolják azt a történeti adalékok feltárását megelőzően megfogalmazódott vélekedést, miszerint azokban a falvakban, amelyek a lakás modernizálása tekintetében a közelmúltban elmaradottaknak mutatkoztak, az iskolázott kézművesektől kikerült bútorfélét egészen későn fogadták be csupán (vö. K. Csilléry K. 1989: 828–829).
A korai, 18. századi palócföldi adalékok alapján ugyanis az látszik valószínűnek, hogy a befogadás kezdete itt sem késhetett jelentősebben. Már a 17. században akadhattak jobb anyagi helyzetű jobbágycsaládok, amelyek itt is megengedhették, hogy ácsolt láda mellett asztalosládát is vigyen magával a háztól férjhez adott leány. A kárlistákból megítélhetően a 18. század derekát követően már az asztalosládák megszaporodásával lehet számolni. Egy 1768-ban bekövetkezett tűz után például egy mohorai (Nógrád m.) jobbágyháznál négy láda megsemmisülését diktálták be az összeírónak, míg 1771-ben Becskén (Nógrád m.) öt ládáét; a gazda itt mindenesetre, miként feljegyezték, egésztelkes volt. Igaz, az adatok másrészt arra is rávilágítanak, hogy eközben a háztartásokban a ruhatartó ácsolt szekrények száma sem csökkent (Zólyomi J. 1974a: 32, 33, 44; 1975: 171; vö. K. Csilléry K. 1989: 823–824).
Az asztalosládáknak kisebb pénzű vevők körében való terjedését jelzi a vásári láda kifejezés létrejötte. Ilyenre már 1607-ből van említés egy, a Szabolcs megyei Baktán felvett leltárban (Radványszky B. 1879–96: II. 127; vö. K. Csilléry K. 1991a: 508). Mivel pedig a nagyobb területek köznépének tömegáruval való ellátására szakosodott asztalosközpontok legkelendőbb cikke a menyasszonyi láda volt, az ott dolgozó asztalosokra ráruházódott a ládás jelző, miként a komáromi mesterekre, de ugyanígy például a bajorországi Tölz városában működöttekre is (K. Csilléry K. 1987b: 47, 60; 1991a: 509–510). Ezért kapták a brassói, kelengyésládák készítésére specializálódott mesterek a Trugelschmied, azaz „láda-kovács” (Petheő D. 1864: 16; K. Csilléry K. 1982b: 423), a segesváriak meg a Trunnenbutzer, „láda-bütüző” (Capesius, R. 1977: 119; 1983: 55) elnevezést. Ennek a ténynek az ismeretében válik érthetővé, miért van az, hogy lényegében a ládák szolgálnak kulcsként az egyes ilyen asztalosközpontok jellemző stílusának meghatározásához, nemkülönben azoknak a változásoknak a lemérésére, amelyek az idők során abban bekövetkeztek.
355Arra, hogy Magyarországon az asztalosládák részben már a 15–16. század folyamán eljuthattak szélesebb körben a parasztsághoz, majd jelentősebb számban a 17. században, egyrészt pénzes ládika, másrészt kelengyeláda formájában, közvetett bizonyítékul kínálkoznak a későbbi emlékanyag bizonyos formai és díszítésbeli vonásai. Tudjuk, a köznép ládáinál a formabeli eltérést tulajdonképpen a lábmegoldás adja, miközben a ládatest egyező, hasáb alakú. A korai középkorból öröklött, ácstechnikát idéző lábkiképzés az, amikor az alányúló bütüdeszkák szolgálnak lábként (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 77–81., 106., 108., 112., 165., 231., kép, 45–47, 119). A késő középkorban terjedt el a ládatest alá helyezett talapzat alkalmazása; ez a felépítésmód, mely a német nyelvterületen különösen kedvelt volt, úri-polgári ládákon a 16. században, esetenként a 17. században is előfordult, és ugyanígy Magyarországon is (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 220–221., 225–230., 232., 251., 276–279. kép, VI. t., 118–120; 1983: 104., 106., 276., 278–282., 295–296., 298., 300., 346., 348., 403., 439–440. kép, 174; Kovalovszky J. 1980: VII. t., 57., 59., 61., 68. kép; Vadászi E. 1987: 71–72., 126–128. kép, 14., 23. t.). A magyar népi gyakorlatban az előbbi megoldás ritkább ugyan, de például a hétfalusi csángóknál a 19. századi festett ládákon még alkalmazták (lásd pl. 1803-ből: K. Csilléry K. 1980b: 384). A gótikus szabású talapzat szívósan megőrződött a Székelyföldön és a Sárközben (vö. K. Csilléry K. 1991a: 503), egy további területről, Borsod megyéből ugyancsak említésre méltó egy valószínűleg miskolci készítésű, 18. századi virágdíszű láda (lásd pl. Domanovszky Gy. 1981: II. 56).
Díszítése
A díszítést illetően feltehető, hogy a legkorábbi időszakban a parasztleányok menyasszonyi ládáját általában lendületesen felfestett, hajladozó levelekből álló indák képezték, a késő gótika szellemében. Ennek késői utódai sokfelé kimutathatók a hazai 18–19. századi emlékanyagban, leginkább már kiszorulva a felületen szétterülő kompozíció szélére (K. Csilléry K. 1972: 25; 1991b: 197). Ehhez az indadíszhez járultak hozzá elterjedésüket követően a virágmotívumok, ahogy azt például a legkorábbról, a 17. századból fennmaradt komáromi ládán láthatjuk (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: II. t., 25; 1991a: 260. kép, 510).
A virágokból összetett mintázat, a virágozás vált végül is uralkodóvá a köznépi menyasszonyi festett, esetleg faragott díszű ládákon. A virágkompozíció az emlékanyag alapján áttekinthető közel három évszázad során sokféleképpen változott, de egyéb motívumok, így figurális díszítmény nem tudott mellette tartósabban tért nyerni. Ritka példaként idézhető az alakos díszre két menyasszonyi láda, vőlegény és menyasszony párral. 1859-ből, Csíkkarcfalváról maradt fenn az egyik (Budapest, Néprajzi Múzeum). A másik 1882-ből a mohácsi sokác barkácsoló, Darázsi Marin műve. Ezen magát és menyasszonyát jelenítette meg, virágok közt állva, a hitelesség kedvéért névjelüket is felfestve. A közösségi stílus kötöttségein túllépni akaró egyéni teljesítmény ez, és alighanem az lehetett az előző ábrázolás is (K. Csilléry K. 1961: 91, 93). Úgy tűnik, alkotóik egyéni kezdeményezésből, egymástól függetlenül újólag megteremtették ezt a kelengyeládára oly igen illő jelképet, mit sem sejtve arról, hogy a 17. században, festve vagy kifaragva, nem egy nemesi kisasszony menyasszonyi ládáját ékesítette már (lásd pl. Bárányné Oberschall M. 1940: 12., 19. kép, 8–9; Vadászi E. 1987: 126. kép; Fodor I. 1992: 77).
356Madár, leginkább párosan, számosabban ugyan, de mégis csupán néhány műhely ládáin jelent meg; amennyire megítélhető, rövid vagy nem túl hosszú életű kezdeményezésként. Pedig már 1706-ból találni olyan említést, miszerint több más láda mellett „egy kis Madaras Tarka Ládában” szállítottak könyvet Kolozsvárról, gróf Teleki Pál megbízásából (Monok I.–Németh N.–Tonk S. 1991: 14). Vásári láda lett volna? Nem tudni; eredeti madaras díszű láda legkorábbról a 18. század második feléből ismert, ilyen az 1768-ban Umling János által a valószínűleg magyargyerőmonostori (v. Kolozs m.) Finta Ilona részére készített láda, melynek belsejében egy madár képe rejlik (K. Csilléry K. 1972: VI. t., 58), és ilyen, ugyancsak tőle, egy 1781-ből való példány Zentelkéről (v. Kolozs m.), melyen az egy-egy virágcsokron ülő madárpáros már a tárgy homloklapját díszíti (Bátky Zs. 1906: 157–158; Viski K. 1941: 232).
Legtovább, mintegy fél évszázadon át a komáromi ládások termékei sorában szerepelt madaras díszű menyasszonyi láda. A legrégebbről, 1780-ból datált példányon még az úri-polgári intarziás példákat idézve, két papagáj néz egymással szembe. Ezeket az „el-parasztosodás” során fehér galambpár váltotta fel. Egy későbbi darabon azután az 1828-as évszám már úgy tűnik, hogy a madaras ládák keresletének határát jelzi (K. Csilléry K. 1987b: 54, 74).
Viski Károly éppen a népi ládák tárgyalása kapcsán jegyezte meg, hogy „a magasabb társadalmi rétegek tárgyi műveltségjavának a néphez való alászállását semmi más tárgykörben nem kísérhetjük figyelemmel olyan tanulságosan, mint a bútorfélék csoportjában” (1941: 233; vö. Bátky Zs. 1906: 153). Majd – mint láthattuk – másutt ezt kiegészítette azzal a megállapítással, hogy a festett bútorok mesterei át is formálták az átvett díszítményeket, és miként Viski lényegében joggal mondja, magyarrá tették (1942: 317). A komáromi madaras ládák erre különösen meggyőző példát nyújtanak.
A ládadíszítmények szüntelen módosulása, ma már tudjuk, jelentős részben a megfelelően iskolázott asztalosok tudatos közvetítésének köszönhető. Az ő révükön érkeztek az újdonságok, így a legényvándorlás során megismertek – a kortársi iparművészetnek az a mintakincse, ami idővel, az iparoktatás keretében, már részben külföldi mintalapok nyomán vált elsajátíthatóvá (vö. K. Csilléry K. 1984: 203–208). Ez is szervesült azonban, mihelyt a vásárlói közösségtől elfogadást kapott, a már meglévő, sajátnak érzett ornamentikával. (A helyi stílust létrehozó asztalosközpontokra lásd: K. Csilléry K. 1991a: 511–523, további irodalommal.)
A vevőközönségnek az ideális menyasszonyi ládáról kialakított képe nem kis mértékben volt meghatározója tehát a továbbalakulásnak. Az asztalosmesterek ajánlásai mellett a lehetőségekhez mért igényekhez a követendőknek érzett rangosabbak ugyancsak nyújtottak többé-kevésbé közvetlen példát. Nem szabad tehát azt sem szem elől tévesztenünk, hogy a társadalmi ranglétra mely fokán állóktól gyűrűztek tovább – még ha egyre egyszerűsödve is – az elvárásokat irányító minták. Márpedig a 17. században még a hazai főúri családok leányai is ládával mentek férjük házához; a ládának ez a funkciója csak a 18. századra szűnt meg körükben. Jellemző, hogy az 1694-ben nősült II. Apafi Mihály – a címe szerint még erdélyi fejedelem – felesége, Bethlen Kata, Bethlen Gergely főgenerális leánya szintén ládát kapott az esküvőt követően, 1695-ben (lásd pl. Vadászi E. 1982: 100, 114, 118, 120; vö. K. Csilléry K. 1985a: 185). Igaz, kiemelkedő színvonalú ládát, melynek mestere a német manierizmus ötlettárából merítetteket is magyarrá tudta alakítani. Mindez azonban aligha feledtetheti, hogy ekkor már, az adott történelmi körülmények 357következtében, jelentős késésben voltunk Európa nyugati feléhez képest, minthogy ott a láda a 17. század folyamán végérvényesen kiszorult a rangbeliek otthonából.
Érthető, hogy Magyarországon a 18. században is még sokáig hatottak a 17. századi előkelő menyasszonyi ládák megtestesítette példák a kelengyeládához ragaszkodó városi polgárság, illetve kisebb nemesség körében. Johannes Teusch lakatosmester, nagyszebeni polgár egy ilyen méltóságteljes, fa- és ónberakással gazdagon felékesített láda fedelének festett belsejében érthető büszkeséggel írathatta hát fel 1713-ban, hogy ő vásárolta meg a feleségének ezt a mesterremeknek készített darabot (Vadászi E. 1982: 121–122). A 18. század elején még a szász hatóságok is úgy érezhették, hogy korlátok közt kell tartani a díszes kelengyeládák terjedését. Megismételték az 1689-ben kiadott rendelkezést, miszerint a közrendűek ládáin csakis egyszerű dísz engedélyezett, sőt meg is toldották azzal, hogy tilalmazták az ilyeneken az évszám feltüntetését (Capesius, R. 1983: 21, 64; vö. K. Csilléry K. 1991a: 508–509). Ám a továbbiakban efféle határozatnak nincs nyoma; az elöljárók úgy látszik, ennek már nem látták szükségét.
A ládák felülettagolása 17. századi gyakorlatának mindinkább egyszerűsödő folytatására még az 1780-as évekből is akadnak példák polgári és kisebb nemesi családok számára készült darabokon. Olyan emlék is fennmaradt 1780-ból, Berzétén (v. Gömör m.), melyen ugyancsak 17. századi hagyományt folytatva, bibliai jelenetek sorakoznak a hom-loklap mezőin (Csapodi Cs. é. n.: 355; vö. Bárányné Oberschall M. 1940: 11). Mégis inkább az adott felületnek – leginkább egyedül a homloklapnak – festett virágokkal való teljes kitöltése lett általánossá (Vadászi E. 1982: 126–127, 129–130). Nem egy ekkori láda virágozásában érzékelhetőek a 17. századtól mind fokozottabban elkülönülő népművészet jegyei, miközben a közéjük iktatott barokkos elemek már ugyancsak hozzájuk igazodtak.
Használata a 18–20. században
A 18. század második felében végre szélesebb körűvé válik a házasságkötés évének és a menyasszony nevének megörökítése a megrendelésre készült ládákon. Ez pedig lehetőséget kínál annak vizsgálatára, hogy milyen volt a ládák tulajdonosának társadalmi helyzete. Az erre irányuló kutatómunka a közelmúltban indult meg, biztató eredménnyel (Nagy Varga V. 1993). Az egykori birtokosok ismeretében kirajzolódik a 18. század végi mezővárosi, vezető tisztséget viselő, vagyonos gazdáknak az a törekvése, hogy olyan láda tartozzon férjhez adandó leányuk kelengyéjébe, amely a kisnemes családok leányaiéhoz hasonló. A megismert példányok arról tanúskodnak, hogy ezek a gazdag parasztpolgárok, elfogadva a nemesi ládákon érvényesülő – ekkorra ugyan már leáldozó – korstílust, szintén azt igényelték az asztalostól, hogy rokokó ízlésű, faragott keretezés legyen a láda homloklapján s ez övezze a továbbra is elvárt festett virágozást (K. Csilléry K. 1985b: 192–193; Nagy Varga V. 1993: 215–223).
Másféle tanulságot kínál azoknak a menyasszonyi ládáknak az egybevetése, amelyek a 18. század második felében a nemesség legalsóbb rétegéből jövő megrendelésre készültek, azokkal a példányokkal, melyeket a következő század első felében ugyanez a réteg készíttetett. A 18. század utolsó évtizedeiből való ilyen ládák még arról vallanak, hogy ha a család nem is tudta ládánál korszerűbb tároló alkalmatossággal ellátni leányát, arra azért törekedett, hogy a kelengyebútor az éppen uralkodó stílusnak megfelelő külsőt 358kapjon. A 19. század elejétől kezdődően viszont már nem ismeretes olyan kurtanemesi menyasszonyi láda, amely valamiféle igyekezetet jelezne a bekövetkezett újabb stílusváltás figyelembevételére. Az emlékanyag éppen ellenkező folyamatról tanúskodik. Megfelelően annak, ahogy párhuzamosan a paraszttársadalomba való elkerülhetetlen beilleszkedéssel ez a nemesi réteg a mezővárosi és falusi parasztság népművészetét is elfogadja, a kisnemesi menyasszonyi ládákról ugyancsak a hasonulás szorgalmazása olvasható le. Tanulságos ehhez a 19. század első évtizedeiből származó komáromi ládák példája, minthogy csupa kisnemesi megrendelésre megalkotott példányon mutatható ki az „elparasztosítás” megindulása, az átvételük idején még korszerű, de időközben érvényüket vesztett rokokó és klasszicista motívumok átalakítása, sőt összeolvasztása, kiszínesítése, illetve hozzáidomítása a komáromi műhelyek hagyományos virágornamentikájához. Ez az alakulás csak folytatódik, amikor a 19. század első negyede vége felé jobbágyleányok számára is készült már ilyen komáromi láda (K. Csilléry K. 1984: 207–208; 1985b: 194–195; 1991a: 512–513).
Az ízlésbeli beolvadás lezárultát jelzik viszont az alföldi mezővárosban, Hódmezővásárhelyen a 19. század második negyedében, helyi kisnemes családok leányai részére készült virágdíszes ládák. Ilyen például Molnár Sáráé 1833-ból vagy Mónus Erzsébeté 1844-ből (mindkettő Budapest, Néprajzi Múzeum). Ezek pusztán a megjelenésüket tekintve, méltán lennének parasztleányok kelengyeládájának vélhetők, ámde ott áll figyelmeztetően a nevek előtt a megkülönböztető NS rövidítés.
A szegényebb leányok kelengyeládáiról rendszerint nem lehet megállapítani eredeti tulajdonosuk kilétét. Ők rászorultak a tömegárura, és csak kevesen engedhették meg körükben, hogy felírassák a megvett ládára nevüket és a házasságkötés évét. Így hát nehéz arról képet alkotni, hogy a kispénzű családok hogyan tudtak eleget tenni a közösség által elvárt kötelezettségüknek, a kelengyeláda adásának. A nehézségekről vallanak a múzeumokba került olyan menyasszonyi ládák, amelyeket az újbóli felhasználás alkalmával átfestettek, illetve fiókot tetetve alá, magasabbra alakíttattak át (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: VIII. t.). Egyértelműen kiviláglik a felújítás célja az olyan daraboknál, ahol kétféle dátum és esetleg leánynév olvasható a ládán. Ilyen tárgy azonban, az elmondottakból érthetően, rendkívül ritka, vélhetően csak korábban jobb napokat látott családok ragaszkodtak kényszerű helyzetükben is a feliratoztatáshoz. Ez a magatartás sejthető egy rimaszombati eredetű láda láttán, melynek elején „SZILVÁSI MÁRJA 1766”, fedelének belsejében meg „BALÁS SUSANNA 1791” olvasható (K. Csilléry K. 1970: 113–115).
A Hódmezővásárhelyről és környékéről múzeumba begyűlt emlékanyag számos példát szolgáltat arra, miként igyekeztek a nehezebben élők csekély fizetségért bár, de mégis mutatós, újonnan készített menyasszonyi ládához juttatni leányaikat. Itt az a gyakorlat vált szokásossá az 1830-as évektől adatolhatóan, hogy a szegény sorsúak, akik számára elérhetetlennek számíthatott az asztalos kezétől származó és bizonyára nem olcsó, színes virágos láda, ehelyett valamely barkácsolóval csináltatták meg, amit ő azután tudásának megfelelően faragott ki, a mintát esetleg ki is színezve, de többnyire pusztán egy színnel mázolva át az egész felületet (K. Csilléry K. 1983: 289–290; 1985b: 31. kép, 206; 1990: 133. kép, 144, 148).
Mindez az igyekezet aligha maradhatott rejtve a közösség tagjai előtt. Ám a méret és az alkalmazott díszítés foka abban az esetben is egyértelműen jelezte a menyasszonyi ládák tulajdonosai közti vagyoni eltérést, ha a falubeli gazdag és szegény leány számára 359egyaránt asztalostól és netán ugyanattól a mestertől rendelték volna meg azt (Fél E.–Hofer T. 1969: 20; K. Csilléry K. 1985b: 27. kép, 203).
Mivel pedig az asztalosműhelyekből kibocsátott tulipános, rózsás ládák a 19. század folyamán nem csupán elfogadott kelengyebútorok voltak még a köznép széles körében, de mintegy jelképezték is a házasságkötést, a déli Duna mentén és Dél-Dunántúlon a módos családokba beházasodó szegény parasztlegényektől is elvárták, hogy csekélyke holmijukat egy ahhoz méretezett virágdíszes ládában vigyék apósuk házához. Ha presztízsokokból a nagygazda menyasszony is kapott egy, vagyoni helyzetéhez illően jóval nagyobb ládát, mint például Faddon (Tolna m.) – vagy pedig már komódot –, amikor mindkettő felállításra került a tisztaszobában, a menyecske kelengyebútorát helyezték a főhelyre, szemben az ajtóval, míg férjéét félre, az oldalsó falszakaszra, kifejezve ezzel a családon belüli, alárendelt helyzetét. Ládafeliratok alapján feltehető, hogy vőláda készíttetése ezen a tájon már a 19. század elején szokásban volt, míg viszont a Homokmégyről Szakmárra (Bács-Kiskun m.) beházasodott Kapitány József nevével jelzett, virágdíszes láda annak a hiteles emléke, hogy az ilyen láda iránti elvárás még 1913-ban is érvényben maradt (K. Csilléry K. 1962: 43. kép, 236; 1985b: 204–205; 1991a: 266. kép; Kerecsényi E. 1983: 75. kép. 164).
A ládavirágozás szokása hatott a legénykorú cselédek ládájának kialakítására is. Az előre látható gyakori költözés ismeretében a cselédnek állt fiú lehetőleg új ládát kapott, ám rendszerint beérték azzal, hogy ráírassák erre a tulajdonos nevét. A vőládák elterjedési területéről viszont ismeretes a menyasszonyi ládákéhoz igazodó virágozású példány is. Ilyen készült – tekintettel a későbbi háztartással való hurcolkodásokra, meglehetősen termetesre szabva –, faddi asztalosműhelyben a cecei (Fejér m.) Benkő József részére, 1866-ban (K. Csilléry K. 1961: 47. kép, 93; 1985b: 205).
Volt, ahol a juhászlegények ládáját is virágozás borította. A dunántúli német származású juhászok ládái ugyan másféle, német területről átplántált hagyományt hordoznak, páros Isten bárányát a 19. század első felében készültek, ami mellé vagy helyébe a század második felében juhász képe került (Gémes B. 1975–1976: 1–3. kép, 173–178). Úgy látszik azonban, az ilyen láda nem tudott szélesebb körben elfogadottá válni. Tanú erre a múlt század első felében keletkezett „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak” kezdetű műdal egyik sora: „Fölteszik a tulipános ládámat” (K. Csilléry K. 1972: 34). Egy komáromi asztalos által az 1873-as világkiállításra alkotott, hagyományos virágozású láda fedelén is ez a verssor olvasható, mellette pedig ez: „eredeti juhászláda”. A komáromi ládás asztalosok egy bizonyos nagyobb ládatípusukat egyenesen juhászos ládának mondták (K. Csilléry K. 1971: 34–35. kép; 1987b: 63). Egyébként egy, a dunapataji Kele János juhász számára 1838-ban készült virágdíszes láda (lásd a 16. sz. színes képen) a végig juhászattal foglalkozó család férfiágán öröklődött, egészen a jelen század második feléig (K. Csilléry K. 1969: 78).
Ezenközben, a 19. század folyamán, a köznép soraiban is egyre inkább fogyott már a menyasszonyi ládával férjhez menő leányok száma. A mezővárosokban ez a folyamat érezhetően hamarabb ment végbe. Példaként Hódmezővásárhely idézhető. Itt asztalos készítette virágos festésű menyasszonyi láda 1850 utánról nem maradt fenn, míg az alighanem mind szegényebb megrendelők igényelte faragott ládák legkésőbbről ismert példánya 1872-ből datált (K. Csilléry K. 1983: 288–289; 1990: 144). A szomszédos Szegedről ismert legkésőbbi virágzott láda 1874-es évszámot visel, de hozzá kell tenni, hogy ez 360Horgosról (v. Csongrád m.) került múzeumba. A szegedi múzeumi példányok alapján ítélve úgy látszik, a 19. század derekától kezdődően már a Szegeden előállított többi kelengyeláda is túlnyomórészt a környező falvakban találhatott gazdára (K. Csilléry K. 1990: 93–94., 128. kép, 125). Mindenképpen figyelemre méltó, hogy a közeli Apátfalván (Csongrád m.) 1906-ban még volt leány, aki menyasszonyi ládát vitt magával a házasságba (Fejér G. 1994: 133).
Végül is az első világháború utáni években szakadt vége szegényebb vidékeken, illetve szegényebb családoknál annak, hogy a leányok ládát vigyenek a kelengyével, azaz úgyszólván egy időben az ácsolt ládák ilyen célú alkalmazásának megszűntével. A Mura menti horvát falvakban egészen az 1930-as évekig a láda maradt a kelengyebútora a szegényebb leányoknak (Kerecsényi E. 1983: 166).
Ahhoz, hogy jobban érzékeljük a magyar falvak lemaradását a kelengyebútor modernizálását illetően, figyelembe kell vennünk, hogy Németországból a legkésőbbi emlékei a festett, virágos ládának a 19. század második feléből származnak (lásd pl. Deneke, B. 1969: 183. kép). Felső-Ausztriából 1886-ból idézhető erre kései példa (Lipp, F. C. 1986: 222). Csehországban általában szintén ekkortájt hagytak fel vele, míg viszont Morvaország északkeleti részén még a 20. század közepén is volt helyi kereslete a virágos festésű ládának (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 106. kép, 73–74). Lengyelországban ugyancsak igényelték még a hagyományos virágozású menyasszonyi ládát egyes területeken az 1930-as, sőt 1940-es években is (Reinfuss, R. 1977: 39., 147. kép).
