AZ ÁCSOLT LÁDA
AZ ÁCSOLT LÁDA
Múltja a középkorban
Hazánkban a tárolóbútorok közül az ácsolt láda az első (vö. K. Csilléry K. 1991a: 485–494), amelynek esetében egyértelműen igazolható a köznépnél való széles körű elterjedés. Ez az ókori Mediterráneumban kialakult és onnét Európa túlnyomó részére elterjedt, majd a késő középkorig, az asztalosbútor térnyeréséig általánosan használatos bútortípus a magyaroknál a honfoglalást követő időkben gyökeresedett meg, itteni szláv népek révén. Nemesi családoktól ilyen ládák birtoklását tanúsító adatok a 13. század második felétől kezdődően maradtak fenn hazánkban, mindazonáltal 1300-ból van már utalás jobbágyok scriniumaira, két faluból is. Megjegyzendő: középkori okleveleink a scrinium szóval az ácsolt ládát jelölik. Végső soron ebből a szóból származik a magyar nyelvben szláv közvetítéssel meghonosodott szekrény is. Ez a szó – miközben a köznyelvben az újkorban egy újabb tárolóbútor megnevezésére válik használatossá – sok nyelvjárásunkban, ragaszkodva a régi értelmezéshez, egészen a közelmúltig az ácsolt láda megnevezésére szolgált.
A 14. századból számos olyan adat maradt fenn, ami jelzi, hogy ekkor már a scrinium országosan elterjedt a jobbágycsaládoknál. Ugyanekkor akad feljegyzés új scriniumok vásárra való szállítására is, nemkülönben piacon történő árusításukról (K. Csilléry K. 1982a: 263–264; 1991a: 486).
Az okleveles adatok azt mutatják, hogy ezekben az ácsolt ládákban elsődlegesen ruhaneműt tartottak. Ebben vitte kelengyéjét a menyasszony férje házához, s ott a későbbiekben is az ő tulajdona maradt. Ez a jogszokás olvasható ki abból a végrendeletből, melyet a vagyonos Bezter fia Demeter és felesége tett Budán az 1270-es években. Eszerint az asszony halála esetén minden egyet-mását, a scriniummal együtt férjére testálja (Csánky D.–Gárdonyi A. 1936: 121). A tárolási módnak megfelelően, a kelengyét, a ládabeli ruhaneműt és a mellettük elhelyezni szokott értékeket egyenesen res scriniales, 340„szekrénybeli holmi”, vestes scriniales, „szekrénybeli ruhák” kifejezéssel illették (vö. Szabó I. 1969: 223). Ezekkel a megnevezésekkel az oklevelek írói nemeseknél és jobbágyoknál egyaránt éltek. Ami a jobbágyrendűeket illeti, már az említett 1300-ban történt eset kapcsán, a Dunaradványból (v. Komárom m.) és Karváról (v. Esztergom m.), hatalmaskodás során elrablottak közt is külön kiemelték, az elhajtott állatok száma és a házieszközök mellett, a res scriniales eltulajdonítását (Wenzel G. 1873: 406–407).
A jobbágycsaládok tehát az ácsolt ládát a nemeseknél szokásos célra vették át. Nyilván náluk sem egyszerűen „ruhás szekrények” (scrinia vestimentorum), miként egy 1429-ben kelt oklevél említi, a szlavóniai Ort falu jobbágyainak káráról szólva (Lukcsics P. 1931: 131), hanem eredetileg menyasszonyi ládák voltak. Jól mutatja ezt az az oklevél, amelyben a kaposi (v. Ung m.) jobbágyoknak az 1360-as évek elején történt megkárosítását foglalták írásba. A szöveg megfogalmazója felsorolva, hogy miféle testi és lakásbeli ruhaneműket raboltak el a templomba menekített scriniumokból, ezeket a falubeli asszonyok és leányok tulajdonának mondja (Kárffy Ö. 1901: 49).
A kelengyebútorkénti szerep ismeretében természetesnek tűnik, hogy a menyasszonyi ácsolt ládák már a divatba jöttük idején is viselhettek valamiféle díszítményt. Erre való utalás azonban aligha várható az idevágó oklevelek szűkszavú említéseiből. Mindazonáltal ezt a feltevést látszanak igazolni azok a mértanias díszítések, melyek a kései, 18–20. századi menyasszonyi ácsolt ládák homloklapját borítják, nem csupán Magyarországon, de másutt is Európában. Ez a sajátos ornamentika ugyanis a kora középkori díszítőrendszerbe illik bele, miként ezt – ahogy erről az előzőkben szó volt – már Gróh István felismerte a jelen század elején. A későbbi vizsgálódások nyomán ehhez ma már azt is hozzátehetjük, hogy az ácsolt ládák díszítményeinek jellemző motívumai és kompozíciós megoldásai végső soron ugyanúgy ókori előzményeknek az emlékét őrzik, akárcsak ezeknek a daraboknak a felépítése és formai jellegzetességei (K. Csilléry K. 1982a: 163–175., 178–183. kép, 267–271, 291–297). Ami pedig a középkorból eredeti mivoltukban fennmaradt és az elmondottakat egyértelműen bizonyító példányokat illeti, a mi számunkra az erdélyi szász, 14–16. századi ácsolt ládák a legfontosabbak.
Az, hogy a középkori díszítésmódról tanúskodó, szász ácsolt ládák megmenekülhettek – mégpedig tekintélyes számban – a korabeli falusi bútorokra kiöregedésük után váró megsemmisítéstől, sajátos módon annak a háborús veszélynek a következménye, amely a törökök betöréseivel már a 15. században mindinkább fenyegette a dél-erdélyi szász határvidéket. A bizonytalanság állandósulta kényszerítette rá a falusiakat, hogy a század végétől kezdve sorra megerősítsék a szükségből addig is menedékül szolgáló templomukat, jobbára körülvéve erődkoszorúval is. A tartós szorongatottságban kamrákat ragasztottak a védőfalakhoz, hogy legyen hol meghúzódni a családoknak a bajok elmúltáig, értékeikkel, ruhaneműjükkel és az élelemmel egyetemben. A nagy befogadóképességű, divatjamúlt menyasszonyi ácsolt ládák, úgy tűnik, igen alkalmasnak bizonyulhattak a raktározáshoz. Mivel pedig aggasztó helyzetek a 17. században ugyancsak adódtak, kitolódott és egyben megszokottá vált a templom védelmében való tárolás gyakorlata. Nem volt ez másként az olyan falvakban sem, ahol kamrák híján a templom padlásterében sorakoztak, szorosan egymás mellé tolva, a családok ácsolt ládái. Közben a netán tönkrementeket újabbakra cserélték, ám minthogy megszűnt az eredeti bútorfunkció, a darabok dísze is mind elnagyoltabb a 17. századtól. Az ácsolt ládák végül helyükön maradtak a békeidők bekövetkeztével is, a múlt század folyamán is, gabonás szuszékként szolgálva. 341Néhol, noha üresen, napjainkig eredeti őrzőhelyükön állnak, így például százon felüli számban a Nagy-Küküllő megyei Hégen 15. században megerősített templomának padlásán (Capesius, R. 1972: 99–103, 107; 1977: 113–114; 1983: 27, 29–30; Fabini, H.–Fabini, A. 1985: 151–152; Klusch, H. 1989: 44).
Mindezek ismeretében aligha tűnhet véletlennek az, hogy székelyföldi templomkastélyokból viszont nem ismeretes a szászokéhoz foghatóan régi ácsolt láda. Hiszen az itteni templomok megerősítésére az előbbiek után mintegy száz évre, a 16. század második felében és a 17. század elején került sor. Ekkor ugyanis, mint tudjuk, a törökök terjeszkedését követően a behatolások immár Moldva irányából is fenyegettek. Közben azonban jelentősen változott a ládák divatja, és már falun is hódított az asztalos készítette bútor. Másfélék közül kellett tehát a menedékhelyre viendőket, az avult, de még jó tartású példányokat kiválasztani, mint egy századdal korábban, még ha ezek közt is egyaránt volt „gabonás szuszék” és „láda” (Kelemen L. 1977: 213–222; Kádár Gy. 1992: 11, 14, 27).
Azok az egyezések, melyek oly szembeszökők a középkori szász ácsolt ládák és a későbbi magyarországi népi példányok felépítésében – különösen, ami a baranyai és somogyi emlékcsoportot illeti –, nem csupán az egykori Magyarországon belüli készítési gyakorlat közös gyökerére és a készítőközpontok kapcsolataira figyelmeztetnek, de az ízlés és az elvárások egységére is. A vésett, geometrikus díszítményekben, pontosabban az alkalmazott mintaelemekben már több az eltérés, ám a helyi, egyedi megfogalmazások ellenére nem kevés a közös vonás. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a középkorból fennmaradt szász ácsolt ládák túlnyomó többsége kizárólag festett díszt visel, hivatásos mesterekre valló mintázattal; ezek pedig a mai ismereteink szerint elszigetelten állnak (Capesius, R. 1970: 74; 1972: 101, 105–107; vö. K. Csilléry K. 1982a: 267–268, 270, 291–293; 1991a: 488–489, 506–507). A hornyolóval bevágott, mértanias mintázatukkal igen régiesnek ható, középkori szász példányokról Roswith Capesius, aki az anyag legjobb ismerője volt, úgy vélte, hogy azok a festetteknél régebbi keletkezésűek (Capesius, R. 1983: 27). A kezdetekre nézve ez a vélemény minden bizonnyal helytálló, ám az, hogy a továbbiakban mennyiben kell párhuzamossággal is számolnunk, ma még nem mondható meg. A geometrikus díszű szász ácsolt ládák tudományos vizsgálatára mind ez ideig nem történt kísérlet, habár az elmélyedt és a teljes fennmaradt anyagot számba vevő elemzés a festett példányok esetében szintén hiányzik, nemkülönben az ezen jelentős emlékcsoport múltja megvilágítására alkalmas írott források felkutatása.
Hozzá kell tenni, hogy a középkori ácsolt ládák datálása többnyire mindenütt bizonytalan. A készítés évének megörökítése ugyanis akkoriban még nem volt szokásban az ilyenféle objektumokon. Az erdélyi szászoktól ismert nagyszámú középkori ácsolt láda közül is csupán egyetlen darabon látható évszám, egy Apoldról (v. Nagy-Küküllő m.) a segesvári múzeumba került, festett díszű példányon: 1565 (Capesius, R. 1972: 101; 1983: 27; Klusch, H. 1989: 48), mindazonáltal ez is, miként megfigyelhető, utólagos. Meglehet, hogy a bevésése már egy örökösnek köszönhető.
A régebbi ácsolt ládák korának megnyugtató meghatározásához szükséges lenne újabb, nevezetesen természettudományos módszerrel végzett, dendrokronológiai vizsgálatokra. Így, megfelelő számú egyedet véve sorra, kellene megállapítani készítésük tényleges időpontját. Hivatkozni kell ezzel kapcsolatban arra, hogy az észak-németországi, Lüneburg környéki női kolostorok középkori ládáinál mennyi meglepetést eredményezett 342az ilyen vizsgálat, nem csupán pontosítva, de nem egy tárgynál meg is cáfolva a korábbi, a díszítés stílusjegyeire alapozó – és legjobb esetben is csak hozzávetőleges, nagy időhatárok közt mozgó – datálásokat (Appuhn, H. 1986: 126–127).
Nagyrészt bizonytalanok vagyunk abban a tekintetben is, hogy mely társadalmi réteghez tartozók részére készülhettek a múzeumokban őrzött középkori ácsolt ládák. Az utóbbi időkben, az emlékek körültekintőbb vizsgálata nyomán közreadott tanulmányok mindenesetre óvatosságra intenek. Hiba lenne pusztán a díszítményeknek, főként a 18–20. századi parasztházbeli példányokénak megfelelő mértanias ornamenseknek az alapján arra következtetni, hogy az efféle motívumokat viselő középkori ácsolt ládák tulajdonosai mind feltétlenül a köznép soraiból valók lettek volna.
A kérdésre nézve igen tanulságos egy, a svájci Wallis (Valais) kantonban megőrződött, 1449-ből datált és kivételesen felirattal is ellátott ácsolt láda. Ezt a példányt ékrovásos rozettadísze alapján korábban népművészeti emlékként idézték (Baud-Bovy, D. 1924: 106. kép, 26; Schmidt, L. 1967: 51–52; lásd még: K. Csilléry K. 1951: XXX. 2. tábla), mígnem Walter Traschler, oklevelekben utánanyomozva a bőséges latin és német szöveg megörökítette személy- és helyneveknek, nagy valószínűséggel meg nem állapította, hogy az Sitten (Sion) város egy tekintélyes kereskedő és földbirtokos polgárának a fia számára készült a közeli Baltschieder faluban, noha a feliratok készítője sitteninek vallja magát (Trachsler, W. 1971: 156–174).
Minthogy az előbbi tárgy, miként a szerző rámutat, lehetett a falubeliek ajándéka is egy, az adatokból kitűnő közreműködésért, a láda díszítését vélhetnénk akár az ő ízlésüknek megfelelőnek is. Tény azonban, hogy ebből az időből ábrázolásokkal is igazolható az ácsolt ládák jelenléte módos és korszerűen berendezett polgári szobákban (lásd pl. K. Csilléry K. 1951: XXXIII. 3–4. tábla; 1985b: 202–203). Számos ezen korbeli objektumon pedig címer vagy akár a díszítés jellege utal egyértelműen a megrendelő úri avagy polgári voltára (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 234–236. kép, 120–121). Mégis magából a díszítményből semmiképpen sem lehet biztosan következtetni a birtokos társadalmi helyzetére. Meggondolásra késztetnek például azok a középkori ácsolt ládák, melyek a Lüneburg környéki zárdákba belépő, előkelő leányok után maradtak fenn. Ezek többsége ugyanis nem csupán igen egyszerűen dekorált, de nemegyszer egyenest oly módon, hogy a tárgy eredetét nem ismerve és kizárólag közelmúltbeli analógiákra hagyatkozva, egykori parasztleány menyasszonyi ládájának lenne vélhető (lásd pl. 1320 körülről, hornyolóval vésett mértanias rozettákkal, a wienhauseni kolostorból: Appuhn, H. 1980: 31. kép).
Az 1449-ből való svájci láda végül is parasztházból került múzeumba, bizonyságot szolgáltatva arra is, hogy egyedi esetekben a megőrzés helye korántsem lehet perdöntő. Egyébként is úgy látszik, a parasztházakban fellelt legkorábbi, 16. század előtti ácsolt ládákon nem mutatható ki olyan stílusjegy, aminek alapján egyértelműen lehetne bizonyítani, hogy azok eredetileg is ugyanabba a társadalmi környezetbe tartoztak volna; miként ezt az északnyugat-németországi Artland vidék parasztházaiból ismert, 1500 körüli ácsolt ládákra nézve meg is jegyzi Hermann Dettmer (1982: 27). Tudjuk azonban, hogy az elhatárolásnak ez a nehézsége általában jellemzi a népművészet elkülönülése előtti időszaknak idevágó tárgyait. El kell fogadnunk Heinrich Kreiselnek a német bútortörténet kapcsán leírt véleményét: „A középkorban a parasztbútoroknak még nincs saját stílusuk” (1968: 47).
343Másrészt viszont az imént említett, mértanias mintázatú, korai ácsolt ládák esetében kétségtelen az általánosan érvényes korstílustól való ízlésbeli lemaradás. Mégis helyi ízlésre valló, paraszti, illetve köznépi kialakítású stílusváltozatok Európa-szerte legfeljebb a 16. századtól kezdődően figyelhetők csak meg ácsolt ládákon. Jó példáit mutatja ezeknek az a 19 ácsolt láda, amely a 16. század második feléből az említett Artlanddal szomszédos Ammerland területén őrződött meg (Jaspers, Fr.-W.–Ottenjann, H. 1983: 94–98). Mindazonáltal figyelemre méltó Helmut Ottenjann megjegyzése is, miszerint a szóban forgó vidéken ácsolt ládák után kutatva tapasztalhatták, hogy a nemesekéhez hasonlóan reprezentatív kiképzésű, dúsan vasalt, 16. századi példányok mind csakis nagyon gazdag parasztportákon voltak fellelhetők (Heinemeyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 51).
Hangsúlyozni kell, hogy szemben az Európa tőlünk nyugatra fekvő részéről idézett emlékekkel, Magyarországról egyetlen olyan ácsolt ládáról sem tudunk, amelynél valószínűsíteni lehetne, hogy akár nemesi házból, akár pedig polgárcsaládtól származna. De olyan ábrázolás sem vált eddig ismertté, mely ilyen környezetben jelenítené meg tárgyunkat. Az említett nagyszámú középkori szász ácsolt láda hitelesen lokalizált, illetve még a helyszínen megőrzött egyedei mind falvakban maradtak fenn. Ennek alapján pedig arra kell következtetni, hogy mindazok a példányok, melyek műkereskedelem útján jutottak múzeumba és ott közelebbi helymegjelölés nélkül, „erdélyi”-ként kerültek beleltározásra – vagy esetleg az erdélyi közvetítő városi telephelye szerint –, szintén velük azonos, tehát falusi eredetűek. A helymeghatározás nélküliek egyébként a pontosan lokalizálható darabokkal minden tekintetben – méreteikben, alaki jegyeikben, nemkülönben a díszítésükben – azonos jellegűek.
Ennek ellenére az elmondottak alapján az is méltán hihető, hogy mindezek a középkori ácsolt ládák, még ha egykor falusi családok birtokolták is őket, nem reprezentálhatnak olyan divatot, ami keletkezésük idején egyedül a falvakra korlátozódott volna. Az, hogy megjelenésük, dekorációjuk egykor nem csupán térben, de társadalmilag is szélesebb körben lehetett elfogadott, nemcsak azokról a példányokról tehető fel, amelyeknek festett indái, ember- és állatalakjai hivatásos, városi tanultságú mesterre vallanak, hanem azokról is, amelyek mintázata vésett, mértanias kompozíció és a készítő háziiparosnak tulajdonítható.
Használata a 16–17. században
Habár megfelelő tárgyi bizonyíték nem is maradt fenn Magyarország területéről, a 16–17. századi hozományjegyzékek mégsem hagynak kétséget afelől, hogy az ácsolt ládák is még hosszú időn át általánosan részei voltak a nemes és polgár származású leányokkal adott kelengyének, az újabb divatú, asztalostól beszerzett ládák mellett. Említhető ehhez az 1561-ben férjhez ment Horváth Ilona, aki két szekrényt kapott a két öreg rakott – azaz nagyméretű és faberakásos, intarziás – láda és három kicsiny, részben ugyancsak „rakott” láda mellett (Radvánszky B. 1879–96: II. 17), továbbá Barchay Anna, akinek a kelengyéjében, 1588-ban négy láda mellett szintén volt egy „öreg lábas szekrény” (Radvánszky B. 1879–96: II. 72) és Görgey Margit, neki 1590-ben két láda mellé két szekrényt adtak (Radvánszky B. 1879–96: II. 74; vö. K. Csilléry K. 1951: 275; Szabolcsi H. 1954: 25).
344Azt, hogy a hivatkozott jegyzékek szekrény kifejezése ekkor még nem a maihoz hasonló, ajtóval záródó tárolóbútort jelölte, hanem, akárcsak eredetileg, az ácsolt ládát, több adat is tanúsítja (K. Csilléry K. 1951: 253–256). Legfőbb bizonyítékát ennek a leltározó kortársak szolgáltatták, akik amennyiben összesítő címszó alá sorolták az egyező tételeket, a szekrényeket a ládák közé csoportosították (lásd pl. 1581-ből, 1650-ből és 1656-ból: Radvánszky B. 1879–96: II. 54–55, 307, 324). Ezért történhetetett meg az is, hogy 1607-ben felvett leltárban ugyanaz a tárgy előbb szekrény, majd pedig láda néven került említésre (Radvánszky B. 1879–96: II. 126).
Megjegyzendő, ácsolt ládák ez idő tájt élelmiszerek tárolására is használatosak voltak, várakban, kastélyokban, polgárházakban egyaránt. Az 1580-as évekből idézve a példákat, ilyen volt a lisztes zökren, „kinyer tarto szekrény”, vaj zekreny (Radvánszky B. 1879–96: II. 62; K. Csilléry K. 1951: 254). Hihető, hogy ezek a tárolók nem csupán olyan darabokból álltak, melyeket eleve erre a célra vásároltak, de nyilván akadtak köztük másodlagos hasznosításban olyan divatjuk múlt, illetve megkopott példányok is, melyek egykoron szemrevaló kelengyebútorként szolgáltak.
A háziiparosoktól beszerezhető, vésett geometrikus rajzolatú ácsolt ládák ezekben a társadalmi rétegekben ekkor már minden bizonnyal régiesnek számítottak. Az, hogy megmaradhattak úri és tehetős polgári családokban is a kelengyebútorok körében, alighanem főként praktikus voltuknak, nagy befogadóképességüknek köszönhető. Jól hasznosíthatóságuk ösztönözhetett megjelenésük modernizálására. Korszerűbbé alakításukra utaló megjegyzések már 16. századi feljegyzésekben is találhatók. Ezek szerint ugyanis a menyasszonyi szekrény is lehetett rakott díszű, illetve gombos, akárcsak a ládák. 1564-ben Félegyházy Ferencné négy ládáról és két szekrényről végrendelkezett, mely utóbbiak egyike – akárcsak az egyik láda – „rakot”, a másik „hymes”, vélhetően festett díszű (Radvánszky B. 1879–96: III. 103). Az 1581-ben elhunyt Ormány Anna után hátramaradt két kis rakott láda mellett is szerepel két „nagy rakott szekrény”. Az 1627-ben férjhez ment Kornis Margit szintén kapott két rakott láda mellett egy rakott és egy festett szekrényt (B. Nagy M. 1970: 119). Másrészt az 1595-ben gazdagon kiházasított Károlyi Kata kelengyéjében volt egy „sarga rakoth eöreg zekreny zeöld labu, eöthuen negj aranias gomb rajta”, három vele egyező módon felékesített kisebb-nagyobb láda és egy ládácska társaságában (Radvánszky B. 1879–96: II. 54–55, 77, 89).
Az ily módon előkelőbb megjelenésűvé avatott szekrények divatja, a dokumentumok tanúsága szerint hosszan tartó lett. Még az 1650-ben férjhez adott Tassy Krisztina kelengyejegyzékében is említésre került – ismét „Ládák száma” felirat alatt – „egy öreg aranyos gombos és rakott szekrény”, továbbá „négy öreg zöld szekrény” (Radvánszky B. 1879–96: II. 307).
A szekrényeknek ekként említett, rangos díszítései nem egy, a korabeli bútorokkal foglalkozó kutatót vezettek félre. Habár az indokolások eltérőek, ezzel végeredményben Radvánszky Bélát, az idevágó legjelentősebb adatgyűjtemény közreadóját követik. Ő ugyanis, figyelmen kívül hagyva, hogy a leltárakban a szekrényeket a ládák sorában volt szokás számba venni, ezeket a tárolóbútorokat mai értelemben vett ruhásszekrényeknek vélte (Radvánszky B. 1879–96: I. 20).
Az írott emlékek szekrény kifejezésének biztosabb megítéléséhez figyelembe kell vennünk a külföldi analógiákat. Márpedig ezek arról tanúskodnak, hogy valóban léteztek olyan ácsolt menyasszonyi ládák, pontosabban ezek mintájára asztalosok által előállítottak, 345amelyek az idézetteknek megfelelő díszt viseltek. A korai olasz intarziás ládák felépítése is az ácsolt ládákét követte (lásd pl. Észak-Itália, 15. század: Rosa, G. 1966: 41. kép). Ami pedig a gombos ládákat illeti, Bologna környékéről maradtak fenn olyan, ácsolt láda szabású, diófa ládák, amelyek felületét réz és esztergályozott fa gombokkal dekorálták (17. századi példányait lásd pl. Gonzales-Palacios, A. 1969: 72. kép; Windisch-Graetz, F. 1982: 64. kép). Hozzá kell ehhez tenni, hogy ácsolt ládaszerű felépítés, többnyire sarokpillérekként folytatódó lábakkal, 16–17. századbeli asztalosládáknál másutt is előfordult – a díszük többnyire faragott, esetenként intarziás –, így Angliában, Svájcban, Németországban (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1983: 251–252., 254., 347., 352., 363–364. kép).
Mindezek ismerete erősíti azt a meggyőződést, hogy nálunk is készülhettek ilyen felépítéssel asztalosládák. Megkockáztatható ezzel kapcsolatban a kérdés, hogy nem éppen ilyen, ácsolt láda formájú, de asztalos technikával – és rájuk jellemző díszítéssel – kivitelezett példányokat jelölhetett-e a kolozsvári 16–17. századi leltárakban olvasható szekrényláda és ládaszekrény kifejezés, különösen, hogy ezek közt ugyancsak említenek rakott díszűt (Jakó Zs. 1957: 376; B. Nagy M. 1970: 117, 276; 1973: 51). Ezt a feltételezett azonosítást más adat is támogatni látszik. Abban a feljegyzésben, amit érvényben levő áraikról a kolozsvári asztalosmesterek nyújtottak be 1621-ben városuk elöljáróságához, egy tervezett limitációhoz, a ládákat az azokkal hasonlóan hosszmérettel – 2 singes – megadott szekren követi (Kolozsvár, Állami Levéltár, acta fascicolate II. 70). Szerepel a szekrény, pontosabb meghatározás nélkül, a debreceni asztalosok 1620-ból való céhlevelében is (Varga Gy. 1988: 94–95, 98, 151–152).
Az előkelő hozományjegyzékekből mindazonáltal úgy tűnik, hogy minden újítási törekvés ellenére is fokozatosan kikoptak a szekrények. Az, hogy a leggazdagabb családok leányaival adandók közül a 17. században hiányoznak, nem tekinthető véletlennek. Az 1612-ben férjhez adott gróf Thurzó Borbála magával vitt értéktárgyai közt egyedül ládák kerültek említésre, ugyanígy 1631-ben Ujfalussy Zsuzsanna – Ujfalussy András királyi táblai ülnök leánya – kelengyéjében, nemkülönben 1650-ben báró Esterházy Zsófiáéban és 1660-ban gróf Illésházy Katalinéban (Radvánszky B. 1879–96: II. 154, 256, 309, 338–339).
Másrészt nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezenközben az úri-polgári háztartások továbbra sem mondhattak le a háziiparosok készítette ácsolt ládákról; ezeket egyébként faluról odaszekerező előállítóik városi vásárokon is kínálták. A használatról egyértelműen tanúskodik az erdélyi források székely szekrény kifejezése, mely kolozsvári polgárházak leltáraiban is előfordul a 17. században (Jakó Zs. 1957: 376–378; B. Nagy M. 1970: 117, 276). Háziiparosok rendszeres felhozatalára következtethetünk a kolozsvári asztalosok 1659-ben megújított céhszabályzatának 22. cikkelyéből. Eszerint vásárok, sokadalmak alkalmával a városon kívülről érkezett készítők bútorféléire kivetendő vám szempontjából más elbírálás alá esett az asztalos munka, mint a szekrényesek hozta szekrény, melyet jóval szerényebb összeg terhelt (Jakab E. 1870–88: II. 353).
Ami az egyszerű háziipari termék, így a székely szekrény úri és polgári háztartásokon belüli hasznosítását, különösen pedig rangsorolását illeti, az adatokból az rajzolódik ki, hogy az efféle bútorok a most szóban forgó századok során kiszorultak a lakóhelyiségekből, ki a kamrákba és gazdasági rendeltetésű más épületrészekbe. Lakásban való említésük a társadalom ezen rétegeinél hovatovább egészen kivételesnek tekinthető, mint például 3461792-ben a mezőszentjakabi (v. Torda-Aranyos m.) udvarház úrházában, azaz a házigazda szobájában egy paraszt – azaz díszítetlen – szekrény (B. Nagy M. 1970: 117). Az ellenkező végletet példázza az a leltár, amit Balási Ferenc, Udvarhelyszék főkapitánya szentdemeteri birtokán vettek fel 1629-ben. Itt a kastélybeli lakóhelyiségek, az egyes darabok megkülönböztetésére alkalmazott jelzőkből ítélve, mind asztalosbútorral voltak berendezve, míg az ácsolt ládát képviselő szuszékok a megfelelő tárolóhelyeken álltak, egy székely szekrény pedig a tyukászházban kapott helyet (B. Nagy M. 1970: 117; 1973: 60–69).
Hogy az úri és polgári háztaratások háziiparostól beszerzett ácsolt ládái közt mennyi lehetett a díszítetlen, tehát eleve gazdasági felhasználásra szánt, nem tudni, ahogy azt sem, hogy mennyi az, amit tulajdonképpen nem erre a célra készítettek, hanem, hogy menyasszonyi ládaként értékesítsék köznépi vevőik körében, és amit ennek megfelelően hagyományos, mértanias jellegű dísz borított. Másrészt az sem világlik ki az említésekből, hogy a székely szekrény kifejezéssel jelöltek vajon díszítettek voltak-e és így tartozhattak-e az utóbbiak közé, miként ez, a leltárkészítők azon gyakorlata alapján, hogy megkülönböztették őket a szuszékoktól, feltehetőnek látszik.
A nemes- és polgárasszonyok, akik kamrájuk berendezéséhez szereztek be valamely, a paraszti reprezentáció kívánalmai szerint megalkotott ácsolt ládát, aligha méltatták figyelemre és értékelték a népi kelengyeládát megillető bevágott rajzolatot, bármily műgonddal csinálták is azt. Ezt a semmibevételt példázza egy ilyen példányra vonatkozó visszaemlékezés. Ezt a budapesti Néprajzi Múzeumba került, bükkfából előállított és a gömöri műhelyekre jellemző módon, gazdagon mintázott ácsolt ládát a Kálnáson (v. Sáros m.) földbirtokos Kolossy István felesége vásárolta az 1800-as évek első harmadában, kamrabeli lisztes szuszéknak. Ebben a funkcióban örökölte leánya, Puky Márton, kávai (Pest m.) földbirtokos neje. A család a tárgynak tárolóedénykénti hasznán kívül más becset nem tulajdonított, különösen nem művészi értéket. Jókora megbotránkozást váltott hát ki, amikor elkérte azt a századfordulón az 1882-ben született, a Képzőművészeti Főiskolán éppen végzett unoka, Magyary-Kossa Sámuel, 850 holdas tápiószentmártoni birtokos leánya, Anikó, majd a gyermekkorától ismert kamrai lisztesládát műtárgyként állította be szobája műbútorai közé. A rosszallást nem enyhítette az, hogy ugyanitt őrizte az általa helyszínen megszerzett népművészeti tárgyakat is már; ezt a kor értelmiségi divatjához igazodó gyűjtést a család úri hóbortnak kijáró elnézéssel fogadta.
Ami a köznéphez tartozókat illeti, valószínűnek kell vélnünk, hogy a 16–17. században nekik semmiképpen sem állhatott módjukban követni azokat az előbbiekben említett törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy az előkelő menyasszonyokkal adott ácsolt ládák korszerűbb megjelenést nyerjenek, berakott mintázat, gombok, aranyozás vagy akár csak színes festés által. Írásos adat a kevésbé tehetősek ezen kényszerű elhatárolódásáról nem ismeretes ugyan, mégis erre kell visszakövetkeztetnünk a későbbiekből fennmaradt falusi emlékanyagból, amelyben semmi nyoma ilyenféle díszítés meghonosodására utaló remi-niszcenciának. Úgy látszik, a falusi nép és a városok szegényebb lakossága akarva-akaratlan hű maradt azokhoz az ácsolt kelengyeládákhoz, amelyek régies ízű cifrázása maguktól az azokat előállító háziiparosoktól származott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újítás igénye ezeknél a rétegeknél hiányzott volna, náluk ezt az ácsolt láda mellé vásárolt, asztalos készítette menyasszonyi láda volt hivatva kifejezni.
347Alkalmazása a 18–19. században
Ha megkíséreljük összehasonlítani a hazai középkori ácsolt ládákat – nevezetesen a fennmaradt, falusi, szász példányokat – a későbbi, főként 18–19. századi ilyen emlékekkel, másra is fel kell figyelnünk. Különösen szembetűnő a késői utódok meglehetősen csekély mérete, egybevetve a középkori példányok 140–160 cm szélességével és egy métert is meghaladó magasságával. Kézenfekvő a gondolat, hogy a középkori egyedek tekintélyes nagysága a társadalmi ranglétra felső fokain elhelyezkedők lakásának kívánalmaihoz és lehetőségeihez igazodott. Ami pedig a középkori darabok mintázatát illeti, mármint a későbbiekkel összevethető geometrikus jellegű díszítést, azt kell mondani, hogy akadnak köztük egyszerűbb, kevés és nagy kiterjedésű motívumból felépített kompozíciók is, de vannak másrészt olyanok is, amelyekre jellemző a változatosságra való tudatos törekvés, mondhatni keresettség az alkalmazott motívumokat, különösen a rozettákat illetően. Ezeknél a hatást az ornamentika elaprózott volta is fokozza. Az ilyen, érezhető műgonddal kivitelezett példányokról joggal feltehető, hogy létrehozói elsődlegesen az előkelő vevőközönségre számítottak, még ha azután a vásárokon hozzájuthattak rátarti, gazdag jobbágyparasztok leányai is (ilyen példány képét Százhalomból, v. Nagy-küküllő m., lásd pl. K. Csilléry K. 1982a: 163. kép).
Azt követően, hogy a 17. század folyamán az úri és gazdag polgári családok sorra elmaradtak az ácsolt ládákat kelengyebútornak igénylők közül, a ládák teste erőteljesen megkisebbedett, másrészt leegyszerűsödtek az azt díszítő kompozíciók is. Igaz, eközben a vagyonjelző szerep a falusi lakosságnál ugyancsak átruházódott fokozatosan az eleinte jóval kisebb, de nyilván drágábban beszerezhető asztalosládákra.
A már kizárólag falusiak és szegényebb városiak leányai számára előállított ácsolt ládák méretét érezhetően befolyásolták az elhelyezés korlátai. Emellett számolni kell azzal, hogy a háborúságoktól sújtott századokban a falun élők többségének fel kellett készülnie a váratlan menekülésre, márpedig ehhez a kisebb, megrakva könnyebben emelhető láda volt az alkalmasabb. Ott, ahol az idők folyamán meg tudta őrizni az ácsolt kelengyeláda az egykoriakét megközelítő szélességét, ott a magassága csökkent jelentősen; így különösen a bihari román Bondoraszó háziiparosainál (egy 145 cm-es példány képét lásd: K. Csilléry K. 1982a: 165. kép). Gyakoribb volt, hogy a kicsinyítés lehetőleg arányosan történt; legszebb példái ennek a baranyai és somogyi ácsolt ládák (Tarján G. 1979).
Sajátos alakítás következett be a gömöri háziiparos központokban, amihez az ösztönzés hihetőleg a vevőkörüktől érkezett. Itt a tárgy szélességében erősen megkisebbedett, amit a magasság erőteljes növelése ellensúlyozott. Hozzávetőlegesen a módosult változat létrejöttének idejére is következtetni lehet. Az ugyanis, hogy az ismert legkorábbi, 1720-as évszámot viselő példány már ilyen arányokkal rendelkezik, jelzi, hogy ez az említett készítőknél a későbbiek során nagymértékben általánosuló forma még a 18. század kezdetét megelőzően létrejött. Ez a korai ácsolt láda Szarvasról (Békés m.) került a Néprajzi Múzeumba (K. Csilléry K. 1962: 232–234), mely tény viszont arra figyelmeztet, hogy a gömöriek kiterjedt vásárkörzete révén az új tárgyforma alighanem már meglehetősen korán szélesen elfogadottá vált.
A szarvasi, 1720-ból datált ácsolt láda jól példázza a díszítmény egyszerűbbé és egyben összefogottabbá válását is, akárcsak a díszítőelemek számának lecsökkenését, nemkülönben azt, hogy emellett megőrződött az a felületet élénkítő vörösítés és egyes elemek 348fekete színezése, ami a középkori geometrikus rajzolatú példányokat szintén jellemezte. Hozzá kell tenni, hogy miközben a jelzett változás lezajlott, a hatalmas területet ellátó, sok faanyagot fogyasztó gömöri központokhoz közeli erdővidéken vészesen megfogytak a feldolgozásra leginkább alkalmas, öreg bükkfák. A szükségből munkába fogott, mind fiatalabb fatörzsekből hasítható, keskeny deszkákból pedig egyre több darab kellett a ládák oldalfalaihoz. Ezen deszkák felületéhez igazodva azután a mesterek a díszítményt keskeny sormintákra bontották, ahogy ezt már az 1720-as példány is mutatja.
Az újkorban menyasszonyi ácsolt ládákat immár kizárólag köznépi vevők számára előállító háziiparosok többsége természetesen nem állt meg a középkorból áthagyományozódott, ám szükségképpen egyszerűbbre fogott mintázat ismételgetésénél. Sőt, a korán ácsolt ládák készítésére specializálódott gömöri falvakból (K. Csilléry K. 1991a: 490) származó, 18., de főleg 19. századi emlékanyag egy, az ácsolt ládák történetében szinte páratlan művészi alakulásról tanúskodik, mellyel talán csak az olaszoknál lejátszódott egyedi fejlődés vethető egybe (vö. pl. K. Csilléry K. 1982a: 172. kép).
Kétségtelen, már maga a piacért folyó harc figyelemfelkeltő és vásárlásra ösztönző, újabb és újabb ornamentális ötletek beiktatására késztetett; a népes háziipari központok természetes velejárója volt a versengés. Eközben egyes kimagasló tehetségű alkotók stílusteremtő képessége a nem túl nagyszámú motívumot különféleképp összekapcsolódó alakzatokká rendezte, sajátos és újszerű kompozíciókban. Hála a datált példányoknak, a változások létrejöttének menete ma már megbízhatóan dokumentálható (K. Csilléry K. 1981–84: 38). Anélkül, hogy lényegesebben szaporodott volna a motívumok száma, a rajz mind összetettebb s közben elaprózottabb is lett, egyre kevésbé emlékeztetve a középkori előzményekre. A 19. század derekától elmaradt a színezéssel való felülettagolás is és a kívánt művészi hatást a vonalháló ritkításával és sűrítésével érték el az alkotók (K. Csilléry K. 1989: 835–836). A minták hornyolóval való kivitelezéséből következően, előrajzolás és javítási lehetőség nélkül, egy menetben kellett azokat felrajzolni, és ez a kései bonyolult mintázatok esetében sem történhetett másként. A jelentős gyakorlat ered-ményeként azonban a kompozíciók többsége megkapóan könnyednek tűnik. A kései szemlélő nem is érzékeli, hogy az efféle műalkotás egykor tömegáru volt, és hogy a megélhetés szorongató gondja kényszerítette az alkotót a biztos kézzel, gyorsan végzett munkára.
Ebben az alakulási periódusban, az immár kizárólag a köznépnek szóló ácsolt ládákat is megérintették bizonyos külső hatások. Leginkább a mind nyomasztóbbá váló konkurencia, az asztalosok színes és lendületes ládavirágozásai hatottak a múlt század második felében, ám az ösztönzésükre megfogalmazott mintaelemek, főként virágok, ágak, sőt egyes kompozíciós megoldások többsége szervesen bele tudott épülni az adott, az elvont mértanias mintázat mellett addig csupán jelzésszerű emberalakokat magába foglaló együttesbe (vö. K. Csilléry K. 1977: 22).
A kisebb területeket ellátó és kevesebb mesterből álló közösségekben létrehozott ácsolt ládák díszítménye többnyire jóval régiesebb maradt a most idézettekénél. Mindazonáltal sokfelé, így még a középkori tradíciókhoz leghívebben ragaszkodó, Baranyát és Somogyot ellátó készítők körében is érezhetően meglazult a 19. század folyamán, a század derekától felerősödve, az a fegyelem, amelyet a kiérlelt megoldásokat kínáló, sok százados hagyomány diktált (K. Csilléry K. 1969: 68–70; 1973: 118–120; 1977: 19, 22; vö. Tarján G. 1979: 14–15., 29–30., 32–38. kép, 252–253). Aminek érezhetően a legnehezebben 349lehetett ellenállni – ha a műhelyek hozzá tudtak jutni –, azok az élénk színű gyári festékek voltak. Ám a különféle harsány színfoltokból ritkán sikerült a régiekével vetélkedő, egységes összképet teremteni.
Végeredményben azonban sikeres, az utókor megbecsülésére méltó alkotások egyaránt akadnak a korabeli népművészet általános alakulási tendenciáit, így a színesedés mellett a minták zsúfolását, elaprózását követni igyekvők művei közt, akárcsak azoké közt, akik az öröklött mintákhoz igazodtak, és azt fogalmazták át saját tudásuk szerint. Néha meglepően kevés díszítőelemből, csupán néhány egyenesből is remek kompozíciók jöttek létre, nemegyszer olyan faragók által, akik tudásukat másféle famunkákon szerezték és gyakorolták, míg ácsolt ládából – miként arról a fennmaradt ilyen darabok összeépítése tanúskodik – csak egyetlen példánynak vagy esetleg még néhány továbbinak a megalkotására vállalkoztak (lásd pl. Morvay J.–Molnár M. 1966: 19. kép; K. Csilléry K. 1967: 290–291, 293; 1972: 6–7. kép, 55; 1973: 118–120).
Az ácsolt ládák homloklapját borító díszítmények állandó, lassú vagy esetenként hirtelen módosulása mindaddig tartott, amíg megfelelő számban jelentkezett a tárgyat kelengyebútorként felhasználni óhajtó vevő a készítők piackörzetében. Az igény megszűnté-nek pontosabb időbeli meghatározása alaposabb vizsgálatot kívánna. Annyit azonban tudni lehet, hogy a kelengyéből való kiiktatásra az eltérő gazdasági és egyéb körülmények folytán jelentős időkülönbséggel került sor Magyarország különböző vidékein.
Az alföldi városokban, mezővárosokban például már a 18. században kivételes a paraszti lakosságnál is kelengyebeli ácsolt ládára utaló feljegyzés (lásd pl. K. Csilléry K. 1983: 281; 1990: 112). Legkésőbb a 19. század első felében az alföldi falvakban ugyancsak kimaradt az ácsolt láda a menyasszonnyal adandók közül (lásd pl. K. Csilléry K. 1951: 276; 1952a: 85–89; Bereczki I.–Örsi J. 1987: 83). Hozzá kell ehhez tenni, hogy a kiszorulás folyamatának megrajzolását nem csupán a visszaemlékezésekből előhívható időpontok bizonytalansága nehezíti, hanem az is, hogy a hagyatéki leltárakban feljegyzett szekrényekről is csak nagy ritkán tudható meg, milyen vagyoni helyzetű leány és mikor mehetett velük férjhez. Ebben a kérdésben azokat az eredeti alföldi környezetükben megőrzött és kiházasításhoz illő módon díszített példányokat sem tekinthetjük perdöntőknek, amelyeken ott áll a készítés éve, köztük nem egy meglehetősen kései is, mint amilyen például egy nádudvari (Hajdú-Bihar m.) ácsolt ládán 1877 (Deli E. 1989: 205–209. kép) vagy egy szentesin 1911 (K. Csilléry K. 1990: 89. kép, 111–112, 114). Az Alföldön, ahol a Néprajzi Atlasz gyűjtői a 20. századi állapotokat kutatva, nem csupán ácsolt ládát, de rá vonatkozó értékelhető emlékezést is csak elvétve találtak (MNA IV. 254–255. térkép), ezeket az ünnepélyes díszű, kései datálású objektumokat már minden bizonnyal eleve kamrai berendezési tárgynak vásárolták, hasonló tároló szolgálatra, mint amire a lakószobából kikopott valahai kelengyés ácsolt ládákat volt szokás befogni. Új darabok megszerzésére mindenütt volt mód, mivel az Alföldet termékeikkel rendszeresen felkereső, hegyvidéki háziiparosok egészen a jelen század elejéig az itteni vásárokon is kínálták azokat a díszített elejű ácsolt ládákat, amelyeket a hozzájuk közeli vidékeken kelengyebútornak vásároltak tőlük a férjhez adandó leányok részére.
Mindazonáltal a személyes adatgyűjtési tapasztalatokból arra kell következtetni, hogy az alföldi köznépi vevőkör általában nem érdemesítette figyelemre a gabona, liszt és más élelmiszer tárolása érdekében újonnan beszerzett példányokon az azok megszépítését célzó régies mintázatot. Alighanem éppoly közömbösen tekinthettek rá, mint a háznál 350már meglévő, divatjamúlt példányok ékességére. Ebben az érzéketlenségükben, úgy tűnik, a köznéphez tartozók mit sem különböztek azoktól az előzőkben említett úri és polgárasszonyoktól, akik kamrabútornak vettek a vásáron egy-egy népi ízlés szerint cifrázott, menyasszonyi ácsolt ládát.
Azt, hogy milyen nagy eltéréssel következett be az ácsolt láda kelengyebútor szerepének elmúlása, a dunántúli adatok különösen szemléletesen mutatják. A tipikus dunántúli kisvárosban, Keszthelyen a szökröny a 18. században még majd minden harmadik hagyatékba – paraszti háztartásokéba – beletartozott, de konyhai-kamrai tárolóbútorként a következő század első felében már kiszorulóban volt a házakból (Benda Gy. 1988: 31, 45, 56, 90, 97 stb.; 1989: 135, 142, 145, 147–148). Ám a várossal szomszédos községekben is hasonló volt a helyzet. Reziben 1785-ben az elhunyt Nagy Takáts István, féltelkes jobbágy házi eszközei közt egyedül két szökrény képviselte a tárolóbútorokat, míg az 1820–1830-as években az azonos helyzetűeknél felvett leltárakban a rígi vagy hitvány szökrön már csak konyhában, kamrában említődik (Hofer T. 1957: 287, 290, 296, 305, 310).
Ezzel szemben viszont Nemes-Népi Zakál György a Vas megyei, őrségi lakodalomról írva 1818-ban, még kelengyebútorként vagylagosan említi a ládát és a szekrényt. Sőt Hölbling Miksa 1845-ben, a Pécsvárad környéki katolikusok házassági szokásait jellemezve, ugyanebben a szerepben a szekrényt helyezi előre és csak utána, zárójelben a ládát. Összehasonlításul: a parasztlakodalom egy 1849-ből származó horvát leírása egyedül skrinja-ról, azaz ácsolt ládáról tesz említést (K. Csilléry K. 1951: 276).
A korabeli tudósítások érvényét erősítik az előbbi magyar vidékeken megőrződött, évszámos, menyasszonyi ácsolt ládák. Ilyen az Őrségből, Magyarszombatfáról egy 1833-ból datált példány (képét lásd K. Csilléry K. 1991a: 240. kép, téves aláírással) és egy másik, 1843-ból ugyanonnan, mely hihetőleg már az ilyen jellegű bútor helyi készítésének végső szakaszát példázza (K. Csilléry K. 1969: 16. kép, 68; 1991a: 238. kép). Azt, hogy Baranyában az ácsolt ládák milyen sokáig tartoztak bele a kelengyébe, a jeles számú 19. századi datált példány szemléletesen bizonyítja; akad köztük 1875-ös évszámot viselő is (Tarján G. 1979: 14–15., 29–30., 35–36. kép, 252–255; K. Csilléry K. 1969: 68–70; 1981–84: 39; 1991a: 237. kép; Somogy megyére lásd: Knézy J. 1992: 160).
Erdélyben ugyancsak nagy időkülönbséggel következett be az ácsolt láda elhagyása a parasztlányok kelengyéjéből. A korábbi időket illetően jellemző példaként szolgálnak a csíkménasági parafernum-, azaz kelengyejegyzékek. Ezekben az 1840-es évekig szerepel szekrény, így az 1841-ben ide férjhez jött csíkmindszenti Gáll Juliséban és 1848-ban Intze Borbáláéban; hozzátéve, hogy mindkettőjük módos, huszár családból való, az előbbi édesanyja nemesasszony. Egy századdal később, az 1940-es években még előfordult a ménasági házaknál egy-egy példánya az egykori – akkoriban már általánosan kar néven említett – díszes, írott menyasszonyi ácsolt ládáknak, de már másodlagos alkalmazásban (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 94, 106, 108, 111, 113, 116, 122, 125). A csíki és erdővidéki szekrényláda vagy gúnyás szuszék évszámos egyedei egyértelműen tanúsítják a Csíkménaságról idézett adalékok általánosabb érvényét. Az itteni kései kelengyés ácsolt ládák ugyanis az 1830–40-es évekből datáltak. Nyilvánvalóan más célra készült azonban a legkésőbbről ismert díszített, magyarhermányi (v. Udvarhely m.), igen széles példány. Erre az 1856-os évszáma mellett olvasható férfinév, „Pető Izsák” figyelmeztet; talán padládaként szolgált (János P. 1971: 30; Seres A. 1978: 7–15. kép, 123–126).
351Egyes helyeken késlekedtek az ácsolt kelengyés ládáról való lemondással. A Szilágyságban például, noha jobbára már a 19. század első felében kiszorította itt is az asztalos készítette láda az ácsoltat, Széren a visszaemlékezések szerint 1880 előtt „minden ember” értett a szekrény készítéséhez és cifrázásához. Még a 20. század elején is működött a községben három szekrénycsináló (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 20, 37–40).
Mai tudásunk szerint úgy látszik, legtovább a Palócságban tartották fontosnak, hogy ne hiányozzon a menyasszonyi kelengyéből az ácsolt szekrény. Nem lehetetlen, hogy akadt, ahol a ragaszkodáshoz a lakodalmi eseménysorban betöltött szerepe is hozzájárult, amit viszont elősegíthetett tárgyunknak a raktározás kívánalmaihoz jól igazodó formája, nagy befogadóképessége. Igen alkalmasnak bizonyult ugyanis annak a tekintélyes ételajándéknak az együttartására, őrzésére, amivel a menyasszony volt hivatott szolgálni, de amit már a kelengyével együtt átszállítottak a vőlegényes házhoz. Saját esküvőjükre visszaemlékezve, a jelen század közepén még híven be tudtak róla számolni az adatközlők Nagybátonyban és a ma már hozzácsatolt Maconkán (ma: Bátonyterenye, Nógrád m.). Eszerint az 1900-as évek elején a helyileg elvárt ajándékba beletartozott egy kis hordó (5–7 l) mézes pálinka, esetleg bor is, továbbá ünnepi kalácsok, így több – akár 10–16 – fonott morvány, egy fazék mákos ferentő, túróslepény és mellettük esetleg fánkféle is (pampuska, herőce), végül elmaradhatatlanul egy fazék rántottába sült hús és néha sült csirke is. Az így megrakott szekrény kulcsa a menyasszonynál maradt, rá hárult, hogy édesanyja és a nyoszolyólányok segítségével kínálja belőle a lakodalom másnapja reggelén a vőlegényes háznál egybegyűlteket. Jellemző, hogy noha Bátonyban a szekrény az 1910-es évek vége felé már divatjamúltnak számított, az olyan leány, akinek jó előre beszerezték, továbbra is ugyanúgy menyasszonykaláccsal telepakolva vitte azt férje házához, ahogy a hagyomány megkövetelte. Ennek megfelelően jártak el 1919-ben Horvát Ilona esküvőjekor, minthogy neki is még kisleány korában, 1911-ben megvásárolták a gömöriek kínálta, szépen cifrázott szekrényt (K. Csilléry K. 1951: 277; 1989: 829; a tárgy képét lásd Fél E.–Hofer T.–K. Csilléry K. 1969: 95: t.).
Maga a lakodalom folyamán játszott szerep másutt módosulhatott; egyes palóc községekben a múlt század végén a leányos ház vendégei helyezték el a menyasszony szekrényében az általuk ajándékba hozott ételneműt az esküvő estéjén, amit azután másnap, a nagy hérész alkalmával volt szokás elfogyasztani (Pintér S. 1891: 104).
Mivel pedig a termetes menyasszonyi szekrényekért a háziiparosok jóval kevesebbet kértek, mint az asztalosok a kisebb, bár tarkán virágozott ládákért, a kicsiny hegyvidéki falvakban csak nagy sokára mondtak le róluk, Maconkán még 1920-ban is akadt menyasszony, aki a láda mellett szekrényt is kapott. A csak némileg távolabb fekvő Bodonyból (Heves m.) származik az ismert legkésőbbi ilyen adat; eszerint itt 1928-ban volt az utolsó olyan férjhez menő, aki részére még rendeltek szekrényt, ugyanabban az évben, az egyik szuhahutai (ma: Mátraalmás, Nógrád m.) készítőnél (K. Csilléry K. 1989: 829; 1991a: 492).
Ezek után természetes, hogy a szekrény ezen a tájon a két világháború közti években is része maradt a lakásberendezésnek, sőt némileg azután is, mindaddig, amíg azok az asszonyok éltek a háznál, akiknek a kelengyéjébe még beletartozott a szekrény. A palóc asszonyok hálókamrájának egészen a fennállása végső szakaszáig, az 1950-es évekig jellemző bútora volt. Erről tanúskodnak azok a felvételek, amelyeket Gönyey Sándornak 352köszönhetünk, köztük a Maconkán 1931-ben és Kazáron (Nógrád m.) 1932-ben megörökített kamrabelső.
Az ácsolt ládák kelengyebeli alkalmazása Európa tőlünk nyugatabbra eső országaiban ekkoriban már régen a múlté. Az erről a sajátos felépítésű tárolóbútorról való lemondás időpontja azonban korántsem lehetett egységes, márcsak gazdasági, de sok egyéb ok miatt is. Összehasonlításul tanulságosnak látszik két olyan terület emlékanyagára hivatkozni, ahol nagyobb számban őrződtek meg évszámos – és néha a tulajdonos leány nevét is feltüntető – menyasszonyi ácsolt ládák.
A francia Alpok szegény magashegyi falvaiban, Queyras vidékén jó néhány, menyasszonyt megillető módon faragott díszű, 18. századi datálású példány bizonyítja az ekkoriban még eleven használatot; egy 1810-es dátum mindazonáltal itt már késeinek tekinthető (Cordero, M. 1989: 95, 98–99, 117–119). Németország északi részén, Alsó-Szász-országban ugyancsak szép számban maradtak fenn 18. századi évszámot viselő menyasszonyi ácsolt ládák, sőt az igen gazdag dekorációval borítottak éppen ez idő tájt váltak jellemzővé. Hozzá kell azonban tenni, hogy bár a felépítésük megfelelt a korábbi ácsolt ládákénak, ezeknek a daraboknak a kivitelezői már mind gyakrabban ugyanazok az asztalosok voltak, akik az újabb divatú, asztalos eljárásoknak megfelelően szerkesztett ládákat készítették. Az egyre ritkábbakká váló, egészen kései példányok közt 1853-ból származó is akad (Deneke, B. 1969: 133., 138. kép, 99; Heinemeyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 118–119., 246–252. kép, 9, 21, 50–53; Dettmer, H. 1982: 96., 98., 101., 119. kép, 24–32, 134–136).
Európa keleti felében – ott, ahol egyáltalán befogadásra talált – az ácsolt láda hasonlóan vontatott ütemben veszítette el kelengyebútor szerepét, mint a magyaroknál. Századunkban ruha tartására egyre kevesebb helyen igényelték már, a hagyományos díszű darabokat is még leginkább gabona és liszt tárolására árusították ideig-óráig. Majd a gazdaság és az életforma modernizálódása, illetve erőltetett ütemű váltása, az erdők megfogyása, állami kisajátítása napjainkra Európának ezen a részén is gyorsan és végérvényesen pontot tett az ácsolt ládák készítésére és tradícióknak megfelelő használatára (lásd pl. Moser, O. 1960: 195–199; Kós K. 1972b: 128–131; Bănăţeanu, T. 1967–68: 379; Domaćinović, V. 1977: 28–33).
